Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1916-08-15 / 33. szám
< TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI SS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Város atyáinkhoz. Kis városunk messze földön híres volt. S bárki bár merre járt és fordult meg, mindenkor kifeszitett mellel büszkélkedett nagybányai mivoltára. Ennek az örvendetes helyzetnek előmozdítói voltak : vidékünknek festői szépsége, egészséges kiimája, városunk lakosainak igen magas fokon álló vendégszeretete, műveltsége, és a mi legfőbb, az olcsóság folytán tapasztalt kevesebb gondokat igénylő megélhetési viszonyok. Elszorult szívvel konstatáljuk azonban, hogy boldog napjaink meg vannak számlálva, mert jelenlegi állapotaink már any- nyira súlyosak és majdnem elviselhetetlenek, a melyekről bizony egy pár évvel nem is álmodoztunk. Szégyen a panaszkodás, nagybányai ember talán nem is tudna panaszkodni, de napjainkban talán kettő sincsen már, aki a rövid idő alatt előállott nehéz' megélhetési viszonyok miatt ne zúgolódna. Az emberek hűvösekké váltak egymással szemben; kiszámítok, önzők, haszonlesők és tulkapók lettek, sőt nem idegenkednek már attól sem, hogy egyik jó ismerős vagy barát a másikat minél jobban megfizettesse, helyesebben szólva megzsarolja és megnyuzza. Bizony elszomorító állapot ez ! És nagy bűne lenne, ha az illetékes tényezők a tizenkettedik órában gondolkodóba nem esnek e szomorú perspektíva felett, és azonnal nem cselekednek. Tudjuk nagyon jól, mert hát kis városokban az másként nem is lehet, hogy sok a sógor, koma és a jó cimbora, igy az érdekszálak is hasonlók a sűrű drót akadályokhoz. De figyelembe kell ám vennünk, hogy ezeknek a kemény drót akadályokat képező érdek szálaknak is engedni és szakadni kell, ha azokat a nagy közönség túl ereje megrohanja. Tegye szivére a kezét tehát minden város atya és ismerje kötelességének a legközelebbi városi közgyűlésig városunk közállapotát közelebbről megvizsgálni, nézzen szét a piacon s kérdezze meg csupán érdeklődésből, hogy mi történik ott s tapasztalja meg, hogy ma már a környék összes tehenei bivalytejet öntenek emlőikből még pedig frisset és lefölözetlent. Igyekezzen csak tojást szerezni, vagy más nemű napi élelmicikkeket, amelyekre a fizika törvénye szerint nem csak város atyáinknak, hanem a szegény köznépnek is szüksége van. Be szabad menni esetleg egyik másik házhoz is és szabad érdeklődni sőt meg is tekinteni az élés- és fáskamarákat is s az emlékezet okáért lehet jegyzeteket is készíteni, hogy amikor a legközelebbi közgyűlés elérkezik, a szomorúan súlyos, közvetlenül tapasztalt adatok a város asztalára letehetők legyenek. Nekem már vannak jegyzeteim, de nincsen módom és alkalmam legfeljebb csak újságjaink révén feltálalni. Ettől azonban irtózom. Pedig ha jegyzeteimbe betekintek s látom a szomorú és gyászos betűket s például olvasom, hogy egy több gyermekes, minden támasz nélkül álló özvegyasszony, ki két keze munkájával és kis gyermekeinek segítségével keresi a mindennapi kenyeret családja részére, — a legfőbb kellékét a cukrot dacára annak, hogy azt nagyban szerzi be, a jómódú kereskedőtől, 1 mond egy pengőért kaphatja meg, — hát igazán jön, hogy ne csak Írjak, de . . . Sokat össze-vissza irtunk és több életrevaló indítványt halottunk és olvastunk, igy tehát' abban a hitben élek, hogy most már — amennyiben csak pár hónap választ el bennünket a szigorú téltől, az illetékes faktorok megállapodtak abban a nehány alkalmas eszközben, amely alkalmas lesz arra, hogy az előtérbe tolult tűrhetetlen állapotokat visszább szorítsák. (Hadi levelek) Glavitzky Károly úthoz. Legutóbbi levelem kereskedői körökben nem talált kedvező fogadtatásra, sajnálom, hogy a kapott válasz inkább állásom lekicsinylésére s rajKatona-levél. A tábori életet ezerféle különböző leírásból és elbeszélésből ismeri már a közönség, uj adatok tehát már alig merülhetnek fel. A régiek ismétlése szinte már unalmassá válik, de az alábbi levelet közvetlenségénél és szelíd hámoránál fogva mégis méltónak tartjuk a leközlésre, annyival is inkább, mivel ezt egy igen szolid nagybányai fiú irta agódó szüleinek. A levél nincs ugyan a nyilvánosságnak szánva, de ép ez benne az érdekes s ezért teljes valóságában közöljük. „Most van időm körülményesebben megírni egyet-mást. Ahogy beosztottak a feldkompániába, a régiek közül csak harmad magammal jutottam azon egy századba. A dekkunkban külön szobát kaptunk, ahol minden pillanatban várjuk annak a bizonyos cukros-doboznak a megérkezését (lerajzolva egy ágyulövedék képe.) Legelején azt hittem jobban, hogy legalább egy kicsit inamba fog szállni a bátorságom, de akárhányszor mellettem ■vágódik be a földbe egy darab makaróni, persze vasból, első gondolatom mindjárt az : hej! jó ■volna megkeresni és a sapkám oldalára varrni. Már is úgy néz ki a fejem, mintha pikkelyes lenne. Nem ilyennek gondoltam a háborúsdit. Itten inkább árokásás, baraképités, alagutfurás, deszkaszedés stb. folyik és éppen csak mutatóban történik egy-két lövés. Ebből áll az egész. A falvak egy pár ház kivételével le vannak égve. A pincékben megmaradt holmi: ruha, bútor, háztartási cikkek összeforgatva, széjjel hurcolva kilométerekre, a dekkungokba. A vidéken nem láttam és két napi járóföldre nem lehet látni egy fia civil embert. Ilyennek láttam képzeletben az otthoni helyzetet, ha elmenekültetek volna. Kedvetlen voltam addig, inig a hírek meg nem nyugtattak. A vidéken sok a gesztenye-erdő, a völgyekben csupa szőlőkertek, a selyemhernyó tenyésztése szintén nagyon el lehetett terjedve ; a lakosság az olaszok ösztönzésére megmunkálta a földeket. Most mi aratunk, és mi fogunk szüretelni. Sok diófa is van és jó a termés. Bárcsak otthon is i- lyen volna. Az időjárás szintén elkelne otthon, a- minő itt van. Múltkor egy magyar pionír megajándékozott egy angol-német nyelvtannal és egy német regénnyel. A főhadnagyának szánta, de nekem adta „mivelhogy a káplár ur is magyar“ Valamiképpen haza fogom küldeni. Tanulni nincsen sok időm, mert a munkálatoknál kell felügyelnem. Románul mégis tanulok a legénységtől. Az olasznak hasznát itten és most nem vehetem. A menázs igen zsíros. Utána szódabikarbónát kell éhenszerül bevegyünk. A féreg ellen naftalint használok. Kis zacskóban a nyakamon viselem, hogy milyen jó szer a naftalin, bizonyítja az a körülmény, hogy nekem még nem volt dolgom a frontális bogárral. A naftalin szagát már megszoktam, majdnem o- lyan mint a fokhagymás kolbászé. Először ugyan két napig fájt a fejem tőle. A temérdek legyet úgy üldözöm a fedezékemben, hogy egy rész 35 százalékos formaldehidet 4—5 rész barna sörrel keverve lapos tányérra, vagy doboz fedelére töltök és a rajzás helyére kirakom. Három-négy napig kiváló hatással működik ez a légyméreg, mely emberre ártalmatlan. Majdnem mindennap kapok egy fél liter sört, öt napra egy nagy doboz szárdiniát, almasajtot,
