Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-08-24 / 34. szám
TÁRSADALMI és szépirodalmi hetilap. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára !2 fillér. Megjelenik minden kedden 8 —12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. A JT A I HAGY GÁBOR. Főmtlnkatárs RÉVAI KÁROLY. Szerkesztősét: Jlunyady Jáwos-u. 14. »z.f hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Hid-utca (Bay-ház. — .......... hol az előfizetések és hirdetéseié fölvétele eszközöltetik. ------ ■■ »• A közösség szelleme. Vérré forrt meggyőződésünk már, hogy a háború elől kitérnünk nem lehetett. Ha erkölcsi világrendünkben az igazság és becsület épségét csak egy szemernyire is biztosítani akartuk, ha állami létfenntartásunk elemi követelményeivel csak valamit is törődtünk, vas ököllel arcába kellett vágnunk ellenségeinknek, hogy — akár é- lethalál harcban — kényszeresük őket az igazságnak és becsületnek, az enyém-tied közötti külömbségnek a fölismerésére és tiszteletére, Fölemelő erkölcsi alapunk tisztaságának e tudata. Megsokszorozza erőinket. Tiirőbbé tesz a háború velejáróival, önmegtartóztatások, megpróbáltatások, szenvedések külömböző változataival szemben. S alig lehet kétséges, hogy ez a hős vérrel megszentelt, eszmévé magasztosult tudat váltotta ki itthon a tömegléleknek, a tömegérzésnek eleddig szokatlan erővel, szokatlan öntudattal való megnyilatkozásait. A fájdalmak és örömek, diadalok és vereségek, töprengések és reménységek közössége közelebb hozott egymáshoz s közelebb hozott magának a közösségnek az eszméjéhez. Amig odakünn a harctereken a titáni erőpróba véresen hullámzik, addig békés idehaza nemcsak izzó vággyal csüggünk fegyvereink diadalán, hanem odaadó, serény munkával igyekszünk a nemzet háborús teljesítő képességét biztosítani. Közéletünk uj csapáson indul. Az együvétar- tozás, az egymásrautaltság- eszméi tartalomra kapnak. A vérzivatarban valami friss fuvallat lengedez. A nemzeti erőpótlás, erőgyűjtés, a háború ütötte sebek gyógyításának feladata uj kötelességek, uj i- rányok iskoláivá válnak. Szociális átalakulásokat tapasztalunk s mintha általános hitvallássá lenne : mindnyájan mindent e- gyért, a közért! Állam és társadalom vállvetett buzgalommal keresik az utat a szociális feladatok megoldásához s főleg a társadalom szinte kifogyhatatlan azoknak az eszközöknek ötletes kitalálásában, melyek a tömeggyöngeségek, tömeghiányok és tömegszenvedések sokféle nyomorúságainak enyhítésére alkalmasak. Az életviszonyokat a közösség érdekeivel összhangzásba hozó kormányintézkedések, az állam anyagi erőinek szociális célokra való bőkezű megnyitása, társadalmi önadózás, körültekintő társadalmi tevékenység mindazoknak fölkarolására, kiket a háború bármilyen vonatkozásban sújt — csak nagy általánosságban tartott megjelölései annak a derekas munkának, mely a szociális eszmék megértését és diadalmas térfoglalását minden szónál ékesszólóbban bizonyltja. És itt fölvetődhetik a gondolat, hogy mindez talán múló jelenség, a nemzetnek a háború jelenvalóságával psychikailag szorosan összefüggő, hazafias és humanitárius föllobbanása, mely a háború megszűntével gyorsan szertefoszlik s összes eredményei csak emlékekként maradnak fönn. Kétségtelen, hogy a közösség szellemét, amely eddig az összeségben sejtelem- szerüen élt s amely most életviszonyainkat dominálóan átfogja, — a háború kelti önA „NA<5y BÁNYAI HÍRLAP"TÁRCÁJA f Ének egy öreg emberről. — Irta : Révai Károly. — Királyi kastélyban, könybe lábbadt szemmel, Gondba hajtott fővel ül egy öreg ember;. Könye végig gördül hófehér szakállán Nyolczvanöt esztendő súlya van a vállán. Kitekintget néha kastély ablakából S méla pillantását elnyeli a távol; Messzi száll lelkének bontakozó szárnya, Oda, hol a harcz dúl: nagy Lengyelországba. Sóhajtása feltör szive közepébül : „Fiaim, fiaim! Csak rajta, vitézül! Magyarok, németek, hűséges románok Áldjon meg az Isten ! be jól csináljátok!“ S mintha válasz jönne a lengyel mezőkről: "Nehéz öreg ágyú mélységesen bömböl ; Harczi riadalmat hoz a táj szellője, Égzengéssé válik a hurrá, előre! S az öreg királynak kifeszül a válla, Sudár lesz egyszerre, akárcsak a pálma ; Tűz gyűl a szemében, piros lesz az arcza : „Ó, hogy nem lehetek én is ott a harczba!“ „Ó, ha ott lehetnék délczeg paripámon, S inthetnék kardommal: magyarok utánam ! De hiába szárnyal lelkesítő vágyam : Nyolczvanöt esztendő súlya nyomja vállam f“ „Ám azért a lelkem veletek száll végig, A ti szivetekkel szivem együtt vérzik; És akit a halál eljegyez magának: És mondom fölötte búcsúzó imámat.“ „Katonák köszönilek!“ . . . S kivirágzik lelke, Hosszan belemélyed messzi napkeletbe. A lengyel mezőkről zászlók integetnek S terjesztik a hírét fényes győzelemnek. Turul madár hozza s viszi a hirt vissza : „Magyar huszár lova a Búg vizét issza !“ Üzen a király is: „Áldásom reátok ! Fiaim vitézek ! be jól csináljátok !“ Magyarok királya ! Te szent, öreg ember! Fiaid megtérnek, fényes győzelemmel. Amig egy magyar él: mint a szikla állunk S ezer ellenséggel bátran szembe szállunk! Magyarok Istene ! Áld meg a királyunk! — Diana. Olvasóm, ha barangoltál magányosan elhagyott erdei utakon, hegyoldalokban, késő ősszel, mikor hűvös szellő zörgeti a száraz ágakat s lenn a völgyben sűrű ködfátyol misztikus lepelként vonja be a házakat, utcákat — s nem véltél hallani valami édesen fájó, valami könyfakasztóan megható s mégis gyönyört- lihegő muzsikát; ha nem szereted a nehéz, bóditó illatokat a színeket és káprázatot, a gyönyörű és hazug illúziókat ha nem, — úgy ne olvasd emez én írásomat, mert unalmas és meg nem értett lészen a számodra. * Az ifjú, kiről beszélni fogok, még aránylag fiatal volt, mikor nyakába vette a világot s igy szólt magában : — Keresem a Leányt. A szüzek Szüzét, a tisztaság királynőjét. A megelevenedett oltárképet, kinek orcáján az ártatlanság glóriája tündököl s láttára tiszta áhitat fogja el a léha kéjencet. Kit ha én meglátok — ha szép is, ha rút is, — kezét gyöngéden megfogva, elviszem őt magammal, hogy legyen ő az én asszonyom, ki engem szeressen s legyek én az ö férfia, ki ölet imádja. „Ha szép is, ha nem is“ — szólt magában, s mikor meglátta a Leányt, szemét lehunyta s arcát eltakarta, mint aki a napba nézett, mert arcának szépsége vakított s szőke haja szebb volt minden koronánál, amely valaha emberi főt ékesített. És szólt az ifjú lágyan hivógatón : — Jöjj velem, szép királykisasszony. Magamat s mindent amim van, neked adok ha enyém lész. Akarsz-e engem ?
