Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-09-14 / 37. szám
9 NAGYBÁNYAÍ HÍRLAP 1915. szeptember 14. Ife! aftar az angol győzni? Pénz, búza, gép : ez az angol szentháromság. Kezdetben vala a pénz. Hogy azé lesz a győzelem, akinek a kezében az utolsó milliárd marad. S hogy az a kéz természetesen Anglia keze lesz. Aztán jött a búza. A győzelem azé lesz akié az utolsó zsák búza. S az természetesen megint csak Angliáé. Németországba egy szem ennivaló be nem juthat a nagy angol blokád miatt, de ők importálhatnak a szigetükre mindent' mi szem, szájnak ingere. Most aztán jön a gép. A nagy Lloyd-George állapítja meg, hogy gép kell a győzelemhez, minél több gép. Hát ezek az axiómák bennünket fölötte megnyugtatnak, mert nagyszerűen modernek, A pénz, a búza, a gép nyer nekik háborút, a mi oldalunkon ellenben egészen régi módi elv szerint a katonák, a hadvezérek és a tökéletes fegyverek nyertek csatákat. A pénz, a búza, a gép valóban i- gen fontos dolgok. Élünk velük bőven, de a mellett eszünk ágába sincs, úgy mint látszat szerint az angolnak, hogy hagynók magunkat megverni, mondván : mindegy, hiszen az utolsó milliárd, az utolsó zsák búza és a gép majd csak megszerezi a végső győzelmet. El kell azonban ismerni, hogy az angol miniszter kitünően jellemezte az angolt, akinek a háború csakugyan olyan üzem, melyet kalkuláció alapján helyez működésbe és spekuláció szerint akar kihasználni. így illik az üzlet nációhoz és igy illik praktikus néphez, mely arra támaszkodik, ami vau : pénzre, búzára, gépre, s nem arra, ami nincs: nemzeti lelkesedésre, hősi önfeláldozásra szárnyaló hazaszeretetre és övéi védelmében gerjedő szent férfiharagra. Mi nagyon szegények vagyunk s kénytelenek vagyunk ezzel beérni. Nekünk sem pénzünk,'sem búzánk, sem gépünk, amelyre helyettünk biznók a háborút. Mi magunk mentünk a háborúba s a győzelmet a magunk férfiasságától és eltökéltségétől váijuk. Amellett azonban úgy rémlik, Anglia odaadná azt a bizonyos utolsó zsák búzáját olyan gépért, a milyen a negyvenkettes, vagy harminc és feles mozsarunk. Sőt mintha a német tenger- alattiért is érdemes volna egy milliárdocskát fizetni, ha nem is az utolsót, mely a győzelemhez kell, de az utolsóelőttit mindenesetre, azt, a rnely- lyel Oroszországot szándékoznak kiuzsorázni. Hát gépeink is volnának, sőt Németországnak iszonyúan sok gépe van, s gyárai, műhelyei | még meg is szaporodtak', mert Belgium is nekik dolgozik. Mégis nekünk a győzelmet nem az u- tolsó pénz, az utolsó búza, az utolsó gép fogja megszerezni, hanem az első lelkesedés, mely u- tán más, vagy pláne utolsó nem fog következni, ■ mert még most is lankadatlanul megvan és megmarad az utolsó lővészárokig, melyből az ellenséget ki kell ugrasztani, milliárdostol, búzástul és gépestől. r Elet a rajvonalban. Miként az óceán ultramarin vizén a sürü füstfelhőket okádó csatahajó-szörnyetegek: úgy hajszolták, kergették egymást Galícia acélszürke egén a friss, duzzadt, gomolygó fjeUegek. Kánikulai forróság uralkodott napközben, estefelé azonban elült az őrült, tikkasztó meleg és langyos, frisitö szellő kezdett lengedezni Ez pedig nem jót jelen : esőt, zivatart, égiháborut, de jót nem ! És csakugyan : alig hullatta le álmos fátyolét az alkony, sürü, ólmos cseppekben zuhogni kezdett az eső. Rezervában pihenő századunk riadtan rebbent szanaszét: a megfelelő dühhel vívott ramsli-part'k az eredmények bevárása nélkül abbahagyattak és kiki sietett felülni, összeáglálni a sátrat, egy-egy raj — 14—16 ember — számára egyet-egyet. Az eső pedig zuhogott, folyt, szakadott, még pedig irgalmatlanul és egyhangúan, mintha sohasem akarna megszűnni. Csakhamar kivilágosodott, hogy mennyire meggondolatlanság volt a sátrakat csak hevenyészve összeütni ! Néhány perc alatt sikeresen átáztak s ha az ember csupasz bőre hozzáért, mint az elektromos áram ütése, futott a testbe a zord hűvösség. A zuhigáló eső pedig bántóan, idegesitöen és csökönyös egyhangúsággal szakadt, mint a legelső, percben. S hogy a folyékony áldást még intenzivebb formában és módon kapjuk: a lejtős felén a sátraknak egyszerre bő özönvíz rohant le, nem is egy helyen, de legalább százan, és hiába volt most már minden, hiába vertünk sátrat: bőrig, leikig áztunk ! . . . Tíz óra lehetett, tehát már koromsötét éjszaka. Az eső percnyi szünet nélkü zuhogott, még csak remény sem volt rá, hogy csak egy pillanatra is szünet álljon be. Ennélfogva, hogy a bibliai Özönvizet is lepipáló áradást megfékezzük, többivel a spátnival fölszerelve kimentünk, hogy vízlevezető árkot ássunk a sátor körül. Az árok meg is volt néhány másodperc alatt, ámde mi, a vállalkozó szelleműek, most már nemcsak keresz- tülázottak voltunk, de — térdig sárosak is . . . De most már legalább nem viz volt a derékaljunk ; vízben feküdni nem utolsó dolog ugyan, de — utolsóelőtti, Végigraktuk a pokrócainkkal a sátor alját, arra meg rá a teletömött hátizsákot és az igy megkonstruált ülőkére telepedve, ültük át az éjszakát. Alvásról, pihenésről szó sem lehetett. A fogaink vacoglak, fáztunk szörnyen — és igy jött meg lassan, nagysokára a pirkadás legelső bágyadt, bátortalan fényzuhatagja. Reggel lelt. A sátrak előtt fagyoskodó népet csakhamar megörvendeztette egy kedves parancs ; szabad tüzet rakni. A rengeteg bükkerdőbe vonult az ázott had s percek múltán olyan hatalmas fadöngetés kopácsolás hallatszott, ami ha elhallatszik az o- roszokig, bizton megfutamítja őket, mert belőte nagyszámú ellenség jelenlétére következtettek volna. Néhány perc múlva már tucatnyi helyen lobogott föl a sárgalángu tábortűz, mi pedig kö- rüláltluk őket és tárogatóztunk. Hol háttal, hol meg élőiről helyezkedtünk el a tiiz mellett, hogy a nedves-hideg vendéget a baráságos láng űzze ki a szürke mundérból. A ruhák gőzölögtek, füstölögtek, a cipők ugyanígy és mire a déli menázsi megérkezett, félig-meddig helyreállította ruhánk szárazságát a szabadalmazatlan ruhaszárító. Érdekes, de sokkal inkább kellemetlen esemény zavarta meg ebédünket. A rajvonal drótakadályai felől hirtelen rettentő detonáció harsant belé az emésztés idején szokásos csendességbe, a- mely lábaink alatt megrezegtette a szilárd talajt, akárcsak a szilaj ököl az üres borosüvegek alatt az ivó asztalát. Óriási lángnyelv egyenesedett föl a magasba, utána földtömegek, fücsomok, kődarabok és üvegcserepek zuhatagja rohant fölfelé — egy szempillantásnyi ideig, azután mindenféle hullott, zuhant, potyogott lefelé. Nem kellett most eltűnést vezényelni : rohant mindenki szinte esze nélkül, be a sátrak mélyére, hogy a szerteszét lehulló kemény és kopogó áldás be ne zúzza a fejét. Még az ebédjét is odakünn hagyta némelyik, amely eléggé nem kárhoztató meggondolatlanság megbosszultatott akkor, amikor első ijedelem után előbujva, a csajka tartalma az előbbi párolgó gu- ! lyásból sártömeggé formálódott át. altiszthez, aki éppen másik oldalára fordult nyújtózkodva : — Hallod-e, pajtás, hogy hívják a főhadnagyunkat ? Háromszor meg kellett a kérdést ismételnie, amig a másik válaszra méltatta ■ és féíálomban dünnyögte : — A főhadnagyunkat ... a mi főhadnagyunkat Rödernek hívják. Lehetséges-e ? A főhadnagy tehát csakugyan — Erik ! Az apának szűk lett a keskeny barlang . . . Kifelé vágyódott onnan. Ötven lépésnyire tőle alszik a fia ! Ötven lépésnyire van tőle az a fedezék, mely előtt a fiatal tiszt igy szólt hozzá : Itt lakom. És ha beszélni akar velem, vagy valami kívánsága van, keressen fel . . . Kopogtatás nélkül is mindig beléphet hozzám. Igen, most Paul be akar lépni . . . Kopogtatás nélkül, hogy fiát keblére ölelhesse! Hát nem ostobaság ez tőle ? Hát nem ér rá holnapig? Ki kezeskedik róla, hogy mindez nem álom és csalódás ? Mindegy ! Paul feltápászkodott helyéről . . . halkan, hogy bajtársát föl ne ébressze. Künn a hosszú árokban minden csendes volt. Meggörnyedten, zajtalanul kúszott Paul fia fedezékének iránya felé ... Alig t?tt húsz lépést a sötétségben, mikor észrevette, hogy előtte egy meggörnyedt alak óvatosan lépked ugyanazon irány felé; — Ki lehet ez a fickó ? És mit akarhat ? Paul megerőlteti látóképességét és élesen meg tudta külömböztetni, hogy az előtte haladó alak nem német katona és nem is belga paraszt, de egyenruhát visel. A főhadnagy fedezéke előtt az idegen hirtelen megállt és Paul jobban szemügy re veheti : fogai közt kést szorongat. Egy gurkha . . , tehát ellenség! Mit tegyen most, fegyvertelenül ? De hiszen a másiknak sincs más fegyvere, mint a kése . . . Most jobbmarkába fogta kését. Balkezével félretolja a bejárat függönyét és fejét bedugja a barlangba. Paul egy hirtelen ugrással mellette terem, kiragadja a kezéből a kést és mesz- sze eldobja. A barna fickó felordit, rárohan Paulra, de abban a pillanatban minden oldalról előtörnek a német katonák és foglyul ejtik a tajtékzó gurkhát. Az izgalom csakhamar lecsillapult. A katonák ismét pihenni tértek, a fiatal főhadnagy és é- j lehnentője egyedül maradtak a barlangban. — Mi a neve, kedves altiszt barátom ? Kitüntetésre akarom felterjeszteni, — igy szólt meleg, megindult hangon a főhadnagy. Két perccel később már atya és fiú boldogan átölelve tartotta egymást. A legközelebbi héten a lüttichi vasúti állomáson egy előkelő, szép hölgy várakozott a fiatal főhadnagyra és az idősebb altisztre. Irmgard volt, aki egy hollandi hajón érkezett haza Newyorkból. Amig fiát a kadétiskolában biztonságban tudta, ő maga is jól érezte magát Amerikában. De most,. | mikor mint hadnagy háborúba vonult, az aggódó anyának már nem volt nyugalma és látni akarta fiát. Hogy időközben főhadnagynak nevezték ki és édesatyját is feltalálta, csak Amsterdamban tudta meg. A három boldog ember sugárzó arccal, karöltve lépte át a lüttichi vasúti állomás kapuját. Ragyogó szemük elárulta határozatukat: — Ha az Úristen életben tart bennünket — akkor ezután egymáshoz tartózunk, amig a halált el nem választ bennünket! . . .
