Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-07-27 / 30. szám
NAGYBÁNYAI HÍRLAP 1915. julius 27. talékra, fölöslegre. A tavalyira. Azon esztendeire, mikor az ellenünk hadbaszállott szövetség ki akart bennünket bőjtöltetni! Mert ezt akarta. Ha szemérmetlen nyíltsággal ki nem mondta volna, s egyébként szokott képmutatásainak s nem igaz mondásainak ledér- ségét ez egy esetben az igazmondás cinizmusával nem tetézte volna: ezt feltenni és elhinni róla, ezt ráfogni és rámondani szinte elborzadtunk volna. Egész országokat és nemzeteket kiéheztetni ! Nem : harcos és fegyveres katonákat, de öregeket, gyerekeket asszonyokat 1 S kenyér dolgában : a szegény ember egyetlen vagy fő tápláléka dolgában ! Micsoda tetézett gonoszság! Micsoda pokoli lelketlenség! Nos hát: igy sikerült neki. Úgy sikerült, hogy ezentúl buzakenyeret eszünk. Vagy rozskenyeret — ahogy kedvünk tartja. S már most, még a régi kenyérnek kenyéresztendejében! Nem mondjuk: nem volt mulatság a kukoricakenyér. De szerencsétlenség sem volt. Meg lehetett enni — kivált mikor betegnek, gyengének, gyereknek mindig akadt könnyebb is. S a legvakarcsabb buzakenyér napjaiban is távolabb álllunk az éhezéstől, még csak az étel, a kenyér szükségtől is, mint áll például a francia sereg Berlintől. Nagyzási hóbort volt az entente kiéheztető terve. Nemcsak gonoszság, hanem őrültség is, Nincs az a bűnszövetség, mely a mai világban egész birodalmakat s nemzeteket tudjon levakarni a földabroszról. Hogy várhatták ezt józan ésszel ? Furcsa, de való, hogy a világnak kétségkívül igen müveit nemzetei, a francia s az angol, sok tekintetben elmaradtak és tudatlanok és rosszul értesültek. Ennek a háborúnak egész gondolata és terve ilyen tudatlanságból és rossz értesülésből fakadt. Németországot alábecsülték, mirólunk pedig azt hitték : megölhetnek bennünket, mert valójában már nem is vagyunk a világon. Vagyunk — és megéreztetjük velük, hogy vagyunk. Kezünket kardunk markolatán nyugtatjuk s tarisznyánkban ott a friss buzacipó, úgy várjuk, mi lesz. Mi várhatunk. Csak a bőséges termés ne kerüljön hűtlen sáfárok, lelketlen spekulánsok kezére, akiknek se lelke, se becsülete, akik előtt egyetlen cél lebeg: a hirtelen való meggazdagodás minden áron, minden más érdekre való tekintet nélkül. Háborús esetek. A rohamzászlóalj. A honvédekről van szó. A nagyszebeni 23- ik honvédgyalogezred dévai zászlóaljáról, arról a hősökből álló csapatról, amely Linsingen hadseregében kergette az oroszt kifelé az országból és hatalmas részt foglalt le magának a galíciai offen- ziva dicsőségteljes diadalából. Valami végtelenül meleg érzés, felemelő büszkeség járja át lelkemet, mikor ezekről a fiúkról irok, akik bizony rengeteg vért áldoztak, akik halálfélelmet nem ismerő extá- zissal rohanták meg a fehér cár előrehajtott, elő- rekényszeritett hadseregét és olyan csatákat vívtak meg hatalmas túlerővel szemben, amelyeket a hadtörténelem példaként fog odaállítani az u- tókor elé. A küzdelmek egyik résztvevőjének elbeszélése utáu irom le az „Oblaslye“ magaslat körüli küzdelmüket, amelyeknek eredménye a Linsingen hadsereg győzedelmes előrenyomulása volt. . . . Április másodikán már Oblastye magaslat alatt állott a zászlóalj Komamik közelében, egyúttal ez volt az egyik legkritikusabb nap. Az | orosz nehéz tüzérség nappal valóságos gránátesővel árasztotta el állásainkat, mig az ellenséges gyalogság éjjel állandóan előretörésekkel próbálkozott. A parancs mindig az volt — kitartani az u- lolsó csepp vérig, az utolsó ágyucsőig. A zászlóaljban harcolt Z u b o I y (Bányay) is, a híres pesti újságíró, akit katonái valósággal rajongással öveztek. Úgy bánt az embereivel mint gyermekeivel. Biztatta a csüggedőket, megvigasztalta a szomorkodókat, leveleket irt az analfabéták helyett, sőt ünnepnapokon bibliamagyarázatokat is tartott nekik. Egyszerre riadt kiáltás szaladt végig a századon : — Bányay főhadnagyot eltemette a gránát. Odarohantak katonái és pár pillanat alatt kiásták az eltemetett tisztet. A gránát eltemette a feldobott földdel. Sápadtan, véresen került ki a főid alól a hős és elhaló hangon szólt honvédéihez : — Köszönöm fiam, köszönöm ... A gránát eltörte a karomat. Ebben a pillanatban újabb gránát csapott u- gyan-arra a helyre, mely úgy Bányayt, mint a körülötte álló tiz honvédet megölte. A zászlóaljat erősen fenyegette a következő napokban egy igen erős orosz csapat, amely a zászlóaljnak egy előretolt állását elfoglalta. Ekkor jött a parancs, hogy ezt az állást minden áron vissza kell foglalni. Két századot rendeltek ki az ellentámadás végrehajtására, amelyek létszáma ekkor már 50, illetve 80 emberre apadt, parancsnokuk B a r c s a y Ádám százados volt. A maroknyi csapat irtóztató erővel csapott le a nagy muszka tömegre, mely a hirtelen támadástól meglepve elvesztette fejét. Sokat veszítettek az oroszok halottakban és sebesültekben, de emellett sikerült 305 embert, 3 tisztet, közöttük egy alezredest is elfogni és két gépfegyvert zsákmányolni. Mikor a foglyokat hátravitték, az orosz alezredes igy szólt: — Ugyan kapitány ur. mondja meg őszintén hogy milyen nagy volt gz a rohamozó csapat ? — Százharmincán voltunk . . . — Lehetetlen . . . — Bizony nem lehetetlen, mi honvédek ezt már igy szoktuk csinálni. — A nagy ordításról azt hittük, hogy legalább egy ezred támad bennünket . . . — Hja. — Mi tudunk zajt csapni, de — verekedni is. A harc most már napokon keresztül éjjelnappal szünet nélkül folyt és jehemző az orosz hadseregre, hogy nem volt nap, amelyen minimálisan 100 orosz fogoly ne került volna kézre. Nehéz napra virradt a zászlóalj április 8-án. Az o- rosz tüzérség irtó tüzelést kezdett. Ekkor halt meg Jós főhadnagy a gépfegyverosztag parancsnoka is. A zászlóalj erős tüzelés után megrohanja az orosz állást és 150 foglyot ejt. A roham utáu Barcsay százados bejárja a vonalat a gépfegyverosztagga). Egy gránát csap le előtte pár lépéssel, mely Jós főhadnagyot és a gépfegyverosztag felét megölte, a százados a futóárokban húzódott meg a sűrűn jövő ágyugólyok elől. Pokoli volt az orosz tüzérség tüzelése, de a mi embereink nagyszerűen kitartottak és ámbár nagy veszteségeket szenvedtünk a gyakorta megismételt gyalogsági támadásokat mégis sikerrel vertük vissza. A legnehezebb és legvéresebb nap mégis április ll-ike volt. Az oroszok felvonultatták tartalékaikat és a mi másfél zászlóaljunkkal négy szibériai lövészezredet, az orosz hadsereg elitjét állították szembe, mig állásainkat hetven ágyúból lőtték. Az idő is kedvezőtlen volt. Az állandó havazás, a hideg szél az embereket nagyon igénybe vette, a figyelést pedig teljesen kizárta. Mégis két rohamot vertünk vissza, miközben rettenetes kézi tusa fejlődött ki, de a harmadik elől már vissza, kellett vonulni. Napokig tartó pozíció harc következett ezután, majd a kiegészítés megtörténte és a német segédcsapatok (2 zászlóalj) beérkezte után érkezett április 22-én a parancs, hagy az Oblastye magaslatot általános támadással meg kell szerezni. Déli 12 órakor már csak 200 lépésnyire voltunk az oroszoktól. Ekkor a németek rajvonalát a mi zászlóaljunk sodritotta előre, úgy hogy a távolság 100 lépésre apadt. Közben a helyzet megérett: a rohamra és Szinte Gábor csendőrfőhadnagy, Úgy álltam ott, mint a leforrázott macska. — Mi volt ez ? Hiszen ez a nő porig megalázott ! Ezért elégtételt kell szereznem. — gondoltam magamban, azután hirtelen nekiiramodtam és utat törtem magamnak a tömeg közt, hogy bájos ismeretlenemet nyomon követhessem. Rátaláltam egy kirakat előtt. Hozzáléptem, de egy éltes házaspár állott a közelében és ezek előtt nem akartam a megszólítást kockáztatni. Várakozó álláspontra helyezkedtem. A szép boszorkány elmerült a ragyogó gyémántok szemlélésében és egy pillanatra sem fordította másfelé tekintetét. — Kétek szépen valami csekély alamizsnát 1 — könyörgött a ház sarkán álló öreg koldus és egy hirtelen gondolattól megragadva elhatároztam, hogy ezt az öreg embert használom fel célom elérésére. — Szívesen adok, — mondtam az öregnek — ámbár ezen a téren már szomorú tapasztalataim vannak! Ez hatott ... Az ismeretlen hölgy a koldus felé fordult. — Kezeit csókolom, méltóságos bárónő! — köszöntötte a koldus. Tehát bárónő ? Mindjárt sejtettem, hogy a magas arisztokráciához tartozik. — Maga az, szegény öregem ? — mondta a bárónő reszvétteljes, meleg hangon. — Kapott- e már hirt a harctéren lévő derék fiaitól ? Az emberek csoportosulni kezdtek és én vakmerő lépésre határoztam el magamat. Látszólag figyelemre sem méltattam a bárónőt, hanem hatalmas dicshimnuszt zengedeztem az öregről, aki körül már tolongtak a kiváncsi járókelők. — Ez a derék, öreg ember — igy kezdtem — nem tartozik a professzionátus koldusok közé, akik haláluk után rendesen nagyobb összegű hagyatékkal lepik meg örököseiket. Valamikor tekintélyes kereskedő volt és jelentékeny szolgálatokat tett hazájának De az oroszok most mindentől megfosztották, csupán tizenkét hős fiát hagyták meg, akik most valamennyien a hazáért kockáztatják drága életüket. És atyjuk hősiességben nem marad mögöttük. A kapott alamizsnák kilenc ti| zedrészét a nálánál szegényebb emberek közt osztja szét. Akik tehát őt megsegítik, azok soha meg nem hálálható jótékonyságot gyakorolnak — Tovább nem juthattam szónoklatomban, mert a közönség az öreg koldust — akit akkor láttam először életemben — valósággal elhalmozta ajándékaival. A bárónő kegyes pillantást vetett rániv miközben tizkoronás bankjegyet adott át az öregnek. Én azonnal elővettem tárcámat és hogy bájos ismeretlenem rokonszenvét még jobban biztosíthassam magamnak, előkelő gesztussal húsz koronát nyújtottam a koldus felé. A bárónő elégedett mosolygás után eltűnt egy ház kapujában. Utána rohantam, megfordult és barátságosan suttogta: — Várjon itt rám, mindjárt visszajövök. Boldog voltam és várakoztam. Már eltelt egy félóra és én még mindig a kapu előtt sétálgattam. Végre elfogyott a türelmem és a koldushoz akartam felvilágosításért folyamodni, de a koldus is eltűnt. Beléptem a kapun és legnagyobb meglepetésemre a kapualj ivezetén ezt a feliratot olvastam : „Szabad átjáró.“
