Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1916-06-27 / 26. szám
IX. évfolyam. Nagybánya, 1916. junius 27. f 26. szám. ' Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden kedden 8 — ia oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Or. AJTAI NAGY GÁBOR. Lapkiadó • Hermes könyvnyomda Nagybányán. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: »Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Dégenfeld-há2bait a cinterem felől, hol az előfizetéseket és hirdetéseket felveszik. A kulturvilág egysége. Irta: dr. Giesswein Sándor. Nehezen igazodik el a lapok olvasója, nemcsak nálunk, hanem talán még inkább a külföldön, két humánus törekvésnek a sorsa fölött, bár e mozgalmak az egész kulturvilágot érdeklik. De mindkettőben egy szó fordul elő melyet, mint legutóbbi or- szággyülési tárgyalásainkból is láttuk, mi, minden szégyen és kár nélkül ejthetünk ki, - de amelyről a francia hadügyminiszter mégis nemrégiben igy szólott: „Aki a béke szót kiejti, azt rossz állampolgárnak tekintjük“. Semmi okunk nincs, hogy mi igy gondolkozzunk és beszéljünk. — Sőt mi, mint a győzelem birtokosai, kötelességünknek is tartjuk a békéről és pedig mint tartós békéről beszélni. Egyre azonban el lehet készülve mindenki, aki a béke szót ajkára vagy tollára veszi, arra t. i., hogy az egyik oldalról is, félre fogják magyarázni. Nem tesz semmit. Én magam is úgy jártam, hogy valamely cikkem miatt egyik német lap francia barátnak nyilvánított, mig a párisi Temps azt fogja rám, hogy pour le roi de Prosse dolgozom. így tehát nem lehet csodálni, hogy a tervezett, de egyelőre elhalasztott berni tanulmányi kongresszusról és a Ford-féle békeexpedició sorsáról a legkülönbözőbb hírek terjedtek el. A berni kongresszus ügye most már tisztázódott. Igaz, hogy el kellett halasztani talán áprilisig, — egyrészt, mert az amerikai kongressmen-ek előbbre nem jöhetnek, de másrészt, mert a svejci határ ideiglenesen el volt zárva. Ez utóbbi oknál fogva még a végrehajtó tanács ülése sem lehetett teljes. Én Felpkirchben rekedtem meg, a németországi békeegysíilet elnöke, Quidde tanár, bajor orszgy, képv selő pedig Linda- uban, bár más ügyben itazók átjutottak a határon. A francia kormány pedig még a Svejcból más semleges államokba (Spanyol- ország. Amerika) szánt meghívókat sem továbbította. Ha ezeket tudjuk, egy cseppet sem álmélkodunk azon, hogy a Ford-féle expedícióra és annak egyes tagjaira vonatkozólag — s igy nevezetesen kedves és agilis földink, Schimmer Rózsa akciójáról a legtarkább híresztelések röpködnek s hogy arról semmi hiteles hir nem jöhet ide. Hisz én Svejcba nem küldhettem táviratot, hogy a szállóban megrendelt szobámat felmondjam. C est la guerre. Ezen már nem változtathatunk, valamint azon sem, hogy maholnap át utazhatunk hazánk határain túl. mindezeket az apróbb kellemetlenségeket zúgolódás nélkül elviseljük, mert tudjuk, hogy a kémek ellenőrzése a legnagyobb óvatosságot kívánja. De mindezek a dolgok véget érnek s azért mindaz, ami a fegyverek zöreje között a nemzetek kölcsönös megértése dolgában történt, nem fog minden eredmény nélkül elmúlni, s úgy látom, máshol is hasonlókép gondolkoznak. Midőn ép a múlt év decemberében Münchenben dístingvált közönség előtt erről a témáról beszéltem, a legnagyobb tetszést akkor aratam, mikor ezt mondtam, hogy én azért most sem kételkedem abban, hogy az amerikai A. B. C. államok (Argentína, Brazília, Chile) szövetégének mintájára — bár 15 év élőt Argentína és Chile ádáz harcban állott egymással — mi Európában tovább folytatjuk az alfabetát és megalkotjuk a D. E. F. államokat. (Németül beszéltem.) Meggyőződtem, Németországban is úgy Az üvöltő derviseknél. Szerb harctér, 1916. márc. 10. Valahol ott vagyunk a forrongó katlan közepén a Balkán méhében — egy darab keleten és mégsem azon. Bércek, égnek meredő havas sziliek övezte völgyben. Zig-zugos, szűk utcáju városban, hol mint ember-ember hátán, zsúfolódnak össze-visszaságukban a vörös keresztes vityillók, itt-ott módosabbak házai, szinte elképzelhetetlen piszok közepette. Vöröses anyagba rakott kőfalak mögött, hogy ugymondjam, az ablaktalan ablaku házak, mint valami révedező tekintet pislákolnak a járókelőkre. A külvilágnak semmi köze mindazokhoz, ami bennük, mögöttük leledzik, mert az igazhivők világát rejtik magukban. Fanatizmussal kevert titokzatosság a jelemzetessége mindennek. Hívőnek tartja itt magát mindenki. Mig nagy része Mohamed szakállára esküszik, a másik, a kisebb rész a keresztre feszitett Jézus nevét ejti ki egyforma bigottsággal. A tulvilági szebb jövő reményében teszi niindakeltő. De a harang kongása csak elvész a karcsú minarettek keskeny folyósójáról elhangzó „Allah il Allah“ kiáltásban. Huszonkettőről kiáltja le naponta négyszer tölcsértenyéren az üezzin, hogy Allah a nagy, a hatalmas és hogy Mohamed az ő egyetlen prófétája, kinek neve örökös időkön át él. E tarka egyvelegben, ami lekötötte figyelmünket, az üvöltve táncoló dervisek voltak azok. Az európai modern ember el sem képzeli azt, hogy a kéklő Adria partjairól nem messze menynyire képviselt az a szekta és mire képes még mindig Európában a fanatizmus, a vallási őrjöngés. Az üvöltő dervisek csendes polgári foglalkozást űző szerzetesfélék, e vidéken albán mohamedánok, kik sem nem koldulnak, sem nagyobb a- lapokkal nem rendelkeznek, hanem kezük munkája után élnek. Szántanak, vetnek, legtöbbjének családja is vau. Egy része fekete revendában, fehér, ujjatlan mellényével, sárgás, karimátlan be- horpasztott sapkájával tűnik fel és az igazi szerzetes benyomását keltik fel az emberben. Ezek tényleg nőtlenek, Másik része miben sem különböztethető meg polgártársaitól. Az irás olvasás mesterségét a mohamedán iskolákban tanulják és már gyermekkorukban állanak be a rend kötelékébe. Valamennyije a „Bektasi“ szekta tagja, kik ugyan Allaht valiják Istenüknek, de nem Mohamedet ismerik el nagyprófétaként, hanem „Ali Omárt“, a szekta megallapitóját. Mohamed kétségtelenül próféta, Ebu Ausd, Ümmer, Ozmár és Ali szintén szent nevek. A töbDi mohamedántól eltérően a Bektasiknak kupolás, — mínarettes templomuk — dzsamja nincsen, csak imaházuk, „tecsa“, rafaja- tecsa“. Heiységenkint az is csak egy és nem több. Minden berendezés nélküli tágasabb terem, kar- zatja is van. Pénteki napokon ebben tartják három órán át istentiszteletüket. Hajlongva énekelnek, majd vontatva, majd gyorsabban, sokszor hörögve kezdik üvöltésüket és fognak táncba, mindezt megszakítás nélkül téve meg. Éles törökkel, borotvával, kardokkal az önkinzásban végletéig mennek, sőt a lángoló kanócoktól sem riadnak vissza. Borzongtató tetteiket képzeleten felülig fokozzák. Úgy tartják, hogy az áléit, összeesett, megmerevedett, hörgő alakok azok, kik bár rövid pillanatokig, de Allah előtt lehetnek és őt láthatják. Ez pedig a földi boldogság netovábbja, a paradicsom kapujához vezető ut. Vallásuk a sertéshús evést szigorúan tiltja, mint tisztában állatét. A gerlicét, e kedves galambot, melyből olyannyi sok röpdös itt és a sűrít ablakrácsokra szállva oly sok turbékol, hoz üzenetet a külvilágtól elzárt szépeknek — megenniök szintén nem szabad. Szent madár. A nyulat u- gyancsak nem ehetik meg. Valamikor nagyot véthetett nekik a nyulak ősapja, mert már puszta fe- lemh'tése is bántó. Ha pedig a dervisnek valaki azt mondja, hogy nyulat egyék, az illető a legnagyobb sértést követi el, melynek után a sértet
