Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-06-15 / 24. szám
nagybanyai hírlap 3. let amaz előterjesztésével, a mely szerint a fővárosi malmok állami fölügyelet alá helyezve kezdenének ; hozzá éjjel-nappalnak tervezett fegyelmezett munkájukhoz. A fegyelem egyúttal csökkentené a tüz- veszedelmek számát is A malmok az uj termés befogadására 15.000 vaggon befogadó képességű raktáraikat is fölajánlották s maguk nyernék el a fővárosba kerülő áru kezelését is, a mennyiben az ellenszolgáltatások és az őrlési dij iránti igényük a méltányosság határát túl nem lépi. Az elmúlt üzleti évad roppant nyereségére, a mit a legelső zavar fölhasználása egyes vállalatoknak biztosított, természetesen többé nem szabad számítani. Az uj termés bősége nyugodt és Ili -gadt intézkedést tesz lehetővé a kormánynak a fogyasztók érdekében. Az Isten áldása tehát biztosítva van. Most azonban fontos kérdés, hogy a termés betakarítása és elraktározása zavartalanul menjen végbe és hogy ennek a mikénti megoldása ne csorbítsa a gazda verejtékes munkájának jól megérdemelt jutalmát. Háborús esetek. Németbarátság. Annyit már egész bizonyosan leszögezhetünk ennek a háborúnak az eredményekép, hogy a magyar vitézség Ilire bejárta az egész világot és annyi véráldozat legelső kamatjaként elkönyvelhetjük azt a körülményt, hogy végre észrevették bennünket és külön emleget bennünket, nem pedig Ausztriával kapcsolatban. Akinek alkalma volt a Németbirodalombeli heti lapokat és irodalmi szemléket figyelemmel kisérni, az dagadó önérzettel láthatta, hogy Németországban egész kis irodalom támadt a magyar huszár, a magyar honvéd, a magyar népfelkelő legendás bátorsága, önfeláldozó vitézsége, ellenállhattad szuronyrohamai körül. És hasztalan agyar- kodott a vidéki osztrák sajtó, — mert a wieni nem szólt a dologba — a hírt lerontani nem tudta, a tényeket megcáfolni nem volt képes, mert azokat akkorra már lángbelükkel jegyezte fel a történelem. Ezt a magyar vitézséget nem szorosan a magyar anyanyelvű, hanem a magyarországi csapatokra kell érteni, mert hisz a magyar honvéd egyformán vitéz, legyen az anyanyelv magyar, román, sváb, horvát, vagy tót. A kiválóság szinte kapcsolatos a magyar vezényszóval és a vitézkö- téses csukaszürke ruhával. * Gy—s főhadnagytól hallottam az alábbi történeteket, aki a nagyszebeni 23-as honvédekkel küzdött a kárpáti nagy offenzivában. Amikor a németek megérkeztek a kárpáti harcokba, az első pillanatban nem voltak a leg- szimpatikusabbak. Nem tudtuk megemészteni az első pillanatban a túltengő német önérzetet, amely ha nyíltan nem is mutatta, de éreztette, hogy felsőbb lénynek tartja magát, mint mi és a hatalmas termetű németek, akiknek magasságát csak növelte a villámhárító csúcsban végződő sisak, szinte olympusi magasságból tekintettek oda a csukaszürke formaruhára. Nem mondom, hogy nem bosszantott bennünket eleinte a dolog, különösen mikor ilyen kijelentéseket hallottunk : — No, most már biztosak lehettek, hogy két hét múlva Lembergben isszuk meg a kávénkat. Hiszen vitézségben, harci készségben nem volt hiány a németeknél sem. Úgy a tisztek, mint a legénység soraiban nagyon sűrűén volt látható a vaskereszt, ami különös büszkességgel töltötte el annak viselőjét. Nem is volt hiány a csipkelődésben. — Mondd csak Kamerád — szólt az egyik j német tiszt, honnét van az, hogy nálatok oly ritka a kitüntetett. Nézz rajtunk végig, alig találsz j tisztet, akinek a mellén ott ne lenne a vaskereszt. — Onnét van az — szól jó debreceni németséggel a honvédtiszt, — hogy mi rendesen a legnagyobb kitüntetést szoktuk azonnal kapni. — No és ? ... azt nem lehet viselni ? — Sőt . . , aki megkapja, az le se teszi többet, csak ritkán veszi észre a felületes szemlélő . . . — És mi az a kitüntetés . . . ? — Az csak egy egészen egyszerű — fakereszt . . . A német kapitány jól megnézett és az elismerés jeléül csákójához emelte kezét. Ebből az elismerésből az offenziva megkezdése után bőven kijutott a honvédeknek ugyannyíra, hogy később már valóságos szokássá vált a németek között, hogy amikor honvédről, zsinoros ruháju magyar katonáról volt szó, rendesen ily megjegyzés következett : — Ah, die Honvéds — aller achtung . . . — és tisztelgésre emelték a kezeiket. Az én német kapitányom pedig feltűnően kereste a társaságunkát. Ha szünetelt a lia'rc, a tartaléknál termett és elbeszélgetett velünk. Az osztrie-i magaslat véres harcainál én a zászlóalj tartalék parancsnoka voltam. Kemény, véres csaták voltak ezek, mert az oroszok rendkívül megerősített pozícióban voltak és makacs elszántsággal védelmezték a nagyon meredek, de az egész hegyrendszert domináló csúcsot. A balszárnyon velünk összeköttetésben az én német kapitányom zászlóalja állt, amelynek legénysége nagyobbrészt újoncokból állott. A németek az Osztrie-nek egy nyúlványán ásták be magukat. A harc az egész vonalon rendkívüli hevességgel folyt de az oroszok a legnagyobb erővel és a legelkeseredettebb^n erre a balszárnyra vetették magukat. Hatsoros rajvonnallal, irtóztató tüzeléssel támadtak, úgy hogy az én kapitányom zászlóalja már-már ingadozni kezdett. A zászlóalj nagyrésze először volt tűzben, igy nem csudaiható, ha az idegek megrázkódtak az öldökő golyók eme pokoli záporában. Amikor észrevettem, hogy itt a legközelebbi percekben baj lesz, századomat saját felelősségemre rajvonalba fejlődlettem és a magaslat oltalma alatt felkusztunk hason csúszva a német lövészárokig. Amint felérek, közvetlen az én német kapitányom mellé kerülök. Ez meglát ... a szemében megcsillanik az öröm lángja és messzehalió hangon elkiáltja magát: — Kinder! Die Honvéds sind da ! (Fiaim 1 A honvédek vannak itt!) Az én fiaim beugrálnak a lövészárokba és nyugodt, jól célzott, higgadt tüzelést kezdenek. A német legénység pánikjának vége, az én hős bakáim nyugodsága átragad reájuk, hatásos tüzelést kezdenek ... és az orosz támadás összeroppant teljesen. Négyszáz orosz maradt halva a lövészárok előtt és mennyi sebesült 1 Az én veszteségem mindössze egy ember volt, egy tizedes, az is azért, mert már nem birt a harci lázzal és kidugta a fejét a lövészárokból. Az én kapitányom forróan szorongatta a kezemet az ütközet után és egyre hajtogatta : — Nem — édes Kamerád — ne adja az Isten, hogy te a ti legnagyobb kitüntetésieket kapd meg, majd gondoskodom valami kisebbről .. . És igy kaptam a hadiékitményes katonai érdemkeresztet. * Még ezen nap estéjén kaptam a parancsot, hogy hajnalban 3 órakor századommal az osztrie- i magaslat egy pontjára menjek, ahonnét a már ott levő német zászlóaljjal rohamot intézünk &z orosz hadállás ellen. Mi az adott időben útnak indultunk koromsötétségben és óvatosan haladtunk előre- Szemeim erőltetve figyeltem előre, nehogy kelepcébe jussunk. Végre meglátunk egy hosszú sötét vonalat Ezek hát a németek, gondoltuk. Óvatosságból mégis egy járőrt küldök előre. Amint ezek a vonal közelébe érnek, pokoli tüzelés támad, az őrjárattól mindössze két ember ér vissza és kiáltja : — A muszkák vannak ott ... ! — Feküdj! Kiáltom én s a következő pillanatban hason csúsztunk hátra, hogy fedezéket találjunk az oroszok heves tüzelése ellen, — De hát hol vannak a németek, hisz már régen itt kellene lenniük ? Egyszerre csak a hátunk mögött hallatszanak szórványos lövések. — Pik . . . pák . . . pik . . . pák . . . — Hát ez mi az istencsodája ? A saját csapataink lőnek ránk ? Torkom szakadtából ordítani kezdtem : — Nicht schieszen, eigene Truppe ! (Ne lőj- jetek, saját csapat 1) Ez a kiáltás ugyan mindig gyanút keltett, inéit az oroszok ezt a fogást gyakran használták, hogy hol magyarul, hol németül kiabáltak a roham előtt, hogy lövés nélkül érjenek az ellensé- í ges csapat közelébe. Bizony a lövöldözők az én németjeim voltak, akik beszüntették ugyan a tüzelést, de azért óvatosan, szuronyt szegezve jöttek felénk. Amint felismertek bennünket, hozzánk szaladtak. Az én honvédeimet ölelték, csókolták és úgy kértek bocsánatot, hogy reánk lőttek. Téves parancs folytán késtek meg és innét eredt a lövöldözés is. A legénység összeakaszkodott. Megharsantak j a kürtök. A mi kürtösünk fújta a német roham- ! jelet, a németeké a miénket. — Rájtá,, rájtá, rájtá— harsogták a németek! — Hurrá, hurrá, hurrá — bömbölték az én bakáim. Fülsiketítő gyorstüz, sikoltás, hörgés, jajgatás, szuronycsattogás .... és két perc múlva az orosz állásban hangzott a lelkes kiáltás: — Elljen die Honvéds 1 — Hoch die Deutschen ! — Szetreaszke cara nostra 1 Csak a hangok nem voltak annyira erősek, mert a katonák bizony sokkal kevesebbek voltak, mint két perccel előbb. HÍREK. Junius 14. Hulljatok virágok . . . Hulljatok virágok, hófehér virágok, Hogy a harcmezőket jól betakarjátok. Jól betakarjátok a kihullott sok vért, Amit feláldoztunk szép magyar hazánkért. Akácvirág hulljon hőseink sírjára, Legyen álmuk fehér, mint akác virága. S arról suttogjanak álmaikban nékik. I Hogy a magyar névnek szárnya nőtt az égig. Varasdy Gézáné. Személyi hírek : L e i t n e r Emil szatmári i vizsgáló biró pár napot városunkban töltött. Dénes Sándor a „Szamos“ főszerkesztője több na- | pi itt tartózkodás után hazautazott. Neubauer Ferenc dr. kaposvári ügyvéd családjával rokoni ! látogatásra ide érkezett.
