Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-01-26 / 4. szám
Vili. évfolyam. Nagybánya, Í915. január 26 4 szám. UGTBMVA HÍRLAP 'A TÁRSADALMI És SZE1 PÍROD ALMI HETIliAP. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybánya? iiéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden kedden 8 — ia oldal terjedelemben. Felelős szerkó ;ztő-tulajdonos : Or. AJTAi AGY GÁBOR. Főm i katárs : RÉVAI ÁR OLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Hld-utca (Bay-ház ------------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. -----------ke blünkre ölelni, szc .etnénk virágot szórni hős fiaink fejére. Hazafias lelkünket soha egy pillanatra sem érintette a kétely sötét árnyéka. Tudtuk és tudjuk jól, hogy az igazságos ügynek győznie kell. Az Üdvözitő fölfeszi- tésével nem bukott el az Ige, sőt azáltal győdelmeskedett. A kiöntött vér megtermékenyíti a földet s azok a sűrű sírhalmok a Haza föltámadását hirdetik. Lelkünk megfeszített . erejével, szent meggyőződésünk igazságával, a teljes és | tökéletes bizonyosság tudatával hirdettük és hirdetjük mindenkinek, — hogy Magyarország népe győzelmesen fog kikerülni a vi- lágitéletből s vagyonban, tekintélyben megerősödve foglalja el méltó helyét az emberiség nag^ társadalmában. Tüntetünk villámával, szavunk dör- ! géséveHftujtottunk néha azokra, akiket a Végzet gyáva, remegő lélekkel és kishitűséggel vert meg. S talán volt is foganatja ennek, mert sok kételkedő, ingatag szívbe oltottunk e- rőt, bátorságot, önbizalmat, melynek nyomán egy szebb jövendő perspektívája tárult homályos szemeik elé. Ha vége lesz a nagy küzdelemnek ! . .. Ó, ha vége lesz a nagy küzdelemnek, ha elhangzik az utolsó ágyudörrenés, a fegyverek kattogása s mint az orkán szólal meg a mi népünk ajkán a győzedelmi é- nek; ha zászló erdők alatt, melyek cserfa lombbal lesznek koszoruzva, hazatérnek fiaink, harsanjon föl az égig áldó szózatunk a Mindenhatóhoz oly erővel, hogy szavunkra fölpattanjon a menyország gyémántsarkon forgó aranyajtaja s hallja meg az Úr azt a fohászunkat, azt a kérésünket, hogy ez lett légyen az utolsó háború ezen a földön, s az ember, embertársával egyesüljön egy örök testvéri ölelkezésben. Jöjjön el a szeretet országa e földre s az örök béke áldása szálljon a kiengesztelt szivekbe. Legyen örök béke, ha vége lesz a nagy küzdelemnek! . . . . A lengyel nőkről. Lapunk múlt számában a lengyel nemzetről általában, közöltünk egy ismertető cikket, most kiegészítjük azt a lengyel nőkről szóló ismertetésünkkel. A másfélszázados megpróbáltatás, mellyel a lengyel nemzetre a moszkovita hatalom nehezedik, mely a háború alatt is egyre sújtja, a melynek a Ha vege lesz a nagy izdelemneh. Hat hónapja folyik már ez a — minden idők — legborzalmasabb háborúja, a világtörténet legnagyobb eposza, mely a magyar nemzetet a nagy idők és feladatok legmagasabb polcán mutatja be az egész világnak. Hat hónap óta minden érzésünk álmunk és ébrenlétünk azoké, akik érettünk harcolnak, véreznek s ember számára e- lőbb soha el sem képzelt megpróbáltatásokat állanak ki. Nagy idők komolysága — mint éji madár - ülte meg lelkünket, mert a milliók csatájában a mi országunk hős fiai, magyar, román, szász, tót, horvát egyaránt egymással karöltve küzd a moszkovita rabszolgaság ellen, hogy kis hazáját, édes szülőföldjét utolsó csöpp vérig megvédelmezze. Elszorul a szivünk, a kétségbeesés fojtogatja torkunkat, amikor napokig nem hallunk semmi hirt a csatatérről. De ha jön a diadalmas előretörés, a legendaszerű rohamok, a győzelmek sebes szárnyú hire, — ujongunk mint a gyermekek a kapott a- jándéknak; szeretnénk az egész világot „ANAGYBÁNYAI NIRLÄP“TÁRCÁJA Huszárlevél. — Irta; Krizsán Péter, — Édes apám ! Megfagyott vér van az arcomon, ellenséges vér. Egy félórával előbb még izzadtsággal volt vegyes, most már jeges. Nem törlőm le, nincs időm. Levelet kell Írnom. Neked, meg annak a jó öreg asszonynak, akit melléd rendelt az Isten, hogy nekem is legyen anyám. Éppen hogy a fáradt jó Rigó lovammal befejeztük a csókolódzást, éppen csak hogy a bakák elvezették azt a pár száz reszkető muszkát, kik még az előbbi vihar után sántán, csonkán, vagy félvakon megmaradtak: hozta Székely Nagy Pista a piros kártyát, melyet ti irtatok nekem. Köszönöm apám ! És hogy lássátok mily igazi a köszönetem, most mindjárt, itt a Rigó hasa alatt ülve, válaszolok nektek. Pedig meg van fagyva rajtam az ing is, mert az imént az izzadtságtól úgy megnedvesedett, hogy észre se vettem. Azt írod éde£ Apám, hogy írjak neked valamit arról, hogy milyen a roham, melyet mi, huszárok csinálunk ? Szóval az attakról akarsz tudni valamit ugye ? És a te Fiad, a te véred pennájából. Tudod-e apám, hogy azt nem könnyű leírni ! ? Mert hogy olyan valami az, amilyet otthon én sem, te sem tudtunk volna, más sem tudott volna még boszorkányos, sárkányos mesék után sem elképzelni. Olyan valami, melyet ha ti csak úgy messziről is látnátok : hát fejeteket bedugnátok a földbe és imádkozva őrülnétek bele . . . No de mert véres.az arcom és meg van fagyva hátamon a hónapos ing, éppen a ma délutáni melegünk, rohamunk miatt, hát megpróbálom lerajzolni nektek. . . . Hát amikor már sokáig hallgattuk az öreg ágyuk mérges hangjait és a gyalogos testvérek „hurrá“-ját, amikor már nagyon sok bakát vittek el a mozgó ágyon és még több ment hátra a maga lábán : — kijön a kapitány Ur és azt mondja, hogy: — No fiuk, most! Olyankor minden huszárnak arcába rohan a vér és a kéz a sisakhoz nyúl ... És kiugrik hüvelyéből ezer meg ezer kard és elkezd inogva, vészesen, bolonditóan dübörögni a föld, prüszkölni, tombolni ezer ló és repülünk ... és nincs Isten, . . . nincs testvér, . . . nincs szerető, feleség, gyermek, apa, anya, csak egy rettenetes, viharos szó van : „Hurrá! Hurrá!". Mely belehasit a halántékba és kiöl minden gondolatot és nem látsz mást, nem keresel mást, csak akit vágni kell ... És hörögnek lovak, hörögnek emberek, orditást, jajgatást hallasz, . . . és ropognak, recsegnek a csontok, a koponyák és forró valami csap az arcodba, és állat vagy, és nem tudod ki vagy és lovad elbukik, feláll és még rohansz egy keveset és ruhából, vérből, csontból, húsból nagy tömeg van alattad és . . . és vége, nincs tovább! Megtörtöd homlokodat dolmányod ujjával, megcsókolod a lovad nyakát és hallod, hogy ezer torokkal kiáltod te is: — Éljen a haza, éljen a király! ... Ez apám az attak. Ilyenforma. Szóval olyan valami, mint mikor egy dühtől veszett vadkan habzó szájjal csak a puska csövének rohanhat; mint mikor a saját mérgétől is üldözött törült rohan — rohan és akadályt talál, vagy mint a csattogó, dühöngő, cikázó, forró — nyári vihar, melyben talán Fúriák izzó buzogányokkal verekszenek és megállítják az ember szívverését . . . . . . Megpróbáltam Apám teljesíteni kérésedet, amivel be is fejezem e sorokat, mert a Rigó is türelmetlenkedik, megosztán az én huszár-gyomrom is érzi, hogy a gulyásunk készen van. Áldjon meg titeket az Isten annyi jóval, mint amennyi muszkával megvert minket. Kézcsókoló vig fiatok: Marczi, a huszár.
