Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-05-04 / 18. szám
4 NAGYBANYAI HÍRLAP Ignácz 48-as honvéd alezredes arczképe, Höfer alezredes arczképe, Höfer altábornagy nejének s egy magyar katona-leánynak az arczképe, a háború napjai s a rendes heti rovatok: Irodalom és művészet, Sakkjáték, Halálozás stb. A „Vasárnapi Újság,, előfizetési ára negyedévre ö t korona, „Világkrónikáival együtt hat korona. Megrendelhető a „Vasárnapi Újság,, kiadóhivatalában (Budapest, IV., Egyetem-utcza 4.) Ugyanitt megrendelhető a „Képes Néplap,,, a legolcsóbb újság a magyar nép számára, félévre 2 korona 40 fillér. Egyről-másról. A fölött tanakodtunk egy páran, mi lesz háború után ? olcsóbb lesz-e a hús ? sütnek-e megint jó kenyeret ? Az 5 filléres kifli visszazökken-e régi 4 filléres állapotába ? S ha igen, fölveszi-e újra eredeti alakját? Mi történik a 40 filléres hígított tejjel ? A 6 Koronás cipőtalpalást veszi-e igénybe valaki ? Az 1 Korona 40 filléres nullás liszt szé- gyenletében nem fog-e még jobban megfehéredni ? Hát az 52 filléres kukoricaliszt vissza kerül-e a, sertésvályukba ? Fog-e még sertés röfögni udvarunkon ? Sütünk e még valaha 1 Korona 60 filléres zsírban palacsintát ? .. . És százmeg száz kérdést vetettünk föl, melyek mind a mindennapi megélhetés állapotja körül forogtak. Társaságunk, egyik tagja azonban némán hallgatta a felvetett fontos kérdéseket s mintha mitsem érdekelné, mélázóan elnézett aggódó fejünk fölött. Végre egy csöndes pillanatban fölsóhajtott s lelkének bánatát e kérdésben tárta elénk!,, Mi lesz háború után a Widder gyógyszertárával, ha a főhadiszállás ott beszünik ? “ Mi lesz ? Hát semmi egyéb, mint Péter barátunkat kitüntetésre ajánljuk a hadvezelőségnek, hogy adják meg neki! „ a háború tartama alatt tanúsított önfeláldozó és bátor magatartásáért a hadi diszitményes első osztályú vitézségi érmet, “ Mert igazán önfeláldozó és bátor magatartás kellett ahhoz, hogy oly hosszú időn át hallgassa a százféle különvéleményt,'a hióbhireknek elhelyezését és terjesztését, a sztratégiai magyarázatokat s szegény Conrádnak sokszoros lecsepülését. Mindezekért Pétert a vaskereszt illeti meg. * * * Ki, hol nyaral az idén ? Ezt a kérdést veti föl egyik vidéki lap s nagy igyekezettel veri a dobot a fürdőknek. Boldog naivság! Lehet-e fürdőzésről szó, amikor fiaink vértengerben úsznak ? Fürdőink ez évben becsukhatják kapuikat, mert bizony nem adnék egy hajitó fát bevételükért. Nem tudom elképzelni magamnak azt az embert, aki nyugodt lélekkel fürdőzni menjen ezidén mikor határainkon bömbölnek az ágyuk. Hogy ki, hol nyaral, egynéhányról vannak adataink. Például katonáink a Kárpátok erdőslombos rengetegeiben és a lövészárkokban nyaralnak; hadi foglyaink Szibéria hűs rónáin sétálgatnak s nézik a szálló felhőket, melyek Magyarország felé úsznak; tengerészeink hallgatják az Adriai tenger acélkék habjainak locsogását s torpedó-játékkal mulatják magukat. Posztó-bakkancs és kávécsalóink a váci fegyházban, esetleg kötélhintán szórakoznak. A ló- sorozók nemkülömben. Mi pedig itthon maradottak, kiváltképpen a hölgyek, — nyaralunk a Vöröskereszt kórházakban; ápoljuk, gondozzuk szegény szenvedő sebesültjeín- ket s kérjük a jóságos Istent, hogy mentse meg hazánkat minden bajtól, veszedelemtől. Két jó ismerősünkkel történt ez a mulatságos eset; M o I c s á n y Gábor erdőtanácsos oda adta a kádárnak moslékos dézsáját tatarozás végett. Pár nap múlva azt mondja egyik béresének : „Juon fiam, eredj a kádárhoz s kérd el a moslékos dézsát, ha már kijavította.“ A Juon kapja magát s beállít Dr. Kádár főorvoshoz e szavakkal : „A nagyságos Molcsány úr kéreti a fődoktor urat, hogy ha már kijavította a moslékos dézsát, adja ide mert szükségük van reá a disznóknak.“ Nagyot nézett a főorvos a Juonra s csak annyit felelt reá : „Magár!“ A mi tudvalévőén egy jámbor négy lábú állatnak a neve románul. CSARNOK. NaplótMélteli a Kárpáti tiarcohböl. Csillagos, holdvilágos, fényes éjszaka volt november 4-én virradóra, amikor azzal keltett fel a napos, hogy egy fél óra múlva indul a zászlóalj. A legnagyobb csendben indultunk el a galíciai utón, csak a Pruth ezüstös habjai jósolgattak nekünk kemény napokat. Napfölkeltekor egy meredek hegyre vezényeltek fel bennünket, amelynek peremét megszálltuk és figyeltünk előre, a másik alacsonyabb hegyre, hogy mikor jő a muszka. Kemény, hideg szél fujdogált be a köpenyeg alá és mi felváltva húzódtunk a hegyoldalban rakott tűz mellé, hogy felmelegessiik dermedt tagjainkat. Szinte vártuk, hogy valamelyes dolgunk akadjon, de az ellenség csak nem mutatkozott. De jött helyette a másik nagy ellenség — a köd. Délután már elborította az egész előttünk fekvő völgyet és mi ebben az átláthatatlan ködben vágtunk neki a szembelevő magaslatnak. Utunk sötét, erdei utón vezetett, ami szinte járhatatlanná vált a rettenetes sár miatt. Később ránk borult a sötétség és nem láttunk két lépésnyire se. Az előttünk haladóknak valami sötét, imbolygó árnyékait sejtettük és csak a sárban cuppogó bakkancsok hangja után igazodtunk. Sötét éjszaka lett, mire a hegytetőre értünk és ekkor vettük csak észre, hogy egyik századunk, amely leghátul menetelt elveszett. Azonnal őrjáratokat küldöttek ki keresésükre, de azok bizony másnapig nem kerültek elő. Közben erősbödötf a szél, megindult az ólmos eső, amitől kezeink, lábaink meggémbered- tek, ruhánk ránk fagyott. Mivel az ellenség közelében voltunk, tűzrakásról szó sem lehetett. Mikor kivilágosodott, a legénység tüzet rakott, megfőzte a hegyen talált ruthén házakban vett krumplit, amitől mégis felmelegedtünk és akció képesekké lettünk. Alig virradt meg, megdördültek az ágyuk mindkét oldalon, mire az egyik baka megjegyezte : — Ma aligha fázunk többet, sőt talán nagyon is melegünk lesz. Ilyen auspiciumok mellett vágtunk neki az erdőnek, amelynek oltalma alatt reggel 10 órára megközelítettük a tüzvonalat. Mennél közelebb kerültünk, annál jobban erősödött a hangverseny. Egy fenyves erdő mélyében ereszkedett alá a zászlóalj és amint az erdő széle felé közeledtünk, teljes pompájában bontakozott ki előttünk a Pruth völgye és annak padján ott éktelenkedett egy félig leégett városka: Delatyn. Jobbra az erdő szélén több zászlóalj helyezkedett el tőlünk, mi egészen leereszkedtünk a völgybe és tartalék leltünk. Búgott a gránát, süvített a srapnel és az óriás fenyves ezerszeresen adta vissza a pokolian fenséges muzsikát. A gépfegyverek egyhangú kattogását a puskák roppanása váltotta fel, de minket hidegen hagyott ez a fenségesen borzalmas hangverseny. Előkerült a hátizsákból a konzerv, egy kis kétszersült, egy iiveg konyak és kedélyesen étkeztünk, csak azt nem tudtuk, hogy reggeli-e ez vagy — utolsó vacsora. Az egyik hadnagy annyira fázoit, hogy vacogott a hamis fogsora. Oduszó- luuk neki: — Tedd komám a fogaidat egy pohár vizbe, mit vesződsz velük, vacognak azok maguktól is tovább. így ékelődtünk a robbanó lövegek közeiében, mert az orosz ágyuk nem találtak bennünket. Vagy előttünk csaplak le a golyók, vagy a hátunk mögött veszélytelen távolságban. Egyszerre azonban nagyon sűrűn érkeztek közelünkbe a srapnelek és amint megállapítottuk, a lövegek mögöttünk jöttek. Egy templom állott az erdőn túl és gyanút fogtunk, hogy az orosz tüzérség annak a tornyából lövöldöz, mert ez rendes szokásuk volt. Egy elfogott rutén megerősítette a feltevésünket: két hegyi ágyút cipelték fel az oroszok a toronyba és onnét tüzeltek. Röktön jelentettük a tüzérségnek, amely két tábori tarackot irányított a toronyra. Egy óriási dörrenés — j azután a torony szépen lehajtotta fejét és lefeküdt muszkás'ól, ágyústól, harangostul, mindenestől. Egyszeriben csend lett ebből az irányból. Délután 4 órakor egy vezérkari kapitány lovagolt hozzánk és hozta a parancsot, hogy az erdőben levő 3 zászlóalj rohanja meg a várost és kergesse ki az ott elhelyezkedett gyalogságot. Amint a város utcáin átvonulva a Pruth partjának közelébe értünk, hirtelen rettentő erős tüzet kaptunk láthatlan fedezékekből. Ropogtak a fegyverek minden oldalról, sőt úgy látszott, hogy e- gyes házak padlásain is rejtőznek oroszok és onnét tüzelnek ránk. A tűz oly áthatolhatatlan és oly intenzív volt, hogy hirtelen nem tudlunk rajvonalba fejlődni. Az elővéd áitörte magát, de az utána jövők már nem bírtak, hanem csomóba állva, kerítések mögül, házak oldala mellől indítottak olvan tüzet, aminőt csak lehetett. Egy szakaszunk az utca torkolatánál állott és tüzelt. Láttam, hogy itt is-ott is leesik egy ember. Közébük megyek és egy „előre“ ordítással kiakarom őket vinni az előttünk elterülő rétre, de a következő pillanatban gy Jiatalmas ütést érzek a jobb lábamon, érzem, hogy a csontjaim ropognak, majd földre zuhanok. A lábam jobbra hanyatlott, éu balra ; rögtön tisztában voltam, hogy eltörölt a csontom. A legényekre ráordítottam ; — Tovább tüzelni, élénken tüzelni ! A szolgám észbekap, karjaim alá nyúl és a földön huzva bevisz egy parasztház kerítése mellé és ott letesz a sárba, mert az irtóztató fájdalmakat nem bírtam tovább. A golyók egyre röpködnek, zizegnek, csapkodtak körülöttem ... A szolgát magam mellé fektettem a sárba, nehogy ő is golyót kapjon. Csapatok rohannak el mellettem, őrült tűz minden oldalon. Jön egy szakasz, élén Kiss Sándor dévai pénzügyi s.-títkár, aki azóta hősi halált halt. Le- hajlik hozzám : — Te vagy az pajtás ? — Én .... — Rögtön küldök sebesültvivőket — és rohant tovább a szakaszával. Jönnek többen, mert azt hallották, hogy haldoklóm. Nem értjük egymás szavát a puskaropogástól, csak intéssel, hogy mindjárt ... mindjárt . . . Lassan sötétedni kezd, de a harcban nincs szünet. Könnyen sebesültek támolyognak el mellettem, mind a mi emberünk, mind részvéttel tekint reám és szól : — Segítenénk — uram — de nem birúnk . . . — Csak menjetek, engem hagyjatok itt. Eszembe jut, hogy elfoghatnak a muszkák. Kezembe szorítom a revolveremet, hogy olcsón ne adjam az életemet.
