Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-04-03 / 14. szám
és hálánkat az elesett hősök emléke iránt legnemesebben úgy röjjuk le, ha hátramaradt, inségbe- jutott családtagjaikról gondoskodunk. A hősök emlékének művészi alkotásokban való megörökítése nem a mai generációnak, hanem a hálás utókornak feladata, annak az utókornak, amely a mai véres háborút követő hosszú béke áldásait élvezni fogja és amely gazdaságilag megerősödni, vagyonilag meggyarapodni fog. Szabadságharcunk vértanúinak és Kossuth Lajosnak is csak évtizedek múlva emelt művészi emléket a hálás utókor. De a nemzeti létért küzdött harcosokért már jóval 'előbb gondoskodott a nemzet kegyelete. Hogy elégséges volt-e ez a gondoskodás, azt most e történelmi idők nehéz nap jaiban firtatni nem akarjuk, de ha már egyszer hibát követtünk el ezen a téren, ez csak egy okkal több arra, hogy ilyen hiba másodszor meg ne ismétlődjék. Sursum corda! Emeljétek fel a sziveteket! Emlékezzetek meg az özvegyekről és árvákról, a- kik gondozójukat, kenyérkeresőjüket vesztették el a liarcmézőkön. És minden fillért, amely emlékművekre, szobrokra, díszes sírkövekre van szánva, gyüjtsünk össze özvegyi otthonok, árvaházak és menhelyek építésére. Egy emlékhez az elhunyt hősöknek azonban már a mai nemzedékkel szemben is van joguk. Egy olyan emlékhez, amely nem igényel költséges befektetést, de amely méltó az ő dicső tetteikhez és amely évszázadokon át hirdetni fogja a magyar nemzet erejét és dicsőségét. Minden község ültessen egy tölgyet annak a fiának emlékére, aki életét áldozta fel a nemzet és haza szabadságáért. így minden községben a tölgyek száma fogja hirdetni évszázadokon át, hányán vonultak onnan hadba, akik soha többé vissza nem tértek, örök dicsőségére annak a földnek, melynek szülöttei. Kissebb községekben kevés lesz a tölgyek száma, nagyobbakban talán egész tölgyligetek fognak támadni és ezek az ültetvények, melyek egységesen létesülnek Magyarország egész- területén, évszázadokon át hirdetnék a magyar nemzet testvéries együttérzését és egységét az 1914- 15. évi világháború nehéz napjaiban. Poétikus, gyönyörű gondolat ez és dicsérhetjük bátran, mert az eszme — nem a mienk. Ezt az ideát Lange Vilmos porosz kir. kertészeti igazgató vetette fel a „Gartenwelt“ nevű berlini kertészeti szaklapban, amelyben többek között a következőket irja : „Minden elesett hősnek egy-egy tölgyet saját szülőföldjén vagy annak határában ! A föld, amelybe a hősök tölgyét elültetjük, legyen községi tulajdon és soha el nem idegenithető. Nem parkra gondolunk, nem archí- tektonikus ültetvényre. Egyszerű erdőültetvényről van szó, természetes pázsiton vadvirágok között. Csak a szabályszerű távolságban elültetett tölgyek közepébe kellene megfelelő nagyságú szabad téren egy béke-hársot elhelyezni, ahol évről-évre emlékünnepélyre gyűlne össze a község lakossága fogadalmat tenni örök hazaszeretetről, A hősök tölgyligete eleinte talán csak szerény emléket biztosit elhunyt hőseinknek. Huszonöt év múlva az emlék azonban már tekintélyes, száz év múlva nagy, kétszáz vagy annál még több esztendő múlva hatalmas, impozáns lesz. Ennek az emlékműnek létesítéséhez nem szükséges semmiféle nagyobb költség. Csak a késő utókornak lesz feladata művészet t teremteni a hősök ligetében, a- melyek hirdetni fogják az ország hatalmát és a nemzet hősiességét.“ És Lange Vilmosnak a tájkertészet e nagynevű művészének költői indítványa bizonyára termőtalajra fog találni a Németbirodalom területén. Kívánatos lenne, ha kedvező fogadtatásra találna nálunk is, mert szebb, méltóbb és maradandóbb emléket mi sem állíthatunk nemzetünk hőseinek. Magunkévá tesszük ezért az indítványt egész terjedelmében és azzal a kéréssel fordulunk községeink képviselőtestületeihez, hozzanak mielőbb ilyértelmü határozatokat. A tölgy és hárs csaknem mindenütt megterem Magyarország területén és poélikusabb és méltóbb emléket, mint egy egy ilyen tölgyligetet, középen a békehárssal, még csak elképzelni sem lehet. És emellett ezek a tölgyligetek senkitől sem vonnak el semmit. Nem fosztják meg az élőket az őket megillető segélytől, mig minden díszes érc és szobormű ezreket von el azoktól, akik önhibájukon kívül a társadalom jótékonyságára vannak utalva. Amit igy megtakaritunk díszes emlék müvek költségeiben, gyűjtsük össze hazafias célú, jótékony alapítványokra. A névtelen hősök özvegyeinek és árváinak ezrei jogosan számítanak a mai nemzedék támogatására. Sursum corda ! Emeljétek fel sziveteket. Gondoljatok azokra, akik éheznek és nyomorognak. Akik szenvednek és keseregnek. Ércből és márványból egy későbbi nemzedék állítson emléket a haza és szabadság vértanúinak. A mai kornak csak egy hivatása lehet, hogy segítsen azokon, akik nélkülöznek, És ha az Isten házában felhangzó a keresztyéni intő szózat: „Sursum corda! “ ne zelben . . . Megnézem, hogy mi lehet. Vegye át tőlem az őrséget és feltűnés nélkül készítse elő embereit a tüzelésre! Azután levetette köpenyegét, letette oldalfegyverét és eltűnt a mezőn. Luth utána nézett, de nem sokáig láthatta alakjának körvonalait az áthatatlan sötétségben. Struwe halkan osont végig a mezőn, kezében nehéz revolverét szorongatva. Ösztönszerü bátorsággal kúszott tovább, mindig jobb felé tartva, mert a jobb szárnyra kiküldött patrul még nem tért vissza helyére és ez gyanút keltett az óvatos öi parancsnokban. Körülötte síri csend, csak az éjjeli szél zokogott, mint anyjától elhagyott gyermek. Hirtelen valami domborodást látott a földön , . . oda ugrott és meglátta az egyik kiküldött őrt . . . közvetlen mellette a másikat . . . mind a kettő halott volt. Orozva támadtak reájuk a sötétségben és lemé szárolták, mielőtt védhették volna magukat. Nem európaiak tették, hanem a Himalája aljáról került indusok, akik az angolokat szolgálják. Ezektől e- redt a bagoly huhogás is a belga síkságon. Struwe elhatározta, hogy kifürkészi a mérget kígyókat. Félelem és iszonyodás nélkül, nesztele uül kúszott előre a nedves földön, Halk suttogás ütötte meg füleit. Megerőltette halló érzékeit . . . Mi lehet ez? Kirántotta övéből élesre fent kését és hatalmas testével mindig előbbre tolta magát. A halk suttogás mind közelebbről hallattszott. Struwe úgy kúszott a földön, mint a zebra csordára leselkedő oroszlán. Három . . . négy sötét alak közeledett feléje . . . A káplár könyökére támasztott fezében revolverét szorongatta és hideg nyugalommal bocsátotta magához közel a lurbános ellenséget, amely kétségtelenül az őrhely felé törekedett . . . Mikor három lépésnyire jutottak hozzá, kettőt hirtelen leteritett közülök ... a másik kettő pedig gyors iramlással elfutott, De a bosszút lihegő káplár, mint vérszomjas tigris utánuk rohant, és utolérve éles késével hátulról átdöfte őket, úgy hogy hörögve terültek el a földön. Azután elégedetten fellélegzett, mert megbosszulta legyilkolt bajtársainak halálát. Most huhoghattok már, átkozott baglyok! Saját halálotok utolsó huhogása ez ! — igy dör- mögte magában, mikor visszatért az őrségéhez, mely a lövésekre azonnal fegyverbe lépett. Trombita harsant ... A táborban ébresztőt fújtak és mikor a nap felkelt és aianyós fátyollal vonta be a tájat, Struwe káplár felettes hatóságának jelentést tett izgalmas éjjeli kalandjáról. legyen ebben az országban csak egyetlenegy ember is, aki nyugodt lelkiismerettel ne válszolhatná: „Habemus ad Dominum. “ Az asszony. — 4 Budapesti Hírlapból. — Rövidke jelzőben egy világ minden üdve és minden pokla. Aszerint, hogy formálta át magatehetetlen ártatlan kisdedből áldássá vagy átokká az élet. Bizony csakis az élet. Senki sem születik gonosznak. Világra jöhetünk súlyos örökségektől megterheltem vagy testben tökéletlenül és igy sok későbbi keserűségek csirájával. De láttunk már áldott szivü nyomorékokat, mint angyalarcu Istenostorait. Bizonyos, hogy az épség és a jó megjelenés nagy segítség a boldogsághoz, nevezzük akár sikernek, akár hatalomnak, gazdagságnak,jvagy csupán szerényen inegértettségnek. De ez még nem minden. Ha bizonyos ragyogóan fölszerelt egyéniségek is úgy érvényesülhetnének ahogyan megérdemelnék sok árnyékba veszett vándor juthatna örök napfénybe. Joggal mondhatjuk hát, csakis az Élet kovácsolhatja nemes érccé, vagy rombolhatja pakfonggá a legjobban indult lelket is. Hogy ez a tétel minden másnál jobban él ín ti az asszonyt, arról hiszen vitatkozni sem kell. Asszony sorsa a férfi. Kinek milyen társat juttatott | a nagy véletlen, asszerint lesz mintaasszony, vagy eleven szerencsétlenség. Nem mindég a férfi hi- ! bájából, de mindenesetre a férfi okán. Gyönge i vagy tapasztalatlan vezető éppen olyan baj egy fiatal kifonatlan asszony-lélekre, mintha ugyanaz j az ember durva vagy gonosz lenne. Ebben a két szóban : vezető és kiforratlan, van az egész probléma letéve. Nemcsak a jó, vagy elferdült asszonyt lélek problémája, hanem magáé a házasságé, és vele a társadalomé, az egész jö- vőé. Hogy a házasság ma nem az, a minek lennie kellene, nem is adhat vitára okot. Hogy a világ minden szép szavával és elvével meg nem fogjuk javíthatni az is kétségtelen. Törvények, reformok, jószándék, preszszió, mind nem terelhet helyes mederbe otyan intézményeket, amelyek legjobban teszik próbára az egyes emberi karaktereket. Adjatok ezer lelket a kezembe, s el fogom tudni terelni őket egy közös cél felé. De ha egyetlen embert kell visszaédesgetnem a szakadék széléről, kudarcot fogok vallani. Ezért lesz megoldhatatlan a mindjobban szaporodó rossz házasságok problémája mindaddig, a mig magát az egyes enmert át nem formáltuk valamiféle modernebb neveléssel. És ehhez nem a férfit kell külOmbbc nevelnünk hanem az asszonyt. Csakis az asszonyt. Hogy ne legyen többet vezetőre szüksége, és ne ugorjon bele vakon, kiforratlan lélekkel minden házasságba, csak azért mert az házasságot jelent. Ne legyen számára félisten minden férjjelölt, és ne keressen lánglclkü héroszokat ott, a hol csak egyszerű becsületes emberek vannak. Öntudatot, önbecsülést, judiciumot neveljünk leányainkba s akkor jobban meg fogják nézni, kihez mennek. Kevesebb illúzióval, de családalapításhoz való okossággal. És akkor mindjáit kevesebb lesz a válás és több a boldog otthonból kikerült emberfia. Tegyük hozzá, hogy nem szabadna csakis házasságra nevelni őket, mint a hogyan ma mindnyájan teszik. A mint a leányok abban nőnének fői, hogy a házasság súlyos gond, terhes kötelesség és óriás rizikó, megszoknék bíráló szemmel nézni széplevőiket és inkább függetlenek maradnának holtig, csakhogy el ne fecséreljék meggondolatlanul a maguk egész tartalmas életét. És itt a probléma harmadik szava. Tartalmat adni a leányok életének is. Azért, mert valaki független és gazdag ne lásson egyebet maga előtt, mint egy "jŰÉTosszul megválasztott férjet? hát még a ki szegény s a ki ezt százszor hallaná egyetlen napon, a mint gond borul a házra, melynek pedig minden legkisebb baját hatványozva kell hogy ellensu 1 y
