Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-08-17 / 33. szám
2. NAGYBÁNYAI HÍRLAP Valóban dicsőítjük a hadvezéreket, de mindég eszünkben kell, hogy legyen, hogy minden eredmény csak úgy volt elérhető, hogy hadseregünk minden katonája, a maga önérzetével harcol, a maga fenséges nemzeti öntudatával, a nemzet igazságának hatalmas érzésével, amely erőt, kitartást ad minden szenvedéssel, megpróbáltatással szemben. Hova jutottunk volna a nehéz tizenkét hónap alatt, hogyha a sok rosszat, keserves ó- rákkal telt nehéz napokat nem olyan lelkierővel éli át a népünkből, vérünkből kikerült katonaság, amilyennek az események tanúságát teszik. Az ész, a hadvezéri elme méltó talajra tatáit a magyar föld minden népének lelkében, a szorgalmas főldmives kiváló katonának bizonyult, az öreg népfelkelő csodálatát zengi minden hivatalos jelentés és szövetségesünk mindennél nagyobbra becsüli a mi hadseregünk minden egyes névtelen, hős alakját. Csodát müveit a honvéd és bámulatra késztette a hadvezetést az intelligens civil tartalékos és népfelkelő tisztből perez alatt szakképzett, széles látókörű, lelkiismeretes katonává változott polgárember szolgálatképessége. Valóban nem csak a nyers erő és tudás vezette eddigi diadalra fegyverünket, hanem a lelki kincs, szellemi erő és ki nem fogyó, el nem szunyadó lelkesedés, amely fáradt testű katonáinkat csak félálomban engedi pihenni, kezével fegyverén, szivével az agyában és amely minden perezben csodákat művelni képesíti őket, amely megaczé- lozza minden perezben fáradt idegeit és tudatában van mindég, hogy kis földjét, házacskáját, kis családját védi, amikor egyet dörren a fegyvere. Valóban, hallani kellene minden katonánknak, hogy igy élezünk. Boldog megnyugvás lenne ha a nyári éj enyhe szele elvinné minden katonánknak ezt az érzésünket. Hogy tudná meg az a közkatona, hogy milyen becsült, drága kincs ő nekünk, hogy kivánnók enyhíteni súlyos fáradalmait, hogy várjuk őket vissza szerető szivünk minden forróságával és, hogy hálás, leróhatatla- nul hálás érzésünkbe van belevésve minden elesett hős közkatonánk névtelen neve és kihullott vére, amely megaranyozza elkövetkezendő napjainkat, szivünk vérébe vegyülve, nagy, dicsőséges magyar nemzetünk történelmében örök életre ébred . . . Ütközet. Leírja egy harcos. Egy piszkos szinti ismeretlen nevű patak e- lőtt áll az ezred, reá ezer méterről . farkasszemet néz egy orosz lövész dandár. Szomjasak az emberek és előttünk szaladgálnak egy forráshoz és a mi katonáink lesik — várják és a szegény halálra csigázott muzsikokat mint a futó vadat, egymás után lövik le. El vannak az ellenfelek keseredve már; az ősszel egy forráshoz mentek és ha összetalálkoztak, legfeljebb a kulacsokkal fejbe vágták egymást és tovább mentek, most — nem engedik egymásnak még a vizet inni sem, irigylik egymástól., vagy nagyon haragszanak egymásra. Szemközt egy rommá bombázott kastély — benne félig levetkőzött oroszok leselkednek az ablakon — és a toronyszoba egyik ablakából egy golyószóró lesi katonáinkat. Megindult egy német hadseregbeli járőr j megközelíteni a kastélyt — távcsövön át látjuk mint céloz a golyószóró irányzója, következő pillanatban — óriási robbanás, egy aknavetőgép bombája bele esik, fehér ruhás lakói eszeveszett futással keresnek menedéket a lehulló törmelékek elől. A járőr egy nagy drót akadály előtt fekszik és vadászik a menekülő emberekre, azok kínosan ordítanak, a sebesültek jajgatnak. ... A patak vize homályos szürke, pocso- lyás, átgázolhatatlan. Előtte hatalmas drót akadályok. Szűrös, idegen: „amerikai“ drót, de vigasztal ' az, hogy 2 vaggonnal elvettünk tőlük és mi is csináltunk akadályt! Ez is idegen, szúrós és az j oroszoké volt. Ez, a végzet keze! Saját drótján fog elvérezni minden orosz katona. Egy pár fogoly jut hozzánk, kérdezzük mindenről — németül beszél — ; szidja Nikolajevi- cset és azt mondja — hogy amint a „herczeget“ visszahívják, vége lesz a háborúnak. Szegény — nem tudja, hogy — a herceg már rég Moskvában üdül — valami pezsgőgőzös szeparéban. ... A cár jó, őt szeretik, de Nikoláj — rossz, gazember . . . Aztán nézik a mieink, amint búcsút int az orosz határ felé — elviszik a mi határunkba. Olyan egykedvűen mennek — jobb dolguk lesz, nem kell — harcolni. És a nagy, hatalmas, cár minden orosza unja már a dolgot, unja a folytonos vereséget, hiszen ő avval a tudattal inmeglátták, egy közös gondolatuk támadt, hogy egy krajcárt tesznek alamizsnául a padra. De a nyomorék erősen szemükbe nézett és ajkukon hirtelen megfagyott az ének. A halált látták vigyorogni az utszélen és némán, hallgatagon kullogtak tovább a falu felé. Forrón tűzött le a nap . , . tikkasztó lett a levegő. Zenészóval egy csomó ember közeledett az országúton. Elől, — felvirágzott, felpántlikázott pálcával őrülten ugrándozott egy éretlen paraszt- suhanc. Lakodalmi menet volt . . . boldog nászpárral . . . A nyomorék újra szemére húzta kalapját nem akarta a vigadókat elszomorítani. De a menyasszony már távolból meglátta és halálsápadt lett, amikor mellette elhaladt mert a bolondos hegedühurja mindég csak azt nyekeregte : „Elárultad ! Elárultad ! Elárultad !“ Akármenyire kapaszkodott vőlegénye karjába, a lelke ahhoz tévedt, akit szeretett és hűtlenül elhagyott. — Járnod kell az élet rendes utján — tanácsolta az anyja. — A te utad pedig az, hogy egy rendes ember, becsületes hitestársa légy, — egészítette ki az apja. Most tehát itt halad az élet utján és nem akarja megérteni, hogy miért vigyorog rá az ut- széli nyomorék, mintha az élő lelkiismeret volna és mi köze hozzá, ha a másik, — bánatában, — kötelet fon a nyaka köré ? . . . Rövid idő elteltével újabb, csendesebb és szomorúbb menet kanyargód lefelé az országúton. Sötét koporsóban sápadt halottat hoztak. Mikor a menet a temető kapuján eltűnt, a nyomorék megemelte a kalapját és utolsónak a menethez csatlakozott. Egy olyan férfit temettek, aki derék ember, szerető férj és apa volt és mégsem hagyott űrt maga után a szivekben. Az idegen ezt fürkésző szemeivel rögtön kikémlelte. A sir szélén állottak az özvegy, és a gyermekek. Az asszony üvöltött kétségbeesésében, j de nem fájdalmában, hanem attól való félelmében, hogy öreg létére nemsokára neki is követni kell a sirva elvesztett párját. A gyermekek mélységes gyászt széliéivé, gondolatban azt számitgatták | hogy milyen rész jut mindegyikükre a dús örökségből . . A nap már leáldozóban voll. Rozoga taligán egy szegény bűnöst hoztak az űtszélre, felcipelték az akasztófadombra és felakasztották, úgy hogy ég és föd között himbádúlt csatába, hogy a nagy orosz hadsereg átgázol minden ellenségein. Rajtunk csak azért nem tud átmenni, mert mi jó barátjai vagyunk ... Mi szeretjük az o- roszt minden piszkaival együtt — mert jólelkü faj — olyan jóságos ábrázatjuk van — és istenfélők — vallásosak. Minden étkezés előtt fődetlen fővel imádkozik letérdelve — a mindennapi kenyérért, családjáért — életéért. Élénk mozgolódás az erdő szélén — s a magasból egy orosz repülő merész Ívben szeli a levegőt. — Szürke, piszkos szinü — mintha pocsolyából .szállt volna föl. A mi csendes katonáink nézik, nézik, majd' fölhallatszik a kemény vezényszó: „tüzelni, a repülőgép“ 1200 x. Ropognak a fegyverek, megbillen a gép, e- reszkedik le. Csend lesz, lélegzetfojtva látjuk mint zuhan le, — oda futunk s az óriási gépmadár vére csendesen csorogva foly a homokra, mely mohón issza. A benzin tartály át van lőve, kifolyt életereje. Nézzük a vezetőt, nyakán nagy lőseb tátong, kezében bombát szorongat! Ezt nekünk szánta. Fiatal, fekete bajuszu, elegáns arcélü főhadnagy; értéktárgyait összegyűjtve, levéltárcájában egy fénykép — melyen egy kis szőke hajú gyér j mek mosolyog. Hiába — csak igaztalan az élet! . , . Nincs idő elmélkedni, megszólalt a 21-es mozsár és mi futunk födözékeinkbe előle. Mért ezek a gránát, e- zek az ekrazit 21-esek fölötte kellemetlenek. A- hova becsap, ott olajjá válik minden ! — Még a kő is ! Ez ellen nincs orvosság — csak jól a föld alá bújni — és várni inig meg nem unja. Mert megunja — elég hamar! Még nem sötétedik be, már is elhallgatnak az ütközet kutyái, — a nagy kaliberű ágyuk. Az erdők erős csattanással visszhangozzák az oroszok „takarodó lövéseit“ — egy-egy eltévedt lövés még, csend borul a mocsárgőzős völgyre és csak világitó pisztolyok fénycsóvája világítja meg az ellenség drótsövényeit és egy óriási orosz reflektor néz felénk, mint egy félszemü óriás. Egy- egy lövés feléje, aztán csak az ébrentartó lövések hangzanak az éjben, a csapat nagy része pihen, — álmodik az otthonról — a holnapi győzelemről. lódzott. És ezt méltóságteljesen törvényes megtorlásnak nevezték. Az ostoba fickó belemártotta bicskáját egy másik legény szivébe, mert a saját szivét megbabonázta egy feketeszemü, pirosarcu leány. Mikor nyakába akasztották a hurkot, mélységes fájdalommal kiáltotta : — Semmit se sajnálok, csak az éles bicskámat 1 Mikor a csoport eltávozott, a nyomorék levágta az akasztófa virágát és visszaadta az é- letnek. Megkondult az est harangszó. A völgyben minden elcsendesedett . . . Mennybeli angyalok énekelve röpködtek a sötétlő völgy felett. Ekkor egy hosszú sovány ur közeledett a temető felé. A községi orvos. Öreg fárad* ember, akinek hivatalos köte- J lessége megállapítani, hogy az akasztott meghalt. Leült a padra a nyomorék mellé, ismeretséget költött vele és fájdalmasan panaszkodott: — Az emberek gyógyítása hálátlan foglalkozás ! Egész életem a halál elleni küzdelemben folyt le. Hittem hivatásom jogosultságában, amig meg nem győződtem, hogy a halál sokkal erősebb
