Nagybányai Hírlap, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1914-03-17 / 11. szám
1914. március. 17. NAGYBANYAI HÍRLAP 3. metafizikus az akarat gyengeségén kesereg, a moralista a megcsappant erkölcsi erőt mint korunk siralmas hajtását és a félszeg jellemét vádolja meg, a szociologils nyomorról és szenvedésről menydörög, amelyet az igazságtalan társadalmi berendezkedés szült, továbbá az alkoholizmusról, tudatlanságról és örömtelen életről beszél, a kényelmes fotelben besüppedő ur melancholikus lemondással vázolja a jólét hiábavalóságát, az élet színtelen unalmát és minden földi dolgoknak céltalanságát, a sors megalázottja pedig az elviselhetetlen szenvedések rajáról, az élet véresre marcangoló kor- bácsütéseiről siránkozik. A közfelfogásban leginkább és a legmélyebb indok gyanánt a lelkierők hiánya szerepel, mint az önkéntes halál elsőrangú tényezője. Az öngyilkos mély lesajnálása, megvetése és lenézése köz- ■ napi eset. Vállvonogató közömbösséggel és páratlan maliciával beszélnek róluk. És szomorú telté- I nek rugóit kizárólag az individuális fogyatékosságok vizéből akarják kihalászni. Pedig igazuk legföljebb annyiban lehet, hogy ők is gyarló emberek és az elbukót, a gyöngét, az elhagyottat, a szerencsétlent lenézni, megvetni ősi emberi erény. Hiszen nem tagadom, hogy ebben a pokoli játszmában kiveszik részüket az egyéniség árnyoldalai is. A baj súlypontja ellenben nem ezeket terheli. A sötét tragédia főszereplőjének magát a kultúrát, az emberiség kulturális haladását tartom. Az a kultúra, amelynek örökké izzó melegében lángra- gyultak századunk uralkodó eszméi, amely szárnyat adott a repülőgépnek és amely életrekeltette a legvakmeröbb felfedezők legbüszkébb álmait, a távírót, a telefont és a többit. És valóban, aki könnyed felületességgel pillant le a kulturális haladás modern ormairól, az megittasult érzéssel és gyönyörrel fogja végigsimogatni azt a pompás és remek színekben tobzódó palástot, amelyet a kulturális evolúció hívői vállára szőtt és még mindig sző. Ám, akinek elég éles a szeme, hogy erről az oromról mélyen lenézzen és elég bátor a keze, hogy letépje ezt a cifra palástot, az könnyen meggyőződhetik arról, hogy ez az impozáns palást csalfa játékot iizött elménkkel. A cifra palást, amelynek külsejére a kultúra jelszavai vaunak behimezve, csenevész és torz testet'takargat, És ennek a palástnak az életösztönt felszívó és ősi életerőt elnyelő gyilkos melegéből keltek ki tömegesen a halál önkéntes légiói is. Igen, a kultúra degenerálő hatása az a sötét felbujtó, aki megérleli és aki végrehajtja az öngyilkos véres tettét. A kultúra degeueráló hatását vádolják meg azok a körülmények, hogy az öngyilkosok jelen- tősebbik része városi lakos volt és lényegesen több nevezte meg tettének okául az unalmat — ami az életet elviselhetetlenné teszi — mint a nélkülözést vagy pláne a nyomort. Az unalom — talán említeni fölösleges — elsősorban a jólét, az intelligencia, a könnyen kielégült vágyak, a kényelem vagy más szóval a kultúra dísztelen kinövése. Lendvay színház. Hétfőn este Herceg Ferenc „Ezredes“ cimü 3 felvonásos vigjátékának bemutatója volt. A jeles iró vígjátéknak nevezi darabját, de be kell vallanunk, hogy azt a határt, ‘amely a vígjátékot a bohV/attól elválasztja, legtöbbször átlépi. Mert az „Ezrcdek“ a valószínűségeken könnyen túl teszi magát, s igy beleesik az alantosabb fajtájú színpadi termékek légkörébe. A történet távol áll attól, hogy komolyan ve- hessiik, de a valószínűség nem elég ahhoz, hogy jó darabnak alkotó elemévé váljék. Herceg ötletei nem m'ndig a legújabbak, helyzetei régi vígjátékokra emlékeztetnek, de annyit megállapíthatunk, hogy soha sem durva s ízléses komikuma becsű- le esen szolgálja a közönség mulattatását, A művészgárda — eltekintve egy kis szerep nem tudástól, — feladata magaslatán állott. Zöldi Vilma, Ladányi Mariska, Deák Flóra, Rónai, Fekete, Stoll, Rogoz pompásan játsztak ; Lajthai jeles alakítást mutatott be s rokonszenvessé tudta tenni az ezredes alakját. Kedden a nálunk sokszorosan lejátszott „Leányvásárt“ adták jő, gördülő előadásban. A szép muzsika most is megtette hatását, a nagy közönség gyönyörűséggel hallgatta. Az előadásról elismeréssel kell nyilatkoznunk. Magas mivóra emelte Endrei Jenő régi ismerősünk és kedvencünk alakítása, kit megjelenésekor hosszas, tüntető taps és éljenzés fogadott. Endrei azóta hogy utoljára láttuk, — sokat fejlődött ; tánca, mozdulatai, értelmes tiszta beszéde, művészi felfogása, diszkrét alakítása kiválóan nyertek értékben. Valódi művész ő, ki sokra fogja vinni I Kedvesen játszott Radó Nelli, kiről nap-nap után a legjobb véleménynyel vagyunk. Pompás alakítását, szép énekét a legteljesebb elismerés illeti. Ladányi Mariska még soha ily szépen nem énekelt; úgy látszik teljesen hangjánál volt. Rónai megint jeleskedett. A többiek is feladatuk magaslatán állottak. Harsogó kacaj, tomboló jókedv töltötték be a házat szerdán este a „Nincs elvámolni valója“ cimü bohózat előadása alkalmával. Zsúfolt ház nézte végig a „csak felnőtteknek“ való színdarabot, melyben a sok malackodáson kívül van sok szellemes párbeszéd, őrült kacagtató helyzet és igazi boltozatos cselekmény. Annak idején a fővárosban hetekig műsoron volt s a Vígszínház sláger darabjai közé tartozott. A játszó személyzetet teljes elismerés illeti. Kivétel nélkül jó kedvvel, művészettel és a mi fő, elég diszkrécióval játsztak. Mert lehetett volna jobban is kiélezni a komikus malacjeleneteket. De nem tették, ami dicséretökre szolgál. Zöldi Vilma ismét megmutatta, hogy nagy művészi erővel rendelkezik ; Róna Stefi, Deák Flóra bájos játékukkal emelkedtek ki. Homokai Gabrielláról jónál egyebet nem mondhatunk, minden szerepét legapróbb részletig kidolgozza. A férfiak sem marad- t k el társnőik mögött: Endrey, Stoll, Lajthai, Rónai, ftogoz, Bónyi, Fekete elsőrangú előadást pró- dukáltak. Endreyt ismét meleg tüntetéssel fogadták. Csütörtökön Márffyné felléptével a régi jó „Nebántsvirág“ operett került színre. Sokszor játszották már Nagybányán a régebbi időkben, mégis most egészen újdonság számba ment. Hervé gyönyörű muzsikája ezúttal is mély hatást váltott ki ; különösen szépek voltak a templomi kórus énkszámai. Márffyné szépséges hangjában ismét gyönyörködtünk mely bájos játékával teljes összhangzásban volt. Honiokai Gabriella, mint apáca főnöknő kifogástalan alakítást nyújtott; Rónai és Stoll valamint Endrey, Fekete és Ragoz mindenben hozzájárultak az est sikeréhez. Pénteken Várnai László szatmári fiatal színművész vendégjátékául a „Buksi“ cimü operett dezősködni nem mert, még barátnőjétől sem, s nem mert pedig épen azért, mert nagyon szeretett volna tudni valamit az ifjúról . . . szóval nem mert, mert szerelmes volt bele. Ne nevessen kérem, nálunk nőknél, különösen oly egyszerű falusi leánynál, mint regény hősnőnk, még nem ment ki egészen a divatból látni és beleszeretni valakibe. Öt napot töltött már a leány a házban, midőn egy szép reggel újra az ablaknál ülve, hol most már sokkal többet ült, Aladárt pillantotta meg, a mint az ablak előtt elment. Az ifjú önkénytelen kalapjához kapott s köszönt, s a leány fülig pirulva viszonozta a köszönést. Aladár bement a szomszédházba s pár perc múlva a falusi leány meglepetve hallá, hogy a szomszéd szobában — a két ház t. i össze volt építve, érzésteljesen játsza valaki e dalt: „szeretlek én egyetlen egy galambom“ E dallam végezte után a hegedű egy kis ideig néma volt, s azután még mélyebb érzéssel játszva „Hegedülnek, szépen muzsikálnak“ kedves népdalunkat sírták el a hurok. A kis falusi leány szivét szorulni érezte, úgy fájt neki valami. Azt kezdette hinni, hogy az első dal egy szó, egy szerető szív szava volt hozzá, s mivel ő semmikép sem válaszolt rá, kezdett a szív panaszaihoz a másik dalam. Sajnálni kezdte szegényt. Önkénytelenül le ült a zongora mellé s midőn a hegedű elhallgatott, énekkiséret mellett játszta a „Szeretlek, szeretlek, de ne mond senkinek“ népdalt. Ezt alig végezte, a hegedű újból megszólalt, most egy dallamot röpítve ki az ifjak nyitott ablakán, s a szomszédház, t. i. hol a leány volt, nyitott ablakán be, melynek értelme az, hogy nagyon-nagyon szerelmes s a rózsája nem akarja meghallgatni. Erre a leány újra zongorán felelt , . . elég az hozzá, a hegedű s a zongora szerelmet vallottak egymásnak. Aladár ezután barátjával együtt távozott hazulról. A kis leány leste, látta, de már csak elbújva. Nem mert az ablakhoz ülni. Nem mert Aladár szemébe nézni. A zongora s a hegedű ezután minden reggel és estve elmondta egymásnak, hogy mily szerelmes ő. Na de nem volt baj, megértették egymást . . A negyedik estve a hegedű már meg is kérte a zongorát egy kedves kis székely népdallal, mire a zongora válaszolt: „Az én rózsám, az én . . . szüret után én leszek a párja, A falusi kis leánynak nagyon tetszett a dolog. Ö nem is képzelhette máskép egy hegedűművész szerelmi vallomásait, mint igy a hogy történt. Kétkedni eszébe sem jutott. Ő szeretet és remélt ! Szeretett egy ifjút, kiben ábrándképét látta megtestesülve, egy művészt. Másnap a sétatéren, mit akkor mint minden városnak a sétaterét, még Séchenyi-sétánynak neveztek, bemutattatott Aladár a falusi leánynak. A leány nagyon zavart volt, Aladár sem különben. Egyik sem merte a hegedűt s a zongorát .felemlíteni. Egy hétig voltak már ismerősök, egy hétig, melyben már ezerszei elárulták egymásnak, hogy szeretik egymást, midőn egy este a leány ismerőseinél Aladár is ott volt, s midőn bevallá a leány- I nalc, bog) ő szereti őt! Ez estve többen lévén a háznál, különféle mulattató játékokat játszottak. A falusi leányt föl- szóliták, hogy játszék valamit a zongorán, ő vonakodott, Aladár is nagyon kérte. — Jól van, én fogok játszani, de ön is fog akkor hegedülni. — Én hegedülni ? — Igen ! — Hisz nem tudok. — Ne tagadja hányszor hallottam már — mond a leány nagyon elpirulva, Ámbár oly halkan beszéltek, hogy csak ők ketten hallgatták. — De én igazán nem tudok hegedülni; kegyed barátomat s nem engem hallott. —- Ne tagadja, bizonyosan tudom, hogy maga volt. Emlékszik tegnapelőtt, midőn egyik népdalba mit játszott, belezongorázott valaki, én az ablaknál állottam. Ön hirtelen félbe hagyta a he- gedülést s a vonóval kezében megfogta az ablakfát, hogy kihajolva átnézhessen. — Igaz ! Emlékszem, én a nyirettyűvel kezembe hajoltam akkor ki; de becsületemre mondom, nem én hegedültem, hanem barátom, s a nyirettyűt azért kaptam ki oly hirtelen kezéből, mert hallottam, hogy ide át zongoráznak. így volt az kezemben, midőn kihajoltam.
