Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1915-08-17 / 33. szám

1915. augusztus 17.

NAGYBANYAI HÍRLAP

5.

juk a rokkant katonák alapja javára, vagy az elárvult gyermekek fölnevelésének segélyezésére. Világítás nélkül, is ünnepelhetünk. És fogunk is ünnepelni; Elmegyünk az Isten házába s áldást kérünk ősz királyunk fejére, kit élete alkonyán keserített meg az irigy emberek gyűlölködése.

Zászlódiszbe öltöztetjük házainkat s igy külsőleg is megmutatjuk, hogy együtt érzünk a felséges uralkodó házzal. Majd, ha a béke áldása le fog szállani reánk s a kihúzott kardot hüvelyébe rejtjük: akkor gyuljanak ki a lángok szerte az egész országban ; legyen olyan fényesség, a- mi bíborba vonja a magyar égboltozatot s bevilágít oda a meny csarnokaiba is, hol rég letűnt őseink és hőseink szivdobogva várják-lesik a földi üzenetet, mely csak egy szóból áll: „Győztünk !“

* *

*

Olvasom a pénzügyminiszter körrendeletét a hivatalos épületeknek időnként zászló díszbe való öltöztetéséről. Magyar, német, osztrák és török zászlókat kell beszerezni s azokkal tüntetni a szövetség, a hűséges együttérzés mellett. Valószínű, hogy a többi szakminiszter is ugyanezt rendelte el. Be szép is lesz a bányaigazgatóságon, főerdőhivatalon, járásbíróságon, gimnáziumon, pós- ! tán, adóhivatalon a 4-4 féle zászló.

Büszkén fogja lengetni a Rozsály szele a szövetségesek lobogóját, hirdetve a győzelmeket, j az együttérzést és a hű szövetséget. Reméljük, nemsokára már alkalmunk lesz kitűzni a lobogókat, mert valami nagy esemény előjelei mutatkoznak az orosz harctéren.

*

* *

Ájtatos hívők kereszt- és zászlók alatt bú- j csujárásra indulnak. Szép a vallásosság, sőt feltétlenül szükséges a népet vallása gyakorlásában minden lehető módon támogatni, mert ellenesetben erkölcse eldurvul, elvadul s a társadalomra nézve veszélyessé válik.

De a búcsujárás — mint a régmúltak hagyománya, — ma már a XX ik században nem hogy erősítené a hívőt vallásában, de igen sokat közölök rosszra csábit. Járványos, kolerás időben pedig egyenesen bűn azt megengedni.

Nem mondom, hogy sokan nincsenek, akik igazi vallásos meggyőződésből teszik meg a hosz- szű fárasztó utat s ájtatos imák közt végzik a búcsujárás feltételeit. De hányán vannak, kiknek az semmi egyéb, mint mulatság, szórakozás, dorbézolás, kicsapongás, szóval rosszra való alkalom. Belátta ezt Erdély nagynevű főpásztora, Maj- láth gróf, ki már évek előtt s szigorúan eltiltotta a bucsujárást. Bizony itt az ideje, hogy egyöntetűen intézkedjenek a főpapok az egész országban s a búcsujárásnak végre- valahára törjék ki a nyakáh

1110—1915. aüsz.

fldúfizetÉs Iránti Hirdetmény.

Alulírott városi adóhivatal — ezennel felszólítja mindazon adózókat, — akik az adófőkönyvben előirt és az 1909. évi XI. t. c. 26. §-a értelmében esedékes adótartozásukat e hó 15-ig be nem i fizették, hogy azt járulékaival együtt, a jelen hir- j detmény közhírré tételétől számított 8 napon belül, vagyis e hó 24-ig az alulírott városi adóhivatalnál annál is inkább fizessék be, mert ellenkező esetben ellenük a zálogolási eljárás azonnal meg fog indíttatni. —

Nagybánya, 1915. augusztus hó. 16-án VÁROSI ADÓHIVATAL.

Csüdőr Lajos s. k.

aii. tanácsos.

CSARNOK.

Nemzetközi társalgás arról,

hogy lehetséges-e a világbéke ?

Éjfél már elmúlt. Azzal a meghittséggel és | bizalmas odaadással, mellyel egy jóbarát szemeibe tekintünk — lapozgatom naplójegyzeteimet. Huszonöt perez óta 1915. augusztus 2-át írunk.

A tovasikló perczek a történelem gigászi eseményeit szülik. Minden jövendő pillanat mélységes titokkal terhes, — a reá boruló saisi fátyol minden lebbenését milliónyi szív lázas dobogása kiséri, feszült figyelemmel várván, hogy a jövendő perez ajándéka halált árasztó medúza fő-e, avagy nagyszerű ígéret. E hangulat nyomása alatt csöndesen reálapozok 1912. február 14-ére, amikor a genii orosz diáknegyed egyik pensiojába'n látomás szerüleg jelentek meg előttünk a mai napok véres izgalmai. Három évi távlatban bár, de mégis az egész történet megjelenik előttem.

A délután folyamán D’ Arnoldy Olga kisasszony, szigorló orvos - valamelyik óraközben meghívott esti teára. Ott lesznek Jordan Michai- loff, bolgár medikus, H. Bledjian a sivasi a m e- rican college tanára, I. Samson holland gyémántcsiszolóból lett kereskedő, Piekarszky lengyel filozopter, egy forradalmár chemikus barátjával, kinek nevét elfelejtettem.

Este 9 órakor már mindannyian együtt ültük körül a kandallót. A szamovárban illatos tea páro'gott. A napokban érkezett Olga k. a. részére Nisnij-Novgorodból. A hangulatos csöndet senki sem akarta megtörni. Valahogy Ovidius: „Quattu- or aetates mundi“-jának bevezető sorai ötlöttek eszembe: Aurea prima sata. est aetas quae vindi- ce nullo.

Sponte sua, sine age fidem rectumque co- lebat . . .

Hangosan recitáltam. Kis csönd után Piekarszky, a villogó fekete szemű lengyel szólalt meg először:

— Förtelmesen hazudott az öreg Ovidius, amikor azt mondja, hogy itt a földön, az emberek között már uralkodott a béke. Ha talán minden ember istenné válna — béke akkor sem volna. Ha igazat mond Homeros, az Olymposon u- gyancsak sokszor hajbakaptak az ég dicső urai.

„Mindennek a harcz az atyja“ — állította a homályos siló filozófus Heraklios. És igaza van. Egy övidiusi arany korszak az általános halált jelentené. Nekem nem kell olyan élet, melyben nincsen küzdelem, végzetes kockázat és harc. A nő sorsa az, hogy a zsákmányon osztozzon, a férfié meg az, hogy zsákmányt csikarjon ki. „Homo homini lupus“. Akarom a harcot, a véres háborúkat, mert vagy a megváltó halált hozzák, vagy a győzelmet. Csak a nyomorultakat kecsegteti az elhízott rabszolga gyalázatos sorsa. Tagadom, hogy volna fejlődés valami szeretetközösség felé, amiről ma beszélt Werner professzor. Hogy a férfi hajdan kőbaltával, ma Mannlicherre! áll a szent küszöböknél — az főlségeseu egyre megy. Ömlött a vér, s ömleni fog, ainig vérözönbe fül az utolsó férfi.

— Belőled „a lengyel“ beszél barátom. Szeretlek hallgatni s hiszem, hogy üt még majd a ti órátok is. Azon múlik minden, hogy készen áll- tok-e mindannyian a nrár-már kisértő véres he- katombákra, mertek-e habozás nélkül meghalni ? Én, aki hirdetem a szeretet evangéliumát, nyugodtan küldlek, hogy tanítsd ifjú-honfitársaidat meghalni. De mégis vigyázz ! Forrongó bensőd illogikussá teszi gondolatmeneted. Hogy valami eddig igy volt, abból nem következik, hogy ezután is úgy lesz. Fölveted a hegeli gondolatot, hogy- egy nemzet, amelyre hivatás vár, az emelkedni

fog, s bukik az, melyik játékait már eljátszotta. Sürgeted haldokló hazád megváltó halálát, vagy a győzedelmes harcot. Mi végre akartok küzdeni, szabadok lenni ? Azért-e, hogy újból önmagatokat dö.itsétek a sírba, vagy azért, hogy az emberi intelligencia szabad szivekből fakadó erejével segítsetek emberré 'enni az embert. Ez az uj korszak irányitó eszméje. Enélkül céltalan a harc. Céltalan harc pedig az elvérzést jelenti. Háborút nem a háhoruért, hanem a belőle folyó áldásokért viselnek.

— Én már csak gyűlölni tudok! Mindegy nekem, akármit beszélsz. — Szólalt meg a félar- cu Bledjian. Sivasban 1896-ban bátyámat, apámat, anyámat verték agyon. Az volt a bünük, hogy örménynek születtek. Engem a parázzsal teli tűzhely-gödörbe rúgtak, a félarcom ott égett lé. Nyomorékká tettek, — ezért én vért akarok. Világbéke szegényes álom addig, amig olyan embereket hord a föld a hátán, mint én, vagy Olga, vagy Michailoff. A kandalló tüze rőt fényt vetett mosolyra torzult arcára. Ez a hatalmas váltakon nyugvó gyönyörű koponya, deresedő hollofürtjei- vel, villogó szemeivel, sas orrával s bal arcán a rettenetes sebbel — maga volt a megtestesült i- télet.

— Igaz, fűzte tovább a gondolatot Olga — álom a világbéke. A japán háború után kitört nálunk a forradalom a békéért, emberi jogokért. A- pám börtönben pusztult el, két bátyám felakasztotta magát, a harmadikat agyonkorbácsolták. A- nyám utánuk halt. Én birtokom eladtam s kivándoroltam. Ha valaki szenvedett, akkor én igen ! Anya csak azért akarok lenni, hogy gyermekem gyűlöljön tovább, halálosan, irgalom nélkül.

Újabb csésze tea, újabb csend. Eddig inkább a világbéke előtt álló leküzdhetetlen politikai szabályok kerültek szóba. Nemzetek versengése, dinasztiák hatalmi érdekei. Samson újabb fordulatot adott a beszédnek:

— Általános béke csakis újabb, méltányo- sabb munkamegosztás alapján jöhet létre. A nagy töke lopás. A nagy tőkés tolvaj, parazita módon szívja a proletár vérét. Késhegyig menő küzdelmet hirdetek. Ha nem volna külső háború, kitörnének a világ legrettenetesebb belső forrongásai.

— Igaz, de van kimenő ut — szakította félbe Michailoff. Régen mindenki saját magának volt bírája. Nevetséges gyávaság volt egy harmadik személyhez fordulni igazságért. Kinek jutna azonban most eszébe kétségbevonni a független bíróság létjogosultságát. Ki szegül ellene Ítéleteinek ? Hasonló irányú fejlődés miért volna lehetetlen a nemzetek életében. Hiszen a nemzet tulajdonképen a végtelen naggyá nőtt egyén. Mindenkinek joga van már sajátjához. Most jön majd, hogy joga legyen életéhez is. Katonaügyünk fejlődése a nemzetközi bíróság eszméjével véget ér. De addig még sokan elvérziink.

Újból reám került a sor. Nem késtem Michailoff mellé állani. Elméletileg kétségbevonhatatlan egy békés korszak lehetősége. Odáig azonban véres az ut, véres a tanulság, vér a tandíj. Küzdöttünk tegnap, ma, hogy küzdjünk holnap. Semper idem. Mindig csak régi nóta . . .

Chemikus barátunk, ki inkább tett, mint szó embere volt, bizonyára unta magát s egyszer csak megragadó, meleg bariton hangján rázendített a száműzött oroszok himnuszára :

Messzi fehérük távoli síkság,

Leple fehérlőn a ködbe vész.

Messzire elmaradt kacagás, vigság,

Könnyes a szem, ha előre néz . . .

Reszkető kis sereg... mennek csak mennek;

Sóhajuk fáradtan elhaló . . .

Valaki összerogy, hörögve felkiált :

Megáll a vándorló, bús sereg.

Egy megint elmaradt, a többi megy tovább . . .