Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-07-13 / 28. szám
2. NAGYBÁNYAI HÍRLAP 1915. julius 13. Olaszország. — Süsskind Henriktől. — Nem lehet Olaszország hitszegését semmit mondó frázisokkal tárgyalni, mert akkor félreismernénk ellenfelünket s önmagunkat ámítanánk. Semmi sem bosszulja pedig meg jobban magát, mint az ellenség nem ismerése. Ne feledjük el, hogy a Salandra — Soninó minisztérium mögött Olaszország egész szellemi világa áll, tehát a müveitek, kik hivatva volnának népüket vezetni. Hogyan történhetik tehát mégis mindez meg? Hogyan eshetett meg, kérdezzük magunktól, hogy egy nép szellemi elitje, akinek tehát csak tudnia kell mi a hitszegés, lelkiismeret furdalás nélkül izent nekünk hadat? Ennek megértése végett szenteljünk nehány pillanatot három nép legutóbbi szellemi életének vizsgálatára és pedig a franciák, németek és olaszoknál tapasztalható mozgalmak megismerésére. Franciaországban Bergson filozófiája uralko- i dik korlátlanul. Az ő Teremtőfejlődésében (már a dm sokat mond) honfitársaival az élet dynamiká- ját tanítja. Tudományos alakban a franciáknak a revanche eszmét prédikálta. Az élet ugyanis szerinte előre halad, minden fejlődik s így teremtővé, alkotóvá kell tennünk ezt a fejlődést. Egy francia sovinisztának ez épen elég volt. Németországban behatóan foglalkoznak Ja- nussal. Az ö tételét: az igaz, ami hasznos, sokszor meg vitatják s helyesnek találják. Sőt még az amerikai Taylorf, is utánozni akarják ; a munkást szívtelenül kihasználni s őt géppé lealacsonyítani. Ennyire ugyan nem jut a dolog, de amint látjuk, mozgalmas szellemi élet van a német országokban A kalédrabőlcselet e melletti előbbi hírét még mindig megőrizte. Olaszország ? Olaszországban a futurizmus- sal foglalkoznak ! Ez jellemző ráL Máshol komoly dolog, itt hokusz-pokusz játék. Nem csak futurisztikus költeményeket Írnak, mint Tita — ra — li Fatta — la — si, és futurisztikusan festenek, de futurisztikusan filozofálnak is! És pedig mindjárt ala Kant. Az ő magánvalójáról trécselnek, hanem minden mondatnál egy szellemi harak irit követnek el. S igy felkészülve a művelődés térén üzent nekünk az lyéről. Valami arra ösztönözte, hogy André sorsa után tudakozódjon. Hideg, nyirkos éjszaka volt, mély sötétség borult a hegyekre és erdőségekre. Hubert végre elérte a lövészárkokat, amelyekben a foglyokat elhelyezték. Megkérdezte az őröktől, hogy rendben van-e minden? — Minden rendbe van, őrmester ur, csak egy altiszt nyugtalankodik és folyton azt hajtogatja, hogy beszélni akar az őrmester úrral — válaszolta az egyik őr. — Az, akit elfogatásuk alkalmával megszólítottam ? — Igenis, az ! Valószínű, hogy André megismerte unoka- testvére szavát, mert hirteleu Hubejd előtt termett mintha a föld alól bujt volna ki. — Egypár szót szeretnék veled váltani, de csak négyszem közt, — mondta remegő, halk hangon. Néhány lépésnyire tovább mentek a lövészárokból azután Hubert hirtelen megállt: — Beszélj gyorsan, nehogy gyanút ébresz- szünk a legénységben. — Bocsáss szabadon — lihegte a francia -— hiszen vérszerinti rokonok vagyunk ! olasz értelmes osztály — nem a nép — háborút. És még „szent háboru“-ról beszélnek ! Hogy lehetett ? Jellemző a román népekre, hogy az 5 jellemük, nem mint a germánoké a dolgok egész és objektiv megismerésére van irányítva, teljesen megelégszik alaki ismeretekkel s úgy látja a dolgokat ahogy az nekik hasznosnak mutatkozik. Jgy az erkölcstan nagyon alárendelt szerepet játszik náluk s a mystika is teljesen hiányzik Olaszországban. A hármas szövetségi szerződés minden olasztól mélyebb megértést kívánt. Az nem volt csak egy kor terméke, amely értékét idővel elveszti, hanem arra volt hivatva, hogy beláthatatlan időkig Olaszország legfőbb érdekeit védje, vagyis lehetővé tegye imperialisztikus céljait a földközi tengeren tettekre váltani. Mert ha ily nemű tevékenység közben Franciaországgal és Angliával viszályba keveredik Ausztria és Magyarország meg Németország oldalára álltak volna szövetségesüknek. így értelmezték a szerződést Bismárck és Crispi. Midőn azután Oroszország, Franciaország és Anglia hadat üzentek és San Giulianó kompenzációkat követelt monarchiánktól s a tárgyalások ez ügyben meg indultak, remélni lehetett, hogy az o- lasz nemzeti aspirációk kielégítésével igaz barátság lesz közöttünk. Talán igy is lett volna, ha San Giulianó életben marad. Utódja azonban egész más ember volt. Sonino telivér müveit olasznak bizonyult, aki a pillanat érdekeinek feláldozta a szerződés szellemét. De e mellett elfeledte, hogy így Olaszország természetszerűleg a balkán álamokkal viszályba fog keveredni s később még Franciaországgal és Angliával is, kik egy erős hatalmas Olaszországot nem tűrhetnek meg a földközi tengeren. Így tehát ez a háború a rövidlátó müve az olasz értelmiségnek s nem a népnek. Ez a szellem azonban a történelem későbbi idejében elveszi büntetését, mert el kell vesznie annak, aki az igazságot és hűséget nem ismeri. I — Megörültél ? Nem ismered a szigorú katonai fegyelmet ? — rivalt rá Hubert, de alig ejtette ki az utolsó szót, amikor a sötétségben o- lyan heves ütést érzett a mellén, hogy a keskeny utón megtántorodott. André villámsebesen elrohant mellette és átugrott az árok túlsó oldalára. Hubert utána ugrott és üldözőbe vette. Hallotta, amint a letört ágak recsegnek-ropognak, de azért nem tévesztette szem elől az üldözött vadat, hanem hosszú ugrásokkal nyomult utána árkon- bokron át. Az őrség fegyverbe lépett. Egy pilanat alatt megélénkült a tábor. Az őrség körülbelül megtudta jelölni az irányt, mely felé a két altiszt eltűnt. Mikor a katonaság utolérte őket, már a földön viaskodtak, mint két vásott fic-kó, akik megakarják egymást fojtani. Legfőbb ideje volt, hogy szétválasszák őket, ; mert féktelen diivel fojtogatták egymást. A hadbíróság másnap Benőit Andrét rőgtön- j ítélő határozattal agyonlövette. Hubert könyező szemekkel nézte végig az ítélet végrehajtását. — Mégis csak rokonom volt ... és sajnálom az édesanyját ! Az ördögbe, miért is ment I feleségül francia emberhez ! . . . Névtelen levelek. A lapszerkesztőket gyakran tisztelik meg névtelen levelekkel. Kezdő versirók álnév alatt, de inkább névtelenül küldik be zöngeményeiket tartván a papírkosár mélységes fenekétől. Pedig tévúton járnak, mert sokszor az ismerős név több elnézésre számíthat. írnak a versirókon kívül vá- daskodók, panaszlók, leleplezők is, kiket azonban a szerkesztőség egyáltalában figyelembe nem vehet. Mert a kinek panasza, vádja van, az álljon elő nyílt sisakkal. Vannak aztán végűi olyan névtelen levélírók, kik magával a szerkesztővel gorombáskodnak, mert nem az ő szájuk ize szerint szerkeszti a lapot ; vagy valamelyik cikk tartalma, az ő érdekeiket, cirkülusaikat zavarja. Ez utóbbiról volna egy néhány megjegyzésem. Jelen cikkem megírására az a körülmény szolgáltatott okot, hogy a posta ismét névtelen levelet hozott számomra. Más időkben figyelmen kívül hagynám, most azonban- felelek reá, bármily nehezemre is esik az ilyen szennyirattal foglalkozni. De mielőtt felelnék, azt hiszem nem lesz érdektelen, ha szószerint leköz- löm a „m e g t i s z t e I ő" iratot. Úgy látszik nem intelligens ember irta. A goromba Levél igy szól : Tekintetes Szerkesztő Ur! A nagybányai Hírlap az unalomig foglalkozik a bujkálokkal illetőleg azokkal, akik itthon teljesítenek hazafias kötelességet. Nem mindenki mehet a harctérre, itt is ember kell, aki megálljon a gáton. Figyelmeztetem, hogy fogja már be a pofáját, mert rossz vége lehet /“ Eddig van. Úgy vélem a tisztelt olvasó közönség is megállapítja velem egyetemben, hogy ez a levélke a szennyirat címet jogosan kiérdemelte. Ennyit a stílusra. A tartalomra nézve megjegyzéseim a következők : Akik itthon telyesi- tenek hazafias kötelességet, azokra soha e- gyetlen gáncsoló megjegyzést nem tettem, sőt á- radozó szavakkal hódoltam nemes munkájuk e- lött. Azokat ostoroztam mindig, kik kibújtak legszentebb kötelességeik teljesítése alól minden megengedett és megnem engedett eszközök igénybe vételével s még most sem szállnak magukba, a- mikor észak-dél-nyugat és kelet minden pontján mutatkozik az ellenség. Olvasom egy német-lip- csei-ujságban, hogy a Németbirodalomban nem ismerik a bujkálót; ott mindenkit egy érzés hevít : oda adni vérét, életét a hazának és a császárnak. A német társadalom haragja elsöpörné a földszinéről a bujkálónak még az emlékét is, ha akadna olyan gyáva. A mi pedig a névtelen levél ama pontját illeti, hogy itthon is ember kell a gátra, azt tökéletesen magamévá teszem. De aztán az az ember csakugyan a gáton álljon s a gátat nemcsak cégérül használja. Az a gát ne legyen számára mentsvár, hol kényelmesen elrejtőzhetik a pattogó gólyok elől. És végül, hogy legfinomabb stílusban kifejezett kívánságára, tudniillik, hogy hallgassak már, mert különben baj lesz, — megfeleljek: ismételten kinyilatkoztatom, hogy sajnálattal nem tehetek eleget becses kívánságának, ha még akkora baj is lesz belőle. Mert háborgó lelkem nem tudja elviselni azt a tudatot, hogy még mindig van nemzetemnek olyan hitvány tagja, kit nem hat át a hazához való szeretet annyira, hogy szivvel-Itlek- kel neki szentelje minden erejét s nem pirul az arca, mikor a német társadalom rendületlen erkölcseiről hall s nem iátja be, hogy magaviseletével mennyi arculütés éri a magyar morál ideáljait. Túlságosan sokat foglalkoztam a névtelen levéllel. Nem érdemelte meg! Vannak betegségek melyek gyógyíthatatlanok. Ilyen a gyávaság is.
