Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1915-04-13 / 15. szám

15. szám.

Vili. évfolyam. Nagybánya, 1915. április 13.

TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye.

Előfizetési árak : Egész, évre S korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden kedden 8-12 oldal terjedelemben.

helelos szrvkeszto-tnlajdonos : Dr. AJTAí NAGY GÁBOR.

Főni unka társ \

RÉVAI KÁROLY.

Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők

Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Hid-utca (Bay-ház ------------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. — -Hazaárulók.

Ennél ocsmányabb szó nincs a magyar nyelvben ! Azt hiszem más nyelvek- 6en sincs. Csaló, tolvaj, rabló, rablógyilkos elnevezés, hizelgés számba megy a hazaáruló címmel szemben. Mert aki hazáját elárulja, annak számára nincs bocsánat sem az égben, sem a földön. Nincs papa világon, aki e bűn alól feloldást adna ! Nincs vallás felekezet, melynek dogmái enyhítő paragrafust tartalmaznának a hazaárúlóval szemben. S bárki, aki a hazaárulót kötélre juttatja, vagy ő maga leüti, mint a veszett kutyát, dicsőséges tettet követ el s megérdemli, hogy névéi a történelem legfényesebb lapjain örökítsék meg.

Ez a magyar nemzet dogmája! Ezzel a hitvallással élünk és halunk. !

El kellett mind ezt mondanunk most, amikor tucatszámra fogdossák össze a lócsiszárokat, posztócsaiókat, papirbakancs szállítókat, lisztuzsorásökat és más hadse- regszállitókat és átvevőket, akik dicsőségesen küzdő fiaink szájából kilopták a kenyeret, lehúzták szenvedő testükről a posztót

s lábukról a csizmát, hogy az ellenség golyója mellett a nélkülözés is rendet vágjon közöttük.

A lelkiismeret egészen elvesztette hangját az ágyudörejben; szabadjára működnek a zsiványok. Háború, közveszedelem, embertársaink pusztulása, mind kedvező alkalom a háború hiénáinak. A posztó és bakancs csalás mellett ott áll elsősorban, lósorozás, azután követik ezt sorban: liszt és hús uzsora, burgonyainség, baromfitröszt zsirdrágaság, zöldség kérdés. Mindeniknél 200 százalék az áremelkedés. Ezekhez képest Rózsa Sándor és Sobri Jóska gavallérok voltak, mert ők nem vették ki a szegény ember szájából J az utolsó falatot.

Micsoda lelki elfajulás kellett ahhoz, hogy mindezt megcselekedjék !

Jóságos Istenem ! Van-e a pokol tü- zénél még borzalmasabb kínzó helyed, a- hová ezt a szép társaságot be lehetne helyezni ! Van-e olyan kínzó kamarád, hol a hazaárulóKat milliméter nagyságú darabokra tépje, vágja a tüzes kés ! De nem egyszerre, hanem naponként egy millimétert vágna le rothadó testéből, mig szivéhez

érne a kés.

Ha nincs — én édes Istenem ! teremts most erre az időre egy olyan borzalmas helyet, hová a hóhér utján elszállíthassuk a hazaárulókat s hol időtlen időkig szenvedjenek szörnyűséges és meg nem bocsátható bűnükért.

Azok, kik minden bűnre találnak mentséget,— azzal igyekeznek enyhíteni rajtok, hogy a pénzvágy vitte őket az eltévelyedésbe. Az aranyborjú irrádása pogánnyá változtatta őket. Hiába való erőlködés! A- kik ezt hangoztatni merészelik, azokat is megvádolom ! Egy húron pendülnek a hazaárulókkal, akik — ha alkalmuk lett volna, szintén igy cselekesznek. Egyi fővárosi lap ! ez üggyel kapcsolatosan az „eltévelyedés'* szót használja. Istenkáromlás ! Mert a hazaárulók nem eltévelyedett szánandó alakok, hanem orgyilkos fejedelmek, akik ezer meg ezer apát, fiút, testvért áldoznak föl pénzvágyuknak.

Ez a világháború sok gyöngyöt, de sok salakot is vetett felszínre. Megismerte a világ az önfeláldozó, vitéz, rettenthetetlen erejű magyar nemzetet, a dinásztia hü- | séges trónvédöit, a magyar, székely, ro„ANAGYBÁNYAI HÍRLAP"TÁRCÁJA

Minta katona.

— Irta: Révai Károly. —

A háborús' világ eszembe juttatja, azt az i- dőt, amikor még én is katona voltam. Ifjú korom verőfényes napjai csillognak felém a múlt század nyolcvanas éveiből.

Micsoda lelkes honvédek voltunk! Különösen felejthetetlen idők voltak azok, amelyeket Nagyenyeden s Marosvásárhelyt a sátortáborban töltöttünk el. Lelkes hazafias tisztikar, derék legénység, minden nemzetiségből, kik azonban egy- gyé forrtak egy.gondolatban : hogy a honvédséget naggyá kell tenni s régi jó hírnevét vissza kell szerezni. Az én román, vagy szász tiszttársam vetekedett velem a haza és király szeretetben s büszke, volt mindegyik a m. kir. honvéd névre.

Valami kimondhatatlan gyöngédség fogja el lelkemet, ha ifjú korom osztályos társaira gondolok s úgy érzem, ha ma valamelyik közülök elém állana, könnyezve borulnék vállaira, s melegen szólítanám szivemre bajtársaimat. De ki tudja hányán élnek még közülök ? Nagy része nyugalomba ment, vagy elhunyt.

Egyik másik magas rangot ért el s aranygalléros attilájában helyezték á koporsóba. NéháI nyan megrokkanva vonultak egy kis falusi birtokba s ott várják azt az időt, amikor Gábriel arkangyal a takaródét fújja.

Végig futtatom emlékezetem megrokkant paripáját a múlt idők virágos mezején s egyenként tűnnek föl derék elöljáróim s szeretett tisztíársaim. Ki lovon, ki gyalog. Ott látom a vásárhelyi „Mészáros réten“ bulcsi Jánky Lajost, a daliás huszárezredest, aki ha bent a vásárhelyi kaszárnyában beszélni kezdett az ő „vörös Ördögeivel,“ kihallatszott a hangja a sátortáborba. Látom Say Győzőt a mindig finom,, előkelő tábornokot, ki addig ki nem jött a gyakorló térre, mig reggeli i- maját a feszület előtt el nem mondta. A riagytu- dásu akadémikust: Kápolnai Pauer Istvánt, ki ezredparancsnokom is volt, Honig ezredest, Hab r óvsz kyt, Mádi K o vá c s o t, Forinyá- kot, báró Fejérvárit, Védő Jenőt Te 11- maiin Józsefet és az öreg Esztergomi Nándort. De ki tudná mind elsorolni ! . . .

Aztán elém sorakoznak mosolygó arccal jóságos tiszttársaim : W é b e r Gyula, K r i z rp a n i c h Vilmos, K a n a b é Ferenc,D o m okos Pál, H a z a y Ferenc, L u p i n i Frigyes, V á r t e r é s z Antal, Körös s y Miklós, S ze n t i vá ny i Kázmér, Fodor Pali, Brenner Jaroszláv, B odó Pali, P á ljoac- him. B o ro s n y a i Gábor, Böjtbe Béla, Rauch Pista, Cseh Gazsi, Trepches János, T ó h á t i

Miklós, Dalik Adolf, ki soha életében vizet nem ivott s még is egy pohár víztől halt meg, aztán ezredorvosunk Kovács Áron, és kezelőtiszt századosunk Bagoly bácsi satöbbi s végül akiről, mint m i n t a katonáról kívánok megemlékezni : C s e r g e d i Gyuri.

Ha valakire talál a mintakatona elnevezés, úgy Csergedire talált. Erdélyi román fiú volt, széles vállu, zömök, szénfekete hajú , villogó bogár- szemű fiú, ki nagy kaliberű katonai tudásával gyorsan haladt s már fiatalon elérte az őrnagyi lángot . . . :

Már mint fiatal hadnagyok ismertük egymást s meleg barátság fűzött össze bennünket; később már mint főhadnaggyal, majd mint századossal találkoztam vele s utolsó gyakorlatunkon őrnagy volt s az én zászlóalj parancsnokom. Mindig maga mellett tartott; Segesváron én voltam tiszteletbeli zászlóalj segédtisztje s saját lovait bocsátotta rendelkezésemre . . .

Tiszttársai végtelenül szerették, pedig rendkívül szigorú, egyenes, hajlithatatlan volt. A legénység rajongott érette. Zászlóaljunk legénységének nagy része fogarasi román fiú volt s Cser- gedy Gyuri, mint román ember tudott a nyelvükön beszélni. Egyszer oda állott a század elé s egy olyan román beszédet tartott, amilyent azóta sem hallottam senkitől. Azzal végezte hogy legye-