Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1916-06-06 / 23. szám
minden esetre nagyobb mennyiségben produkálhatna, mi által a gyakorlat tényleg mesterré tenné. így van ez más államokban és azért is lendül fel az ipar és válik élvezetessé a termék. Ezer éves magyar állami létünket betöltöttük, azóta állandóan nagy földművelők és nyers anyag termelők vagyunk s szégyen szemre megfog velünk esni az a csuffság is, hogy a tervbe vett német minta gazdaság itt nálunk, ami földünkön sokkal szebben fog virulni, mint a mienk, dacára annak, hogy mi ezt a művészetet már év ezred óta kultiváljuk itt. És ez azért fog megtörténni, — ha tényleg megtörténik - mert az nem lesz magyar! Ezeket a keserű és régi igazságokat, vezető politikusaink közül is többen felismerték és mert nálunk a sok beszéd semmit sem ér, a kézzel fogható és szemmel látható igazság nem árgumentum, határozták magukat arra, hogy már az öreg Kossuth apánk által is követelt önálló vámterület mielőbbi felállítását szorgalmazzák, hogy ez által a magyar termék fogyasztása élénkebbé tétessék. Ilyen irányú intézkedések megtételére illetve annak előkészületére a mai állapot már aktuális, tehát nagyon üdvös dolog lesz, ha azon ma már, főkép vezetőférfiaink elmélkednek. A már tapasztaltak szerint nálunk^zép szóval, lelkes mozgalommal eredményt elérni nem lehet. A szép szó elhangzik, a lelkes mozgalmak a tulipán sorsára jutnak, sőt határainkon túl meg is hamisítják. Nálunk ezt az életbevágó kérdést kényszerítő behatások utján lehet elérni! Kényszerítő eszközök lehetnek: legelső sorban az önálló vámterület, vagy ennek hiányában megadóztatása mindazoknak a határon bejött cikkeknek, melyek nálunk, nem állíttatnak elő. Ez utóbiakkal vagyis a külföldi áru cikkek adójával, az azokat átvevők lennének megrovandók. Ezen utón beszedendő adókat kiróná a posta, vagy pedig az adóhivatalnak egy a postához kirendelt közege. Az adók, melyek ezen címen folynának be, fele részben a hazai ipar támogatására lennének fordítandók. Fel tehát uraim ! a magyar ipar védelmére kelni soha sem volt annyira alkalmunk mint most, üstökénél fogva ragadjuk meg tehát a kínálkozó alkalmat annyival is inkább, mert iparunknak mielőbbi felvirágoztatása lesz édes magyar hazánk legnagyobb erőssége ! Villamosság és vizi erő. A széntermelés és szénszállítás nehézségei napról-napra fokozódnak. A fővárosi gázgyár igazgatójának most kiadott jelentéséből kitűnik, hogy a főváros a szénhiány következtében abban a ve- | szélyben forog, hogy egy szép napon sötétségben marad. Különösen sok szenet fogyasztanak a villám világítási telepek és a villamos vasutak. A főváros illetékes tényezői most módokat és eszközöket keresnek arra, hogyan lehetne a villamos á- ram előállítását a vizi erők kihasználásával a széntől függetleníteni. Ennek a fontos kérdésnek a tanulmányozásával foglalkozik most Stark Lipót a fővárosi villamos müvek igazgatója. Tanulmányainak alapját két tervezet képezi. Az egyiknek Steller Antal mérnök a szerzője. Eszerint Máramaros megyében, Técső község mellett, a Tisza és Tarcal-patak felhasználásával vízesések állíttatnak elő. A vízesések egyike oly módon létesittetnék, hogy a Tiszából kiágazólag egy csatorna építtetnék, a másik pedig úgy, hogy a Tarcal-patak mellett völgyzárógát készíttetnék. A két folyó vizének duzzadásával 148.000 lőerő teremtetnék, mellyel 220,000.000 kilóvattóra áramot lehetne előállítani, amelyet viszont 350 kilóméter távolságról a fővárosba lehetne vezetni. A költségek mintegy 50 millió K-ra rúgnának. A második tervezet Szűcs Béla mérnöktől származik, aki a vizimüvet a Száván, Varasd me- lett akarja felállítani. A tervezet szerint 30 kiló- méter hosszú csatorna építésével megfelelő esés volna elérhető. Három telepen 1,000.000 lóerő volna teremthető, melylyel körülbelül 160,000.000 kilóvattóra áramot lehetne előállítani. A távolság a fővárostól 250 kilóméter. Az építési költségek 40 millió koronára rúgnának. Az ilyen vízmüveknél való tapasztalatok szerint a telepek amortizációs és fentartási költségei a befektetett tőke 9°/o-át nem haladják meg. Ha a nagyobbik telepet vészük számítási alapul, úgy látszik, hogy 220 millió kilovattóraóra áram előállítása évenként 4 72 millió koronába kerülne, úgy hogy egy kilóvattóra áram előállítási költsége, mely a szénfiitésnél 5 fillérre rúg, csak 2 fillért, vagy legfeljebb 2 72 fillért tenne, ami 50%-os megtakarításnak felelne meg. Megjegyzendő, hogy a budapesti villamos világítási müvek és a villamos közúti vasutak (a vicinálisok ide nem értve) évenként 30.000 vaggon szenet fogyasztanak. Az entente és a béke. Hervé, a lelkes és tisztességes hazafi, ki e- zenfelül mint iró és publicista a háború alatt a legelsők közé emelkedett nemzetében: Gustave Hervé nemrég külön cikkben künyörgött a francia katonáknak, hogy nejusson eszükbe béke után vágyakozni s felejtse el, ha netalán mégis eszébe jutna. Az esdeklés s az esdeklő magyarázás közben még az a vallomás is kiszaladt — talán először — a francia hazafi száján, hogy eddig ebben a háborúban tulajdonképp a központi hatalmak győztek — legalább is katonailag. Hogy szerezzük vissza tőlük, amit elvettek, kérdi Hervé, ha máris békéről beszélünk. A Lancia publicistának ez a figyelmeztetése magában is érdekes s még inkább abban, hogy szükségét érezte megtételének. Békét akarni — ez ma olyasmi, ami végzetes lehet a francia nemzet számára — legalább egyik legjobb és nem is vad, rajongó vagy ostoba fia szerint, különben, ugyebár, nem könyörögne, hogy ne tegyék ? S kivált, úgy látszik veszedelem volna, ha francia katonák kívánkoznának béke után. Ha ez igy van, akkor nagyon sötét kilátások előtt állhat Franciaország. Mert ugyan hol talál, hol találhat ma Hervé kerek e világon müveit, érző és tisztességes embert s kivált és éppen katonát, aki ne akarjon békét s kívánatosabbnak ne tartaná a békét a háborúnál ? A katona békében háborút akar, háborúban békét. Ez természetes, — a háború nyit utat rendeltetésének s képességeinek, tehát egy darabig ez az, ami kell, hogy kívánatos legyen előtte. De aztán, ugyancsak természetesen, a katona épp úgy átérti, mint a polgár, sőt a katona még jobnan, mint a polgár, hogy a jó 3 a kívánatos állapot a béke s a háború a fájdalmas kivétel. Mentői hő- sebb és ami szintén hősiesség: mentői türelmesebb és mindenre elszántabb a katona, annál komolyabban tiszteli és kivánjá azt, aminek, ne feledjük, mind e hősiessége, türelme és önfeláldozása szól: a békét. Minálunk, a mi fejünkön ezt mindenki magától értetődőnek tartja. Hogy szeretjük és sze- retnők a békét? De mennyire! Hiszen azért mentünk háborúba 1 Hiszen ez után való vágyunk és akartunk az, mely katonáink oroszlánná teszi a harcban és stoikusokká a türelemben! Ha a mi embereink, ha a mi katonáink nem szeretnék és nem akarnák a békét 1 tudnának-e már második éve benne ülni a sáncárokban s ha a háború még két évig tartanna, benne ülni még két évig ? Az erkölcsi s a hadi áldozatkészségnek arra a nagy- szerűségre, melyet a központi hatalmak mutatnak a világtörténelem előtt, éppen az a titka, hogy mi- nem akarunk se hódítani se mások dolgába avatkozni, — mi nyugodtan és békességben akartunk élni és dolgozni s ezt nem hagyták, ebben zavarlak bennünket, ez ellen világösszeeskíivést szereztek. Ezt a megzavart békességet helyre kell állítanunk s amig helyreállítva és biztosítva nincs,, viseljük rendületlenül a háborúi, polgár, katona egyformán. Igenis: a mi katonánk akarja, mind akarta a békét. S ezért jó és ideális katona s ez a kezessége annak, hogy e háborúban győzni fog. Nem érdeke, hogy a háború egy perccel is tovább tartson mint mikor a béke lehetséges s viszont megbízható a bábom számára, mert éppen azért küzd benne, amit akar és szeretne: a békéért. Ezért nem baj. ezért természetes nálunk, hogy mi akarjuk a békét. A másik felén ez csakugyan nincs igy. Mert nekik — s ezért más a helyzetük — nincs okuk háborúra. Őket nem zavarta senki, őtőlük nem akart senki remmit. Az ő polgáruknak hevülni, az ő katonájuknak vérét oltani: egy kalandért, egy erkölcstelen vállalkozásért, egy mindenesetre felesleges valamiért kell, ami nélkül mindnyájan jól, szépen, szabadságban, boldogságban s békességben élhettek volna. Ha tehát ő köztük akad — pedi; napról-napra több és több akad, aki békét akar, az azt is jelenti, hogy nem akar háborút, hogy nem akarja és abba akarja hagyni ezt a háborút. Ha a francia katona ma a békét szereti ésakarja, az azt jelenti, hogy nem akarja tovább csinálni ezt a kalandot, ezt az öngyilkosságot. Végső soron jelenti ennek a háborúnak az ő részükről való csődjét s felsülését és rettentő felelősségben való kerülését azoknak, akik a francia, angol orosz és az olasz — nemzetet ebbe a gonosz kalandba belevitték. Ezért végzetes és veszedelmes rájuk nézve, ha az ő katonáik jobban szeretik a békét, mint a háborút. A mi emberünknek a békeszeretet erőt ad a háborús önfeláldozásra. Az ő emberüknél a békeszereíeí kihúzza a gyékényt a háboru s a háborús politikusok alól s a mostani percekben, mikor az őrült kaland sok minden e- gyében kívül még tiz vármegyéjébe is került az elszéditett Franciaországnak: a mostani percben bizony keserű csalódást és veszteséget jelent. Ettől féi a hazafi Hervé s ezért fél a francia katonák békevágyától. Ha egyébről nem : a kiváló történetismerő Hervé már erről is megláthatná, hogy milyen rossz ügyért fogott fegyvert a nemzet, melynek sorsán oly reszkető gonddal őrködik. Kell valami okának
