Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-07-06 / 27. szám
2. NAGYBÁNYAI HÍRLAP 1915. julius 6. kell akaratát. Mi tudtuk ezt mindnyájan, bizonyosak voltunk benne és e tudattal és bizonyossággal állottuk a világ legnagyobb próbáját. De akik ránk mérték, nem tudták ezt. Ök veszendőnek nézték a nagyhatalmat, pusztulónak hatalmát, törékenynek összefüggését és rablótámadásukra -olyan jutalmat tűztek ki egymásnak, ami magától értetődőnek teszi fel bukásunkat és összeomlásunkat. Soha e mozgalmas és válságos tiz hónap során még ránk nézve komorabb fordulatai sem igazolták egy percre sem e várakozást. De ha most ezenfelül nem csak visz- sza van verve az orosz támadás, de a világ e legnagyobb katonai hatalmassága véresen megverve veretik ki a mi földünkről, amit már a háború elején is csak sztratégiai mozzanat adott kezére: akkor ez jelképet jelent ellenségeink számára, tényben való figyelmeztetést, bőrükön érzett tanulságot a gőggel és tudatlansággal nekünk esetteknek, hogy ez a monarchia van, megvan, jobban, büszkébben és képesebben, mint valaha. Ezt az eseményt meg kell rögzíteni a jelenben a jövő számára. Aktuális hangok. Lemberg ismét a mienk ! . . . Országok népeinek lelkén fut át e hangtalan kiáltás és sok millió szív telik el sok nagy ki nem fejezhető érzéssel és ragyogó, égő szemek, büszkén kipirult arcok fordalnak szinte öntudatlanul, reflexmozgásszeriileg arra . . . messze . . . kelet, északkelet felé. És nincs vita, nincs semmi, csak öröm, lelkesedés. Méltán ! Nem városért, nem Lembergért, hanem a múltért, a jelenért és a jövőért. A város minket talán nem is nagyon érdekel, nekünk az óriási tett, a rohami győzelem imponál, melynek hallattára eltátja száját a világ minden, vitéz és gyáva, becsületes és becstelen, nyilt és ravasz ellensége, — és amikor a keserű bámulatból maAz éj már meglehetősen előrehaladt. A kormányzó dolgozószobája bizalmas félhomályba volt borulva és az asztalon két csészében illatos tea párolgóit. Mária Anasztázia az asztalnál foglalatoskodott. A kormányzó megemelte fejét és mosolyogva legeltette szemeit a szép asszony minden mozdulatán. Majd kedélyesen igy szólt: — Mária, eleget dolgoztunk, kedvesem. Most mondd el rövid házasságod érdekes történetét, é- des, kis fekete rigóm. — Szívesen, excellenciás uram, de előbb kérem, fogadja tőlem szívesen ezt a csésze Ízletes teát . . . Sajátkezüleg készítettem és édesítettem meg számára. — Te magad ? — Igen én. — Akkor örömmel fogadom. A kormányzó mohón kiürítette a csésze tartalmát, azután visszaadta az edényt Mária Anasztáziának : — így ni, most mondd el, hogy ki és mi volt a férjed ? A nő helyet foglalt és miután saját teájából néhány kortyot ivott, megkezdte elbeszélését: — Férjem lengyel volt, aki gyűlölte Oroszor- szígof, azért sorozták be közkatonának. gáiioz tér : a düh- és kétségbeeséstől hörögve tépi fel mellét, — de úgy, hogy senki se lássa. Nekünk az imponál, hogy elmúlt a múlt, nagy a jelen és fényes a jövő, Összeharapdált optimista ajkunkkal irónikusan mosolyoghatunk az imbolygó pesszimistákon, kikért hallgatnunk kellett, nehogy kicsiny látszata is legyen annak, hogy ők is gondolkodó valakik. A lelkesedés végigvonul Közép-Euröpán és most belemet minden gyászt, behegeszt minden sebet és nem sir senki ... A szürke házakat szinte palotákká ékesíti a nagy diadalért, Lembergért lengő-lobogó és még sóhajtással tágul büszkébbre sok tüdő, szabadul fel sok lelki tehernek lekötő lánca. De őszinte és aktuális lelkesedésünkben, megnyugvásunkban föl kell vetődnie bennünk annak a kérdésnek is, hogy vájjon gondolunk-e mél- j tó gondolatokkal a hatalmas tettek mellett azokra, 1 kik azokat véghezvitték, dicsővé tették, és arra, hogy mily’ áron? Gondolunk-e illő módon a nagy erdő egyes fáira, — gondoiunk-e a hős tömeg egyedeire is ? Valljuk meg, — nem! Mert a hosszú harcok, győzelmek alatt hozzá szoktunk a vitézi tettek tárgyáról, helyéről érdeklődni és fáradtnak hitt civil — agyunk nem veszi magának azt a fáradságot, hogy elővegye pszihologiai bonckését. Ki vele csak bátran, akár pirulással is, hogy vagyunk sokan, kik puha estünket végigdobva hencserünkön, már nem visszük el képzeletünket a részletekig. Nekünk már csak az öröm. a boldogság kell. Pedig — hej ! jóságos Isten ! — azok a nagy Évek, azok a szent Egyedek, kiket csak úgy közömbösen katonáknak nevezünk, végigmennek a földi szenvedés hosszú országutján, mig házainkon büszkén loboghat a zászló. Folyton és mindig a háború Golgotáját kell járniok, hogy nekünk tárgyunk legyen a lelkesedéshez . . . Náluk nincs pihenés, náluk szenvedés — láncolat az élet, mert a diadal áldozatot követel az értékért érték az ár. Náluk nincsen választás, nincsen hűvös munkahely, nincs kényelem, nincs védekezés. Csak a cél van és semmi — semmi más — a mi életünkhöz, a boldog, szenvedés nélküli életünkhöz hasonlítva. Igen ! boldog és szenvedés-nélküli életet éA kormányzó szempillái megrándultak, homlokát ráncokba szedte és hidegen kérdezte: — Hogyan ? A fiatal nő arca hirtelen megváltozott. Vonásaiból eltűnt az alázatosság kifejezése és érdes hangon folytatta : — Igen, férjem szegény, de előkelő családból származott és tanuló volt. Magam is tanulónő vagyok és mikor excellenciádat arról értesítették, hogy megbízható vagyok, akkor megcsalták és félrevezették. Én egy titkos ügynökség tagja va gyök, mely az ön halálát elhatározta és most aI zért vagyok itt, hogy az Ítéletet végrehajtsam. A kormányzó halálsápadt lett félelmében, fel akart ugrani helyéről, de erőtlenül visszahauyatlotf, mindkét kezével görcsösen melléhez kapott és ő- rült tekintettel meredt Anasztáziára. — Ne erőlködjön, ez most már úgysem használna, — mondta fölényes mosolygással a nő, — hiszen maga küldte el házától a cselédséget ! — Mit tett velem ? — hebegte kétségbeesetten a kormányzó. —- Csak azt, amit az ön kreatúrái ezrekkel tettek : megöltem . . . méreggel, melyet a teájába hintettem. A halálküzdelem beállt ... a kormányzó lünk. A nyár tikkasztó, azt hinnéd — elviselhetetlen hősége nem szaggatja halántékunkat, a vihar nem tép meg, izzadt testünket nem veri a jég, nincs terhűnk és nincs lihegésünk, nem dülünk ki, mert nem kell mennünk — mennünk és győznünk, nincs sürgős célunk, nincs közelgő sok veszélyünk, nem vigyorog reánk a szereplő halál, — isteni boldogságban élünk. Boldogságban, melyet nem tudunk értékelni, melyet nem hiszünk el, mert nem ismerjük a különbségeket, mert szabad civilek vagyunk . . . Félre tehát a lankadással, félre a legkisebb közönnyel is. Idézzük elő mindig, valahányszor zug az ének, tüntet a lelkesedés, azokat a gondolatainkat, melyekkel a háború elején el voltunk telve. Bámuló és szent elismerésünk vegyen körül ma is és mindig minden sebesült katonát, mert annak végigélt szenvedései is nélkülözhetetlen atomul szolgáltak az igazságos diadalhoz. Ne felejtsük el soha, hogy minden katona egy-egy félisten, mert annak hozott áldozata sokszor nagyobb, keservesebb a halálnál is. Ne legyen közöny, mert megver az Isten. Le a kalappal minden harctéren volt katona előtt most is, mint kezdetben, mert mindegyiknek szerzett s megérdemelt glória övezi fejét. Piszkos, gyűrött, szakadt ruhája, beesett szemei, fáradt tag- ,jai szebbek a mi ápolt ruhánknál, védett testünknél. Ne menjünk el tehát mellette bámulat és meghatottság nélkül s ne feküdjünk le puha nyugvóhelyünkre addig suh.i, mig el nem szállt gondoltunk oda, messze föl és le, keletre és nyugatra, hol nagy sok szenvedéssel verik ki számunkra az örömet. Megfeledkezni ma bűn. Folytonosan emlékezni erény, mert az ebből származás belátás szüli a tettet, melyre itthon is szükség van, hogy az igazság és erő, hűség és becsület végleges diadalt arathasson. És akkor : plaudite cives ! — Krizsán Péter. Egy bukovinai magyar tanító levele. Hadikfalva 1915 . . . . . . Bizony rémes perceket, sőt órákat éltünk át dec. 30-án, amikor az orosz borzasztó tüzelés és ágyudörgés közben átvonult csendes falunkon, mert csak Radautzou állt meg. Hadikhörgöít . . . melle zihált . . . veríték tört ki homlokán és szemei megüvegesedtek. Anasztázia a tükör elé lépett, föltette kalapját, fölöltötte köpenyét és leeresztette arcára fá~ tyolát. Azután gyorsan eltávozott a szobából, a- nélkül, hogy a haldoklót még egy tekintetre méltatta volna. * I A mérgezési eset — melynek tetteset nem sikerült kinyomozni — rendkívüli feltűnést kelltelt : és örömteljes ujjongást váltott ki a néptömegből,, mely visszafojtott gyűlölettel viseltetett a zsarnok kormányzó ellen. A gyilkosságot rövid időn hasonló titokzatos bűneset , követte, anélkül, hogy a kormánynak sikerült volna a tettesek bármelyikét kézrekeriteni. Úgy látszott, mintha az óriás orosz birodalom fölébredt volna mákonyos álmából és most nyújtózkodni akar, hogy erejét éreztesse . . 1 Az óriás kolosszus megingott és mindenki visszafojtott lélekzettel várja és lesi a katasztrófa kitörését . . . Ki tudja, hogy mit rejt méhében a jövő? .. .
