Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-06-01 / 22. szám
2. NAGYBÁNYAI HÍRLAP 1915. junius 1. magyarázva az én állás foglalásom, mely abban nyilvánul, hogy a piaci gesztenyefákhoz egy ujjal is hozzá nyúlni: szentségtörés. S pedig meglehet, hogy nincs igazam ! Mert okos emberek igy érvelnek: a vadgesztenye hitvány, csúf fa; unalmas, minden művészi forma nélkül; hulló virágszirma, majd később hulldogáló tüskés tobozzá rengeteg szemetet szór az utakra ; gyümölcsét csak vadtenyésztők használják. Egyszóval : haszontalan fa. így beszélnek az okos emberek. Mi, ideálisták azt mondjuk; gyönyörűség a vadgesztenye lombjai alatt hüsölni! Hja, de az üzlet emberek másképpen gondolkoznak ! Azok nem élnek meg a versekből, holdvilágból, falombokból. Meglehet, ha a piactéren nekem is üzletem lenne, én is a fák kivágása mellett kardoskodnék, j Habár nem hiszem ! Mert most is tudok egy pár j főtéri kereskedőt, aki oda nyilatkozott, hogy kész fegyverrel is megvédelmezni a fát, mely épen az ő ' üzlete előtt áll s árnyékot tart annyira, hogy délután 4-5 órakor már kénytelen villanyt gyújtani üzletében. Tagadhatatlan, hogy szebb lett volna gömb juharral körülvenni a főteret. Istenben boldogult Túr m a n n polgármester azonban nem gondolt erre. Ha látná az István előtt a szép gömbjuhar fákat, vagy a felsőbányái utcában a Révész János által telepitett fasort, ő is azt tenne most a főtérre s nem vadgesztenyét. De ha már meg van a i városnak ez a dísze, miért pusztítsuk ki ? Többek' részéről azt is hallottam, hogy nem kivágásról van szó, csakis megnyirbálásról. Én a magam részéről — mert mindig csak a magam érzelmeiről beszélek, — ebbe sem mennék bele. Vagyis: inkább kivágni, mint csúffá tenni. Jól hasonlította egyik szerkesztő kollegám a lenyirbált fát olyan emberhez, aki hasig felhúzott ruhákkal gázol a patakon keresztül. Szépészeti szempontokat is emlegetnek: a nagyra nőtt fák eltakarják a házakat ügy, hogy a ki a piac közepén megáll s körül tekint, a házak karakteréből nem lát semmit, csak éppen az ócska vagy uj fedeleket. Még a Hanzulovícs-féle stílusos szép ház is elvesz. Vagyis: az erdőt nem lehet látni a fától. Nem vitatkozom senkivel. Ismétlem : valöszi- [ nű, hogy nekem nincs igazam. De, ha én rajtam állana, azokhoz a fákhoz ugyan nem nyúlna senki fia! Én az iskolákat is mind beletenném az erdők kellős közepébe ; a hivatalokat is. Egészséges levegőt uraim, a tuberkolózis ijesztő terjedése ellen ! Egy német orvos azt mondja : „Aki egy fát ültet, az több hasznot cselekszik az emberiségnek, mint a ki száz palotát épit.“ Vadgesztenyefák ! Hozzátok szól az én ódám ! Legyetek üdvözölve általam, aki ugyan nem sokat tehet' a ti érdeketekben. Legfönnebb megénekel egy elégiában s susogó lombjaitok alatt elmélázva gondol az erdélyi „Révai ligetre“ : vájjon ott is fejszét élesítenek ? . . . Székelyhumor a harctéren. A magyar katona vitézségének glóriás hire járta be a világot és ismertté tette a külföld Qlőtt is a magyar nevet. Amit nem tudtak elérni a jogtudósok súlyos értekezéseikkel, hogy bennünket ne mint osztrák alattvalókat, hanem mint különálló nemzetet emlegessenek, azt kivívta a magyar katona ellenállhatatlan szuronyrohamaival. A magyar vitézségről beszél ma már az egész világ sajtója és arnig ez bennünket örömmel és büszkeséggel tölt el, addig szövetségesünket erősebb kapocscsal fűzi hozzánk, az ellenfelekben pedig tiszteletet ébreszt. A magyar katona, származzék az ország bármely részéből, főbb vonásaiban megegyzik. Mindegyikben megvan a lángoló hazaszeretet, a paroxií’.musig emelkedő lelkesedés, a rettenhetetlen bátorság, a férfias önérzet és az értelmes gondolkodás. De vannak jellemző tulajdonságok, amelyek vidékek szerint váltakoznak, A fejérmegyei Hindenburg-baka örökké nótázik, a somogymegyei 44-es szilaj és káromkodó, a jászkiskun 68-as komoly és fölényes, a debreceni 3-as honvéd büszke és előkelő, a 82-es székely hidegvérű, mint egy ánglíus és tele humoru, mintha a góbéságbó! még a legkomolyabb percekben sem volna szabad engednie ; halálmegvető bátor- ságu, mintha bizony messze-messze Csikország- ban, avagy Udvarhelyszékben nem is simának a halottak után. A székely bakákról szólnak ezek a történetek. Korporai Dávid Estén, meg a nyúl. Az oroszlengyelországi Pietrokov körül helyezkedett el az ezred immár második hete ötszáz lépésnyire az oroszok Iövészárkátöl. Annyira közel volt a két lövészárok, hogy áthallatszott az orosz tisztek vezényszava, amikor a sötétség beállta előtt leadták a szokásos sortüzeket. — Ale ! (Cél.; — Hota ! (Tűz.) Dördültek a sortiizek, porzott a székelyek lövészárkának teteje és amikor csend lett a székelyek átkiabáltak : — Ne te muszka sógor, talán lakodalom van nálatok ? Egy koromsötét éjszakán azután furcsa zajra lettek figyelmesek a figyelő őrök. Mintha szemben megmozdult volna a föld, Itt-ott megzörrent a szurony és suttogó vezényszavak röpködtek : — Nye puca ! (Ne lőjjetek !) Az őrök jelt adtak, egy pillanat alatt mindenki talpon volt és mire a lopva közelgő gyalogság láthatóvá lett, olyan tűzet kaptak az oroszok, hogy akinek még volt ideje, hanyat-homlok rohant vissza lövészárkába. Hogy ez meg ne történhessék többé és minden meglepetés ki legyen zárva, még az éjjel minden zászlóalj egy rajt küldött előre, amely kétszázötven lépésre az oroszok előtt be ásta magát, futó árokkal összeköttetést csinált a saját századával és ébren ügyelt éjjel az oroszok minden mozdulatára. Egyik napon Korporal Dávid Están került a megfigyelő posztra, Megkapta a parancsot, hogy embereivel a legéberebben figyeljen, lőnie csak akkor szabad, ha veszély van. lehetőleg el ne á- rulja magát . . . A nap kölcsönös puffogatások között telt el. tehát szörnyű unalomban. Káplár ur Dávid Están busán figyelgelett, majd elszállt a gondolata a csiki havasok alá, onnét egy kis falu határára, ahol is ilyenkor szokott ő kivonulni a határba lesre, mert hát ilyenkor buvnalc ki az erdőből az őzecskék, meg a nyulacskák, nagy titokban, de még nagyobb szenvedéllyel szokta lepuffogtatni, Están bá’, léven a leghíresebb orvvadász. És ime, az árok előtti galagonyabokrok között kezd ám táncolni egy megrémült süldőnyul, Dávid Estánt elfogta a vadászláz. Felkapja a puskát, eldördül a fegyver, á nyúl felbukik egyenest a galagonya- bokrok közé. —- No csak Gergely fiam, szól az egyik bakának, erigy mán, mert meglövém a nyulat. A baka kiugrik és négykézláb fut a bokor felé. Az oroszok észreveszik és irtó tüzelést kezdenek reá. Gergely csak kapkodja a fejét hol jobbra, hol balra, ahonnét a golyó zizeg; de azért rendületlen nyugalommal keres. Egyszer megunja a nagy lármát, hát átkiált ; — Miért csináltok akkora csetepatét ezért a nyűiért. Hisz káplár ur lövé meg, nem tűk, hát a miénk. Káplár ur Dávid Estin meg szóval igazította a keresésben : — Nem arra te, hanem jobbra! — Egy kissé hátrább! — Mért nem veszed a szemed a kezedbe ? — Na de ilyet, azért is magamnak kell mennem . . . És káplár ur Dávid Están a záporként hulló golyók közepeit kimászott az árokból és keresték a nyulat — ketten. A nagy tüzelésre figyelmessé lesz a század. A kapitány borzadva látja, mint játszik az életével ez a két székely. Torka 'szakadtából kiált rájuk: — Mentek azonnal vissza, beste lelkek V Rögtön rátok lövetek ! Ez már több volt, mint tréfa. A két székely nagy sietve visszamászott az árokba. Este kilenc óra felé beállított a századhoz Gergely, kezében a — nyúllak — Hadnagy urnák alázatosan jelentem, ellio- zám a nyulat. A sötétben mégis megtaláltam. Jó lesz a tiszturaknak vacsorára. Az a galíciai hideg. A nagy tél, amely most már napsugaras tavasszá vált, már októberben mutogatla előre a fogait Galíciában. Nappal rendszerint gyönyörű, napos idő volt, de délután három órakor elkezdett alkonyodni és éjszakára kemény, hideg idő köszöntött be. A székelyek egy százada a jamnai hegytetőn volt egy ilyen októberi éjszakán. Mint előretolt különítmény leszállásban voltak, tellát mozdulatlanul, csendben kellett tölteni az éjszakát, úgy,'hogy reggelre a dér egészen fehérre meszelte a hátukat. Mikor aztán reggel kisütött a nap és mozgással kezdték kiegyengetni meggémberedett tagjaikat, odaszól az egyik székely a másiknak : — Hallod-e komé, hogy a súly egye meg ezt a galíciai hideget, úgy összezsugorodék miatta a fülem az — orrom, hogy sehol se találom ő- ket. Küldjétek vagy egy patrult utánok ! Félelem, vagy fájdalom. Tudvalevő dolog, hogy a gépfegyvert több ; ember viszi be darabokban a tüzvonalba és ezek ’ a legnagyobb pontossággal be vannak tanítva 1 arra, hogy a kiadott vezényszónál minő mozdulatot kell fenniök, hogy a gépfegyver a lehető leggyorsabban tüzelőképes legyen. Az egyik gépfegyvernél a csőhöz egy újonc volt beosztva, akinek a tüzelésre való készületnél hanyatt kell vágódni és ilyen helyzetben kell elhelyeznie a csövet az állványra. A vezényszónál az újonc kissé ügyetlenül dobta magát a földre, hogy legelőször a háta érte a földet. A fiú nagyot nyekkent, azután oly komi- ! kus arcot vágott, hogy a többiek mind kacajra fakadtak. Rá is szól az egyik öreg: — Héj öcsém, ha most látná Csiksomlyón a te képed az a te jó édes anyád, de sírva fakadna szégyenletibe . . . — Tán csak nem gondolja kend, hogy ijedtemben történt ? . . . — Nem is a bátorságtul csempült el a szád . . A fiú arcára kiül a gyanúsítás okozta düh pirja, egy pillanat alatt a fedezék tetejére ugrik, és szamárfüleket mutogat a muszka sánc felé. De a következő percben visszazuhan az árokba, két lövés érte a mellét. Az ajkán megjelenik egy kis habos vér, de azért még akkor is hörgi : — Ugy-e, hogy i e n félek ? Ugy-e, hogy nem félek ? Adakozzunk a háborúban megvakult katonák javára.
