Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1915-03-30 / 13. szám

2 NAGYBANYAI HÍRLAP 1915. március 20 Növelni kell a nemzeti erőt. A háború egészen más világításba helyezte a nemzet erejét és erejének pótlandó hiányait. Sok erkölcsi erőt szabadított fel, de bevilágított nem egy olyan erkölcsi és nemzeti defektusba is, amelyet ugyan láttak és szóvá is tették a társa­dalmi kérdésekkel foglalkozó egyének, de a társa­dalom — amely nem érezte közvetlenül nyomá­sát, — nem ~ igen vetett rá ügyet. A háború komoly gondolkodásra kényszerí­ti az egész értelmiséget; véres tanulságaival kü­lönösen nyomatékosan bizonyítja, hogy a nemzet életképességének és fejlődésének minő nagy fizikai és erkölcsi föltételei vannak. Látjuk, hogy a fizikai képesség, a haladó a- rányban való népszaporodás minő tömegnek csa­tasorba állítását teszi lehetővé Oroszország részé­ről, minő iszonyú erőfeszítésre kényszerit minket és szövetségesünket, de látjuk azt is, hogy a harc­képes embernek minő tömegével tudja ellensúlyoz­ni szövetkezett ellenségeit Németország. Magyarországon kulturális érdeke is a ma­gyarságnak, hogy számbelileg is, ne csak a lassúbb beolvasztással, hanem a természetes szaporodás utján is gyarapodjék. Ennek a gyarapodásnak az újabb két évti zedben veszedelme támadt. Amig Németország népessége körülbelöl 16 százalékkal szaporodott 10 év alatt, nálunk a leg­utóbbi népszámlálás alig felét állapította meg en­nek az aránynak, ami már hanyatlást jelent és en­nek az oka nem csupán a kivándorlás volt, ha­nem egy mis erkölcsileg is veszedelmes jelenség, a születések egyik jobban és jobban elharapódzó tényezője, az úgynevezett egyke (egy gyermek) rendszer. Erről az erkölcsi kórságról, amelyet francia betegségnek is nevezhetnénk, mert éppen Francia- országban uralkodik legjobban, már többen írtak Magyarországon, de a háború adott rá legszembe tünőbb ajkaimat, hogy egész veszedelmességében láthassuk és az ellene való harcot megindítsuk. Fölismerték ezt és föl is jajdultak miatta po­litikusok és szociológusok Franciaországban, hogy Franciaország, most már önvédelmi harcává lett háborújában kénytelen a fejletlen 18 éves ifjakat is csatasorba állítani, mivel nincs már tartalék emberanyaga, az a születések csökkenésének, a népesség folytonos fizikai dekadenciájának nem csak tünete, hanem oka is, és Franciaország még esetleg győzelmesen bevégezhetett háborúja után is legyőzött marad, mert elveszett emberanyagát nem képes pár évtized alatt pótolni, sőt jövő generáci­ójától sem várható hosszú ideigerősebb fizikai és propagáló képesség, mert hiszen ami még java férfia volt, az most jórészt elpusztul. Ellenben Németország akárminő nagy vesz­teségét nagy természetes szaporodásánál fogva könnyen fogja pótolni. Legifjabb nemzedéke, amely nemsokára teljes propagativ erejét kifejtheti, rend­kívüli erős tartalékerőt képvisel. Néptömegével te­hát, amely a mellett egyre nagyobb hatalommal veszi birtokába a kultúra és közgazdaság ezköze- it, a fizikai törvénynél fogva is ellenálhatatlan súllyal nehezedik rá majd szomszédjára. Magyarországon még inkább kell a nemze­ti erőt számbeli súllyal is növelni. Szükségünk van rá először azért, mert a számbeli vérveszté- séget mielőbb pótolnunk kell : ez természetes kö­telesség. De szükségünk van a magyar nemzet nö­vekvő szaporodására azért is, mert a szomszédsá­gunkban levő ellenséges tömegekkel szemben erősitni kell a védőfalat. A népszaporodás arányának nemcsak fenn­tartása, hanem növelése is tehát ránk magyarokra nézve elsőrendű szükségesség. Amig tehát azon is iparkodnunk keli, hogy helyet adjunk az Amerikából visszatelepithetőknek teret kell juttatnunk és a háború után minden valószínűség szerint juttathatunk is az intenzivebb gazdasági munkálatok ráeginditásával az uj nem­zedéknek is. Sőt kell is számitínunk az uj nemzedékre, mert Magyarországnak dfyan tevékenységi iere lesz a jövőben, amely több és több embert köt le. A magyar fajra nézve pedig épen nem kö­zömbös, sőt bizonyos tekintetben, legalább is be­látható időn belül, kárral járnak, ha a jövendő nagyobb arányú munka végzésére ismét idegen­ből kellene embereket toborzanunk, akiknek szi- ve-leike nincs idekötve, akik megtakarított keresmé­nyükkel bizonyos idő múlva odább állanak és igy még gazdaságilag sem gyarapítják megfelelő mér­tékben az országot. Y HSREK. Március 29. Katonatemetés. Elment bokrétdsan, rátartiem, mintha Menyegzőre várna, Nötás volt a kedve, pántlikás kalapját A szél fujdogálla; Tavasz derűjével ragyogott az arca; üzeme is agy égett, Széles jó kedvében átölelte volna A nagy mindenséget. Vérmosta utakon törtetett előre Napsütéses Délen, Hollók károgása kisérte ködpárás Északi vidéken: Sok vitézi tettét szárnyaira vette A győzelmi ének, Északon és délen becsületet szerzett. A kutonanévnek. Amikor visszatért, mint a fecske megtér Csendes házereszbe, Már hívta az alkony, vértsiró sebektől Vonaglotl a teste. Már hívta az alkony, minden földi kínnak Vigaszra kettője, Mely reszkető fényét áldólag ejti a Nyirfás temetőre. A gyászbucsuztatót megmegcsukló hangon Mondta a pap végig, Zokogva könyezlek a vöröskeresztes, Szelíd szemű nénik; Ismerős, idegen—mint az írás mondja, Egy akol, egv pásztor: — Egy kenyéren élő családtaggá vált olt A szomoruságtól. Hogy nem forraszt össze minket csupa i csak a Veszedelem érce: Sírjunk a sírokkal, — az a régi át >k Mikor szűnik végre ? Közös fedél alá ne csak a pusztító Vihar elöl térjünk, Mások nagy bajából magunk szép napján is Kivegyük a részünk! az őrmesterre és néhány öregebb altisztre. Barát­ságosan kezet szorítod velük és mindjárt megtudta tőlük, hogy az ezredet Oroszországba vezényel'ék és hogy mennyire sajnálják, hogy a századnak most nincs vezénylő tisztje. — Én eléggé igyekszem a rendet fentartani, — mondta őszinte hangon az őrmester, — a le­gények meg is vannak elégedve, de mégis csak más dolog az, ha tiszt ur komándéroz ! Azután elmondták háborús élményeiket, és rövid idő múlva bizalmas kapocs képződött a rokonszenves, fiatal hadnagy és a derék, viharvert öreg népfelkelők közt. Mikor a hadnagy még azt is elmondta, hogy otthonhagyta fiatal feleségét és egyéves gyönyörű fiacskáját, a többnyire családos népfelkelők szemében megcsillant a köny és külö. nős, meleg rokonszenvvel vették körül a nyájas tisztet. Egy sötét zugba hirtelen megszólalt a telefon- Az őrmester kezébe vette a kagylót, egy pillantig hallgatta a vezetékben recsegő hangot, azután hal­kan sutogta : — Parancsot kaptunk a támadásra! A hadnagy a tartalékkagylónál hallgatódzott, helyeslőleg bólintott fejével, azután kezébe vette a szócsövet: — Ezredes ur, jelentem alásan, itt Helling hadnagy beszél. Sebesülten feküdtem egy kórház­ban és most itt vagyok a népfelkelők lövészárká­ban, ezredemtől elszakadva. Ha megengedné, szí­vesen vezetném rohamra a legénységet ! Rövid idő múlva, — a válasz meghallgatása után — letette a kagylót és igy szólt környezeté­hez: — Bajtársak, ma együtt izzadunk a hazáért! Az öreg őrmester megragadta a fiat H had­nagy kezét és lelkesülten jegyezte meg: — Képzelem, mennyire megörülnek a hír­nek az én derék népfelkelőim. A rohamra kiadott parancs mint tűz terjedt el a lövészárokban. Az emberek rendbe szedték hol­mijaikat, mert tudták, hogy a veszedelmes támadás nemsokára kezdődik. Kemény munka lesz, ezt é- rezték, mert már sok roham hiábavalónak bizo­nyult az ellenséges lövészárkokra, és az éleséit bajtársak hullái még most is ott hevernek az ár­kok közelében Mindegy. Ma egy tiszt vezetése alatt indul­nak rohamra és ez bizalmat öntött beléjük és meg­acélozta izmaikat. A hadnagy az őrmesterre! az árok szélére lépett, hogy kifürkészhesse az ellenséges területet. — Alaposan ismerem ezt a terepet, — igy szólt. — Fölösleges áldozat volna, ha szab id sík­ságon támadnánk. Nézzen csak arra jobbra, a kes­keny árokra az országút mentén. Ma este onnan igyekszünk majd az ellenség közelébe jutni. — Hogyan, hát nem azonnal kezdjük meg a rohamot, hadnagy ur? — kérdezte meglepetten az őrmester. — Én csak azt jelentettem az ezredes ur­nák, hogy még ma beveszem az ellenséges árkot. A többi már az én gondom lesz. Őrmester, mond­ja meg embereinek, hogy az egész napon át pi­henhetnek, mert estére komoly és fárasztó mun­kánk lesz! A telefonon napközbe többször kérdezősködött a felsőbb parancsnokság, hogy megkezdték-e már a népfölkelők az elrendelt rohamot? A hadnagy mindanyiszor csak azt válaszol­ta, hogy legyenek türelemmel, mert a napnak ti­zenkét órája van még. A népfelkelők pedig nyugodtan hevertek a lövészárokban, mert érezték, hogy most már van valaki, aki helyettük a felelőséget viseli. Besötétedett. A népfölkelők — élükön a hadnaggyal — egyenkint másztak elő a lövészá­rokból és hason csúszva haladtak előre. Egyik ó-

Next

/
Thumbnails
Contents