Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-01-19 / 3. szám
1915. január 19. NAGYBÁNYAI HÍRLAP 2. jratja szivemet a nagy csapás miatt, de büszke vagyok arra mégis, hogy fiam a Hazáért szenvedett hősi halált.“ Egy szép kis leány, kinek vőlegénye küzd a csatatéren azt mondta : „Ha nem ment volna harcba az én vőlegényem, nyomban kiadtam volna útját! Pfuj!“ Megvan! Heuréka: Ez. a szó az, amit folyton kerestem s nem találtam szótáramban. S a szép menyasszony most eszembe hozta : Pfuj! Pfuj ! Pfuj ! A lengyelekről. A mostani világháború során többször felmerült az a kérdés, vájjon ez az ősi szláv faj, a mely kékvérüség dolgában bízvást fölötte áll hóditójának és .mostani urának, a sok idegen elemmel kevert moszkovita szlávnak, a száznegyven éves rabság után tudatában van-e még saját kü- lög etnossának, külön nemzeti létre való jogosultságának és annak, hogy talán-talán, ha nagyon jól sikerül ez a háború, politikai függetlenségének egy hányadát is visszakaphatja ? Az első kérdésre hamar meg tud magának felelni a megfigyelő. A lengyel a másfélszázados rabság alatt n.m lett orosszá és valószínűleg soha sem is lesz azzá. Az óriás orosz birodalom egyes fajai között lévő különbözőségek, úgy az embertani, mint a történelmi alapon állók, elég nagyok ahhoz, hogy ebben a nagy szláv birodalomban egységes szláv ne alakulhasson ki emberileg belátható időn belül, még a rokon szláv fajokból sem. Ha az ember nagyorosszal beszél erről a kérdésről, az nagyon hamar kész elsikkasztani a fehéroroszt és a kisoroszt, mint külön néprajzi egységet és azt mondja, hogy azok régen beleolvadtak a moszkovita nagyoroszba, a lengyelre pedig azt mondja, hogy majd annak is eljön a sora, nem tud sokáig ellenállni a nagyorosz tömeg mindent elnivelláló nyomásának. A valóság ezzel szemben az, hogy az óhajtott eredményt még a hozzá antropológiailag is, történelmileg is aránylag olyan közel álló ukrainyeccal, a kisorosszal sem tudta elérni a hegemóniát kezében tartó faj, a lengyellel meg éppen nem. Az általános északi szláv tipus közösségét leszámítva, a speciális lengyel vonás az arcnak, a koponyaalkatnak, a temperamentumnak, a gesztusnak külömbözőségében, a nélkül, hogy itt részletdolgokra lehetne kiterjeszkedni, rögtön megadja azt az impressziót, i hogy ez más faj, nem orosz, hogy ez „kékvérübb szláv“, a mely nem keveredett ázsiai elemekkel. Egy kevés gyakorlat után nem valami különös mesterség a lengyel hadifoglyokat kérdezés nélkül is különválasztani tudni a tipikus orosztól ; a lengyel nem olvadt bele a moszkovitába, ha ez utóbbi még oly erőszakosan telepedett is közé. A lengyel e'.nosz tehát megmaradt a maga egészében, emberben, nyelvben, szokásokban, faluban, lakóhelyépitésben, ruházkodásban a másfélszázados elnyomatás ellenére is jóformán sértetlenül. Hogy miért? Arra ilyen esetben a faji külömbözőségek konzervatív tendenciájára, esetleg a nagyobb kultúrára való hivatkozással szokás felelni. Nos, a fajtájához és összes jellegzetes járulékaihoz való ragaszkodás természetesen megvan az orosz uralom alatt élő lengyelnél is; tudatosan az intelligenciánál, tudattalanul az alsó osztálynál de van neki ezen a tényezőn kívül két olyan sajátsága, a melyek miatt az orosszal való asszimi- lálódás nem fog megtörténni, valószínűleg soha. És ez nem a nagyobb kulturafok. Igaz, hogy a lengyelnek az ő nyugati jóakarói általában szeretnek nagyobb kultúrát tulajdonítani, mint az o- rosz muzsiknak, de ha jól megnéztük ezeket a a háborujárta területeket, azt mondhatjuk, hogy ez a faj sem kivétel'a többkultura általános föltételei alól : a hol jobb a föld, jobbmödu a nép és j műveltebb is. A kielcei és radomi kormányzósá- ! goknak e tekintetben pompás zónái vannak : jó termékeny földjén aránylag jómódú és néprajzi sajátosságait is elevenen kitüntető nép él, úgy í hogy a Gubernia Radomskaja déli részében kész I gyönyörűség végigmenni némelyik hosszan épített, csupa egyforma tipusu házhó! álló falún ; kitüilö- i en meg lehet találni a házakban a családi tüz- i helynek a körűlépitett, átriumszerü udvarnak alap- j gondolatát, a praktikusan hozzáépült melléképiile- ; tekkel együtt. Ellenben a lublini kormányzóság homokos részein a falvak nem egyszer olyan nyomorúságos viskóhalmazok, szegényül tengődő min- I den különösebb népkiwrs nélküli lakossággal, hogy emlékezetben összehasonlítva azokat a szibériai muzsiktelepekkel, nem igen találni különbözősé- 1 get köztük. Nem a kulturafok hát az, a mely az orosz- országi lengyelt elenyészni nem engedi, hanem két jellegzetes sajátsága; az egyik fizikai, a másik morális. A fizikai az a nagy, szinte hihetetlenül nagy szaporaság, a mellyel a lengyel az ő faját az elnyomatás alatt is nemcsak hogy állandóan föntartja, de folytonosan növeli is. A bőséges gyermekáldás nemcsak a lengyel parasztcsaládnak, de az úri, sőt főúri családoknak is olyan jellegzetes sajátsága, a melyet alig lehet másutt megtalálni. Hiába pusztították ezrével a lengyeleket a nemzeti fölkelések után, hiába vitték őket tízezrével Szibériába, még az óriás arányokban megnövekedett amerikai kivándorlás sem tudta számukat az anyaországban, a Kroljestvo területén megjipasztani ; néppel van tele ma is az ország. Es a kedvezőtlen életkörülmény ellenére, a melyek között a lakosság jelentékeny részének élnie kell, egyáltalaban nem lehet mondani, hogy a faj degenerálódott volna ; a nyomorúság persze, főleg igy háborús időben meglátszik az arcukon, de ha az ember a kis szurlos pólyás gyermekeknek átlag egészséges, rózsás arcát nézi, azt látja, hogy itt egy fizikailag teljesen jó, egészséges fajjal áll szemben. Ez az egészséges faj és hat-, nyoicz-, tizgyermekes családok az a fizikai erősség, a mely a lengyel fajtát a felszilien tartja létéért való nagy küzdelmében. A másik sajátosság, a mely az előbbinél nem kevésbé segíti őt faji önállóságának megtartásában, az a lengyelnek hagyományosan mély vallásossága. Nincs az a lengyel ház, a melynek a fala tele ne volna szentképekke és ez nemcsak külső jelenség, hanem tény, hogy a vallás és gyakorlása az a lengyel ember életében első rangú szerepet játszik. A hol régi templom van a faluban, annak valamennyinek meg van a maga tiszteletreméltó hagyománya, az újak pedig nem egyszer meglepően szépek, úgy hogy az utazó, vagy ez esetben „hóditó“ joggal kérdezi, hogy honnan vette a környékbeli egynéhány falunak szegény népessége a pénzt, hogy ilyen művészies kivitelű templomot tudjon építeni ? A feleletből azután többnyire az derül ki, hogy maguk a falubeliek sohasem lettek volna erre képesek, de „küldtek Amerikából.“ Igen, a lengyel paraszt kimegy a szénbányákba, rettenetes, nem is embernek való munkát végez ott, de ha meghallja, hogy a falujában uj templomot építenek, nem sajnálja az öszekuporgatott dollárjait, hanem elküldi haza, a templomra. És ez jól van igy. Mert a lengyel templom és az ősi katolikus vallás a másik nagy erőssége a lengyel fajnak az ő elnyomója ellen folytatott szívós, passzív küzdelmében. A meddig a lengyel katolikus és pedig törhetetlen ragaszkodással az, addig nem lesz orosszá. Próbára megképeztetvén a lengyel paraszt, hogy orosz-e ő vagy lengyel ? Itt is, ott is változatlanul azt feleli: — Hogyne volnék lengyel, hiszen katolikus vagyok. A vallásnak a nemzetiségéhez való szinte elválaszthatatlan hozzátartozósága okozza, hogy alig keveredik házasság utján az orosszal, orosznak meg a világért sem mondaná magát, mert hiszen ezzel a • vallását tagadná meg. ö o szélvész. Önkéntelenül Ervinre emlékeztette valami. Megállt és éles fájdalom nyilait bele a szivébe, mintha tűvel szúrták volna meg. Hát még ennyire ébren volt a szive ? Pedig voltak hetek, amikor úgy érezte, hogy minden érzés kihalt már belőle. Megijedt önmagától. És hirtelen az az érzése támadt, hogy most, talán a következő percben, a fiáról fog hallani. Amikor a szobalány ajtót nyitott és a fülébe súgta, hogy a tanácsos urnái vendég van, egy rokon, akinek föl van kötve a keze, hevesen összekulcsolta a kezét és egy pillanatra elállt a szívverése. — Mária, — jöjj be kérlek ! Férjének hangja olyan különösen csengett. Olyan lágy, megindult volt. A tanácsosné nyomban látta, hogy tévedett. Nem Ervin volt. Egy i- degen ember várt rá kopott csukaszürke ruhában. — Nagyságos asszony, nehezemre esik, hogy éppen karácsony estén kellett meghoznom önöknek a szomorú hirt .... — Szomorú ? — szólt a tanácsos csendesen és arcán elsimult a fájdalmas vonás, — hát szomorú dolog a hazáért meghalni ? — Ervin? A név szinte önkéntelenül siklott ki az anya száján. Három év óta nem volt szabad hangosan kiejtenie. — Igen, a mi Ervin fiunk! — szólt az anya mintegy magának beszélve, halkan, szomorúan. — Ervin, a mi kedves Ervinünk, — tette hozzá a tanácsos lágy hangon. Aztán erősebb hangon igy folytatta: — Ez az ur ott küzdött mellette és utolsó üdvözletét hozta el fiunknak, aki hősi halált halt hazánkért! — Ervin ! Drág? jó Ervinem ! — ismételte az anya folytonosan, mintha már az is vigaszt hozna megtépett anyai szivére, ha a nevét említheti. A csukaszürke tiszt egy kis bőrtárcát tesz le az asztalra, nehány okmányt, fényképeket és a feketefehér szalagon lógó vaskeresztet. — Egy vakmerő hőstettért kapta ezt, amely- lyel sok emberünknek mentette meg az életét. Ne; hány nappal eleste előtt. Mindnyájunknak kedves bajtársa volt. Oly szívesén hallgattuk el, amikor tengerentúli kalandjairól beszélt. Számára nem volt akadály, ha valamit el akart érni. Kissé önfejűnek lehetne mondani, — de különben talpig bátor — egyenes — erélyes ember volt. Sokat vesztettek benne tanácsos ur! Az apa ott állt az asztalnál s némán hallgatta e szavakat. Ujjai a vaskeresztet keresték. Aztán felemelte és megcsókolta a kitüntetést. A hírnök eltávozott. A szülők maguk maradtak. Az asszony csendesen zokogott, aztán o- dament az egyik szekrényhez és elővette Ervin régi képeit. Valamennyit odaállította az asztalra, hozott egy fenyőágat, két szál gyertyát, azt odatette a képek elé és meggyujtotta. — Most ünnepeljük meg fiunkkal együtt a karácsonyt, mert hazajött közibénk a szeretet ünnepére. Halkan, de diadalmasan csengett a hangja s arcán nehéz könnyek peregtek le. Aztán megfogva egymás kezét, leült a két öreg a gyertyák elé és csillogó fényüknél merengtek el a képeken és a kis fénylő vaskereszten.
