Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1916-11-14 / 46. szám
IX. évfolyam. Jc& ' Nagybánya, 1916. november 14. ______46. szám. TÁ RSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az Országos magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Htvatalos Közlönye. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden kedden 8 — ia oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Or. AJTAI NAGY GÁBOR. Lapkiadó Hermes könyvnyomda Nagybányán. rkesztoság: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: „Hermes- könyvnyomda Nagybányán, Dégenfeld-há2ba* a cinterem felől, hol az előfizetéseket és hirdetéseket felveszik. Tekintetes Polgármester Ur! A mostani nehéz viszonyokhoz illő tü- Télemmel vagyunk mindannyian, kik itthon vagyunk, kötelességünknek tartjuk a nehéz viszonyokkal való megbarátkozásra bírni azokat is, akik talán intelligentiájuk csekély voltánál fogva az egyénekben keresik a hibát, holott pedig az ok az általános viszonyokban rejlik. Ezek előrebocsátása után mindenkori nagyrabecsüléssel a tek. Polgármester úr személye iránt legyen szabad felemlíteni egy és más dolgokat e helyen. Több Ízben megtörtént már, hogy a két hatósági liszt kimérés közül mig az e- gyikben a közönségnek mérik a lisztet, a másik helyen zárt ajtókra talál a napok ó- ta lisztben szűkölködő közönség. Bővebb utánjárás után azt az el nem fogadható választ nyertük, hogy Kohn ur ünnepel. Rövid 6-8 hét alatt Kohn ur már harmad- ízben ünnepel, a közönség pedig nem képes az őtet megillető liszthez hozzájutni. Teljes tisztelettel a mások felekezeti és ünnepi szokásai iránt, bátor vagyok megkérdezni, hogy mi címen s miféle törvény vagy rendelet alapján lehet a közönséget reászoritani arra, hogy tekintet nélkül a közönség legnagyobb részének katholikus és kálvinista voltára böjttel tartozik megünnepelni a sábeczet, purimot, hosszunapot, szombatot és a jó Isten tudja még miféle ünnepeket, dacára annak, hogy ugyanakkor liszt van. Ha az az ur, mondjuk Kohn ur, a hatósági liszt kimérését kikunyorálta magának, hogy veszi magának azt a bátorságot, hogy semmibe sem veszi sok ezer ember ügyét. Az elmúlt szombaton egész nap zárva volt a liszt kimérés, csak este, jóval öt ó- ra után nyitották ki, a liszt itt volt pénteken, de Kohn ur pénteken este már ünnepelt, tehát vele kellett ünnepelni mindazoknak, akik balsorsokban hozzá kényszerülnek lisztet vásárolni. Tessék utánna nézni annak, hogy mig a közönség nagy része egész héten keresztül nem jutott liszthez, az elmúlt csütörtökön és pénteken kiknek a számára sütöttek a pékmühelyekben s abból következtetni lehet arra, hogy mennyire tehetetlenek kezdünk lenni ezekkel az urakkal szemben. Ezeket az urakat egy kicsit meg kell már tanítani, értsék meg már, hogy sok a mit csinálnak, most a gyökeres felelősségre vonásnak nincs itt az ideje, majd a háború után, jól emlékezetbe tartva e dolgokat, elintézi a társadalom ezeket a nagyon is egy irányú vagyoni eltolódásokat, amelyeket némelyek szerint a háború, szerintem pedig a vakmerőségig menő szemtelenség, a helyzettel minden irányban való visszaélés eredményezhetett. Nincs ember hiba nélkül, de folytonosan úgy hibázni, hogy mindég más igya meg a levét, ehez a nagy szerencsén kívül más egyébb is kell. Tekintetes Polgármester Ur! El kell a liszt kimérést venni Kohn úrtól, joga van a város közönségének azt kivánni, oda kell adni több kereskedőnek, nem kell kitenni a közönséget azoknak a kellemetlenségeknek, amelyeknek folytonos megismétlődése csak talajul szolgál a város kormányzását kezükben tartó egyének elleni méltatlan megszólásoknak és támadásoknak, ha lehet jól is, miért legyen rosz- szul, hadd ünnepeljen Kohn ur, reá fér, van is neki miből. Ha nem kapnánk lisztet, mert mind a katonaságnak kellene, a legnagyobb türelemmel viseltetnének még gyermekeink is akár hónapokon keresztül, de hogy a pálinka méréseket nyitva tartják szombaton, a hatósági liszt kimérést pedig nem, mert Kohn urnák ünnepe van, ezt nehéz elviselni még akkor is, ha a legnagyobb csodálattal vagyunk eltelve a Kohn ur vallásossága iránt. Nem kéri tőle senki számon, hogy miért jár a Szombat utczába imádkozni, hagyjon ő is nekünk békességet, ne vállalkozzon olyan dologra, a minek nem tud megfelelni, a minek közérdekű voltát az ő privát felfogásának alárendeli. A mi sok, az sok. Elég volt Kohn úrtól, meg a lisztjéből. Kiváló nagyrabecsüléssel maradtam a Polgármester ur iránt. Nagybánya 1916, november hó. Sólyom Ferenc városi képviselő. Hazádnak rendületlenül . . . — Irta: Molnár Sándor — Az erdőkoszoruzfa havasok fölött átláthatatlan köd borongott. Koia reggel volt. A futó románok csapatai elszéledve bandukoltak a járatlan utakon, csak egyes osztagok tartották még magukat, szakadékokban bujkálva, puskatüzelést kezdve a völgyek bokrai ellen, ahol honvédeket sejtettek. A völgyek pedig azután is némák, halgátagok maradtak és nem viszonozták a tüzelést. A fölkelő napsugár bearanyozta a vidéket, csillogó szálai összefonódtak a mindinkább oszladozó hajnali köd foszlányaival. A fák levelei halkan beszélgettek egymással, ami altató, csöndes zizegéssé vált, s ami olyan ünnepélyes szint adott, annak a bús őszi reggelnek. A románok készülődtek. Összeszedték szétszórt századaikat ... és az mondták egymásnak, hogyha innen is kivernek bennünket, ha itt sem tudjuk feltartóztatni az ellenséget . . . akkor . . . nem csak mi veszünk el, hanem átlépik a román határt ... és akkor hiába ontottuk vérünket — Nagyromániáért. Fedezékeket ástak és a hegyek magános csöndességében, elvétve hangzott egy-egy puskalövés, az összekoccanó ásók csengése, elharapott káromkodás, vagy a száraz gályák reccsenése. Egy terebélyes tölgyfa tövében két tiszt beszélgetett. Az egyik fiatal hadnagy volt, ábrándos mélázó szemekkel, a másik idősebb százados, kemény harcias vonásokkal, kegyetlen szúró tekintettel. Apa és fiú. Nem, nem kellett volna nekünk ide jönni — mondta a hadnagy. Mit akarunk mi itt? Formálhatunk e jogot ahoz a földhöz, amely réges régen e szomszéd nemzet tulajdonát képezi — és amelyen évezredek óta élnek a mi véreink is — akik a magyar nemzet testvéreink vallják magukat. Mit akarunk mi itt? A százados komolyan nézett maga elé. Lehel .. . igazad van, mondta csöndesen, vontatottan, mintha nehezére esnék a beszéd. Hát lehet, hogy igazad van. De mégsem. A mienk kell, hogy legyen ez a föld — mert megillet minket. Nem én mondom ezt, hanem a király mondta. Mikor elhagyjuk Bukarestet, mikor zeneszóval elvonultunk a királyi palota előtt, akkor mondta, hogy szerezzük meg azt amit ősapáinktól vettek el a magyarok. Pedig a király mindenesetre igazat mondott. És vissza is fogjuk szerezni meglásd. Ez a kis hátrálás nem jelenti az ellenség győzelmét. Hiába bízzák el magukat s hiába fitogtatják ősi bátorságukat, Erdély a mienk lesz. És itt felállt. Szemében elszántan csillogott valami, s főieméit jobbjává! Magyarország felé mutatott. Le fogunk verni mindent, ami ügyünknek ellensége. Meg fogjuk mutatni, hogy római nemzetségből származunk és, hogy nevünkhöz méltóan fogunk az utolsó leheletünkig küzdeni. A hadnagy szomorúan mosolygott és nem szólt rá semmit. Két közkatona pedig, aki a jelenetet figyelte, nevetve dug-
