Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-10-05 / 40. szám
2. NAGYBÁNYAI HÍRLAP 1915. október 5. siratná most drága gyermekét, sok család nem gyászolná egyetlen támaszát és eltartóját. A nők, az anyák érzelmeit pedig híven tolmácsolja Susanne Duchéne feljajdulása : Az anyák gyűlölik a háborút ! Azt mondták nekünk minden időben : A nők neveljék fel gyermekeiket és ne avatkozzanak a férfiak dolgába ! Épen mert gyermekeink vannak, azért vagyunk mi nők esküdt ellenségei a háborúnak, egész lényünk fellázad gyermekeink feláldozása ellen. Ez az egyetemes, örök erő él minden nemzet asszonyaiban, nem ismer országhatárokat. És mert napról napra feláldoztuk és még mindig feláldozzuk fiainkat, férjünket, testvéreinket és barátainkat, épen ezért van jogunk a tiltakozásra. A nők a hadviselő államok egyikében sem rendelkeznek politikai jogokkal, poiitikailag nem is felelősek a háborúért, nem vesznek részt benne. De viszont épen a nők tudják, hogy minden országban egyenlő mértékben, szenvednek, hogy azt a millió halottat, azt a több millió sebesültet és foglyot mindenütt ugyanolyan kiapadhatatlan könnyekkel siratják az egész világ [ asszonyai. Akik bekötözték az egészséges húson ejtett sebeket, azokra nem létezhetik általános, neinzedékről-nemzedékre szálló gyűlölet. A hasonló szenvedések megértetik velünk, hogy az emberi lények egy családot alkotnak. Mennél súlyosabban j támadja meg a józan gondolkozást a nyers erőszak, annal erősebben kell elhatároznunk, hogy mint kegyetlen kényszerűséget, eltűrjük ugyan, de gyűlöljük ; annál inkább kell a béke és testvériség érzelmeit ápolnunk önmagunkban és másokban. Anyák és tanítók, a jövő nemzedék nevelői egyesüljetek a szent cél érdekében, vigyétek bele e nemes küzdelembe tudástok legjavát, energiátok egész teljességét és munkátokat buzdítsa a sok árva ésí sok özvegy, akik abban a reményben fogják még hátralevő éveiket lemorzsolni, hogy dicső törekvésteknek meg lesz a foganatja és az ő utódaik már nem látják a véres kardot körülhordozni országaikban. Bízunk a nők és a tanférfiak tevékenységében és ez a legszebb reményünk ebben a keserű korszakban ! A lengyel légiók keletkezése. Az 1905-iki orosz forradalom, mely a forradalmárok kudarcával végződött, az orosz-lengyel- országi lengyel pártok politikájában nagy változásokat idézett elő. így a leghatalmasabb, a „Nemzeti Demokrata Párt“, mely a forradalomig orosz- ellenes irányzatú volt, szintén szakított politikájával. A párt vezetősége arra a meggyőződésre jutott, hogy fegyverrel semmit sem vívhat ki a lengyelek számára, mert a forradalmárok sem voltak lengyelbarát érzelmüek, s a megegyezés politikájának terére lépett. És hogy 1908-ban Poroszországban a lengyel-ellenes politika is mindinkább elhatalmaskodott, a „Nemzeti Domokrata Párt“ a németeket tekintette a lengyel nemzet legnagyobb ellenségének és egészen az orosz baráttáborhoz csatlakozott. A forradalom kudarca a lengyel szociálista pártnál egészen más következményekkel járt. A párt vezérei — első sorban Pilsudski József — arra a meggyőződésre jutottak, hogy a lengyel nemzet szabadsága csak nyílt háborúban vívható ki és hogy Oroszország csakis egy szomszédos j hatalom segítségével győzhető le E meggyőződés jegyében mozgalmat indítottak, természetesen Oroszország határain kívül, mert hiszen a legmozgékonyabb elemek kivándoroltak az országból, ha ugyan börtönben vagy Szibériában nem sínylődtek. Így indult meg Gácsország- ban a munka, amelynek célja a lengyel ifjúság katonai kiképzése volt az eljövendő háborúba. Pilsudski megalapította az első ,,lövész-egylet“-et (Zwi- azki strzeleckie) és munkáját az egyetemi ifjúság lelkesen támogatta. Az egyetemi szociálista (az úgynevezett „függetlenségi haladó“) ifjúság a “Promien“ cimü folyóiratban hirdette a lövész-egyletek eszméjét. Ez alatt Orosz-lengyelországban a nemzeti demokraták ruszofll politikája teljességgel csődöt mondott. A legértékesebb, elemek otthagyták a pártot. Az első lépést a nemzeti érzelmű ifjúság tette meg: bojkottálta a varsói orosz egyetemet, felkereste a lerakói, az ilyvói (lembergi) s más külföldi egyetemeket „Zarzewie“ cimü folyóiratában mint „függetlenségi ifjúság“ orosz-ellenes programját hangoztatta és függetlenül a szociálistáktól hozzálátott katonái kiképeztetéséhez a külön e célra szervezett „Druznyny strzeleckie“-ben (Válogatott lövészek egyletei“). Az ifjúság példáját a nemzeti érzelmű munkások követték, s mint a „Nemzeti Munkások Szövetsége“ kiléptek a pártból. Végül kilépett a pártból a parasztság („Nemzeti Paraszt-Szövetség“) és az intelligencia nagy része is. A pártban csak a konzervatív és a megegyezést kereső elemek maradtak. Az összes nemzeti és szociálista szervezetek titkos gyűléseken és titkos sajtóban lázas tevékenységet kezdtek. A „Nemzeti Munkások Szövetsége“ : Kilinski, a „Nemzeti Paraszt-Szövetség“ : Polska a lengyel szociálisták: Robotnik cimü folyóiratokban agitáltak Oroszország ellen. Ezekhez járult az ifjúság két lapja : a Zarzewie és a Promien. A főcél volt Lengyelország lakosságát elkészíteni a jövendő háborúra és megnyerni a lövészegyletek eszméje — a harc eszméje számára. A dolog nem volt könnyű. Oroszország e- gész állami aparátusával dolgozott ellenük. Száz és száz orosz kém (a hírhedt „Ochiana“) kutatott a veszedelmes emberek után. Ezer és ezer lengyel ifjú jutott börtönbe vagy Szibériába. Akinél titkos folyóiratot találtak egy évi fogházra Ítélték. A folyóiratok, kiáltványok becsempészését három évi börtönnel, terjesztését öt évi, esetleg életfogytig tartó szibériai száműzéssel büntették. A „Nemzeti Munkások Szövetségéibe és más titkos pártba való tartozást négy — nyolc évi kényszermunkával sújtották, s ennek-az elitéltetésnek „törvényes“ következménye az életfogytig tartó szibériai száműzés volt. De hasztalan volt minden rémuralom, hasztalan töltötték meg a börtönöket a lengyel nemzet I szine-virágával, a nemzeti munka csak folyt tovább. Az intelligencia, a munkások, az egyetemi hallgatók, sőt a 15—16 éves gimnázisták is sorra beléptek a lövész egyesületekbe, még leányok is. Aki csak tehette, egy-két évre átjö.tt Gácsországba, hogy katonai kiképzést nyerjen. Es a lövész egyesületekben lázas tevékenység folyt. Szervezetük katonai volt és aki azokba lépett katonává lett. Először altiszti, majd tiszti iskolákat létesítettek. A tanárok tartalékos, vagy volt magyar-osztrák tisztek voltak, de akadták szép számmal olyanok is, akik az orosz hadseregben a történteket megértetni: hogy állott be nálam a hirtelen változás ... Annemarie tenyerébe hajtotta fejét aztán tompított, halk hangon, mintegy magában visszaemlékezve folytatta : — Sohase felejtem el azt az éjszakát, amelyen Arthur kipirult, felhevült arccal izgatottan szobámba lépett, rám szegezte szavait és igy szólt: — Annemarie, kitört a háború nekem is mennem kell a legközelebbi napokban. Ismertem, tudtam, hogy nem gyáva, nem ismeri a félelmet és mégis feltűnt a változás, mely egész lényén akaratlanul is látható volt. A következő napokban már lecsillapult izgatottsága és inkább valami komoly, titkos bánat vett erőt rajta, mintha önmagával küzdene, hogy végrehajtsa-e azt, amire elhatározta magát. Így következett el az utolsó est, amelyet elválásunk előtt együtt töltöttünk és azon az éjszakán történt meg a váratlan, különös esemény . . . Annemarie rövid szünetet tartott, azután felsóhajtva folytatta : — Artur az ágyamhoz lépett, letérdelt előttem és kőnyázott arcát kezemre hajtotta. így maradt szótlanul egy darabig és én megéreztem, hogy milyen önmegtagadásába kerül zokogását visszafojtani. Mikor erőt vett magán, halk hangon folytatta : — Annemarie, te azt hiszed, hogy nem szeretlek. Csalódol, nagyon csalódol . . . Mindennél jobban szeretlek a világon, de éppen mert szeretlek, voltam kénytelen téged megkinozni. Nem tudom, mely ördög súgta ? Valami sötét hatalom, amelynek nem tudtam el lenál láni, mert ielkem mélyéből, szenvedélyes szerelemből fakadt ! Nem tudom, hogy megérted-e, amit mondok, igyekszem tehát bővebben megmagyarázni : Valahányszor szomorúnak és kétségbeesettnek láttalak, annál ö- rültebben szerettelek, annál fájdalmasabb, lángolóbb és édesebb vágy támadt utánad lelkemben . . . És most, mikor el kell tőled válnom, remegek a félelemtől, hogy örökre elveszítelek, mert azt hiszed. hogy szivem már megszűnt érted dobogni! Pedig hidd el, minden csepp vérem érted hévül, érted lángol életem utolsó percéig ! Annemarie eltakarta tenyereivel arc t, mintha meg akarná rögzíteni azt a képet, mely emlékezetében feltűnt, aztán folytatta : — Szenvedélyes, gyengéd szavakban kö- nyörgött bocsánatomért és én megittasodva, boldogan halgattam és elfelejtettem minden átszenvedett, gyötrő fájdalmamat! Ez volt az utolsó éjszaka, amelyet együtt töltöttünk . . . Másnap reggel harcba kellett vonulnia és azóta nem tért többet vissza. * Az orvos és az özvegy még sokáig egymás mellett ültek az estalkonyotban, de csak olykorolykor beszéltek egy szót, néha intéztek egymáshoz valami kérdést, amelylyel emlékeiket felfrissítették. — Így történt, kedves barátom, — mondta végre Annemarie — hogy én, aki sohasem voltam boldog feleség, most Arthur halálával boldog özvegy lettem és ezért nem gyászolom, mert számomra nem is halt meg. Akkor — régebben — halottam volt, de most elevenen él emléke lelkemben. És lehetetlennek tartom, hogy addig meghaljon számomra, amig szerelmünk gyümölcsét fiunkban magamhoz ölelhetem, aki édes apjának valóságos élő hasonmása. Fiamat is olyannak nevelem, amilyen ő volt, de megtanítom arra is, hogy lehet szeretni anélkül, hogy szerelmünk tárgyának égő fájdalmat okozzunk! És Annemarie beszólitotta a szomszédszobából ötéves fiacskáját, akinek láttára a fiatal a- nya arca boldogan kiderült, miközben keblére szorította becézett kedvencét, elhalt férjének élő hasonmását . . .
