Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1916-12-12 / 50. szám
TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az Országos Magyar Bányászati és Ecbászati Egyesület Nagybányavidék! Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Bukarest. Mit jelent ez a név a világháború történetében ? Ez a név az ántántnak a legújabb kudarcát és a legszégyenletesebb vereségéi, nekünk, központiaknak pedig fényes és diadalmas győzelmünket jelenti. Pedig mindnyájunknak juthat eszébe, hogy a tavasszal tartott nagy konferencia alkalmával azt határozta el az ántánt, hogy már elég volt a komédiából, meg a kísérletezésekből ; legyen azoknak végok és a központi hatalmakat most már örökre meg kell semmisíteni. A kivitel módját pedig abban állapították meg, hogy általános offen- zivát indítanak teljes erővel és minden vonalon egy időben támadnak meg benünket. Ezt a lényeges és nagy határozatot végre is hajtották. Az általános offenziva minden oldalról megindult még pedig ir- tóztató ember tömegeknek a feláldozásával és rettentő mennyiségű munició elpocséko- lásával. A kívánt siker azonban elmaradt, mert bizony mi nem semmisültünk meg, sőt az eredmény oly csekély értékűnek bizonyult, hogy okvetlenül szüksége merült egy újabb olyan injekcióról való gondoskodásnak, amely alkalmas legyen arra, hogy j -----------------F------«-------------a megrendült hitet és a megtépászott tekin- f télyt visszaállítsa. Ebben az ideges kapko- \ dásukban vetették ki aztán hálójukat a már több ízben megkaparintani szándékolt Ro- i mániára. A biztatás, a kunyorálás és a csá- i bitgatás ezúttal sikerült is és Románia be- 1 lépett a díszes társaságba. i Románia meg is mutatta nyomban, hogy mit tud és, hogy mire képes. Egy szép éjszakán mint a rabló és mint a zsivány tört reánk ; az alvó védtelen embereket megrohanta és -kirabolta Ez a galádtett az igazat megvallva bennünket is kihozott a sodrunkból, mivel végtelen gyalázatos eljárásnak találtuk Romániának ezt az alattomos cselekedetét. A túloldalon azonban a szégyenletes és dicstelen sikereket óriási gaudium- mal fogadták. Ámde a müvelt^világ Romániának azt a pillanatnyi sikerét figyelemre sem méltatta, hanem még nálunknál is sokkal alacsonyabbra értékelte, sőt már előre megállapította, hogy Románia végtelenül nagy veszedelembe ugrott mivel tudta a müveit világ azt is, hogy mi kizárólag csak egy rut becsapásnak lettünk áldozatai, mert nem : kisebb ember, hanem maga aromán király volt az, aki még a román hadüzenetet meg- ■ előző egy órával is azt jelenteje ki a külföldi diplomáciáknak, hogy Románia továbbra is semleges marad. A vész harang megkondulására a tigrisek elékerültek, habár Bruszilov, Cador- na, Sarrail és Joffre tudásuknak és taktikájuknak valóságos tárházával vonultak fel. Ontották az ember tömegeket mert érezték, hogy most vagy soha! De nem értek el semmit, az az elérték azt, hogy csak a kőrösmezei irontszakasznál két óra leforgása alatt valóságos hulla hegyeket csináltak dicsőségesen harcoló katonáink Bruszillovnak rettenetes hadseregéből, és hogy az előkerült tigrisek pedig vérben forgó szemekkel rohanták meg a rablókat, a melyek szeptember közepe óta még egy rövid órára sem voltak képesek megállani üldözőik előtt, hanem futnak, rohannak eszeveszetten mint a rabláson csípett tolvajok. Naponként estek el számtalan falvak, első rangú erősségek, miglen most december 4-én Bukarestnek, Románia székes fővárosának is ütött utolsó órája. A tavaszi nagy konferenciának tehát meg van a kellő eredménye, Románia merül, s ha hadvezetőségünk úgy határozott, talán el is fog tűnni a földszinéről. De úgy is kell neki. Roppant nagy tekintélynek é- ■ rezte magát és szent meggyőződése az volt, A trapézen. ^Norvég eredetiből fordította K. P.:) — Iszol még? — Igen. A rum jó és melegíti az ember szivét. És feledni lehet tőle. Te, tudod, hogy felejteni jó? — Attól függ. Ezt az időt minden esetre szeretném elfelejteni. Ma nem is tarthatunk előadást. A banda bement a városba. Mondtam nekik, hogy ne is jöjjenek ki estére, hiszen a kutya se fog eljönni az előadásra. A cirkusz ponyváit holnap felszedjük és elmegyünk innen. — Elmegyünk ? — El hát, mi az ördögöt csináljak itt. Neked jó. neked nincs családod, te egyedül vagy. — Nekem jó, mert én egyedül vagyok. Nekem nincs senkim. Én egy öreg sánta összetört pojáca vagyok. Nincs senkim a világon. Nekem nagyon jó. — Ne busulj öreg, hanem igyál inkább még egyet. — Te tudod, hogy mennél többet iszom, annál jobban megutálom az életemet. Annál jobban el vagyok keseredve. Azt mondod, hogy nekem jó. Hát halgass ide. Nem mindig voltam én ilyen sánta klaun. Te tudod, hogy én valamikor híres légtornász voltam. Halgass ide ! Volt egy társam, avval léptem fel. Talán hallottad is valaha hírét a híres Bisini fivéreknek. Ez alatt és néven dolgoztunk Bob és én. Nem is tudod elképzelni, hogy milyen nagyszerűen éltünk Bobbal. Három évig folytonosan tanultunk és ez alatt az idő alatt a lehető lezjobb egyetértésben éltünk Bobbal. Min- denképtn ideális volt a helyzetünk. Direktorainknak és a közönségnek kedvencei voltunk. Tudod selyem trikónk volt, olyan rózsaszínű fekete szalaggal és valódi arannyal díszítve. Nagy plakátokon voltunk lerajzolva és ha megjelentünk Bobbal a közönség tombolt. — Add ide azt a rumot! Egy napon ugyanabban a cirkuszban, ahol mi dolgoztunk, megjelent a Torikata család. Apa, anya, két fiú és egy tizenhét éves leányból állott a csoport. A starjuk a leány volt, szép volt, mint egy illatos sárga tearózsa. Haja és szeme éj fekete volt. Barátom, nem tudom neked letenni hogy milyen szép volt, csak azt mondhatom, hogy én még szebbet sem azelőtt, sem azóta nem láttam. Midőn először megláttuk, Bob megfogta a karomat és felkiáltott : „Istenem, milyen gyönyörű !“ Mind egy angyal, feleltem az ámuló Bobb- nak. Abban a pillanatban éreztem, hogy Bobb már nem barátom, hanem ellenségem. Midőn már nem bírtam tovább türtőztetni magamat, megkérdeztem Bobbtól: „Te szereted ezt a leányt?“ „Mi közöd hozzá“ volt Bobb durva válasza. Mivel láttam, hogy a leány Bobbot határozattan kitünteti, lemondtam Bobb barátságáról és a szép leány szerelméről. A magányt kerestem és előadás után egyedül sétálgattam a cirkusz körül elterülő kis ligetben. Egy szomorú estén a cirkusz háta mögött üldögélek, midőn egy szorosan egymáshoz simuló párt láttam közelegni. Szivem hevesen kezdett verni. Bobb és Torikata leány volt. Engem nem vettek észre és midőn hevesen megcsókolták egymást Francoisnak, az istállómesternek halk szitkozódá- sát hallottam. Nem tudom honnan jött a hang, hanem mikor egy óra múlva a sötét arénába léptem, egy alakot pilantottam meg Bobb trapézán. Jobban szemügyre vettem a sötét árnyékot. Francois volt, aki nagy késsel nyeste Bobb trapézának kötelét. Semmi kétség, a fenevad Bobbot féltékenységből megakarta gyilkolni, mert ő is szerette a Torikata leányt. Kiabálni akartam, de pillanatnyi-
