Nagybányai Hírlap, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1914-11-03 / 44. szám
2 NAGYBANYAI HÍRLAP 1914. november 3. tagjai voltak; Én is katonatiszt voltam ! Több mint 25 évig viseltem Ő felsége kardbojtját; ma is kegyelettel őrzöm honvéd kardomat, melyen foltot nem ejtettem soha. Tanúim lehetnek régi bajtársaim, kik most mind mint tábornokok, ezredesek állanak a csapatok élén, vagy megrokkant testtel busán nézik társaik élethalál küzdelmét. Soha élő ember nem hallott szájamból egyetlen becsmérlő szót a hadseregre. Mert minket másként neveltek! Nekünk olyan ideális vezéreink voltak, mint báró Fejérváry, Schay Győző, Szende Béla, Fo- rinyák, Kápolnai Pauer István, Mádi Kovács György stb. kik mindig arra tanítottak, hogy rajongó szeretettel csüngjünk a magyar hadseregen. Úgy látszik az ifjabb nemzedék nemzetközi emlők tejét szívta magába. De nem mondok általános Ítéletet. Megverne az Isten, ha bántanám vitéz hadseregünk ifjúságát. A léha szószátyárok — hála Istennek, ritkák. — Féltő gonddal, de viruló reménységgel kiséri lelkem a hadakozó katonaságot. Oda furakodom az őszi harmattól áztatott harcmezőre s a fülükbe súgom : Mi, öregek bízunk bennetek! Ti fogjátok a magyar égre a szabadság hajnalát az ellenség vérével bíborra festeni, s a magyar dicsőség krónikáját a nemzetek történetének nagy könyvébe villogó karddal följegyezni. Ha erre gondolok, lelkem már nem háborog haragjában ! Szalma- és ágyutüz. A magyar kedély lobbanékonyságát szalma- tüzhez szoktuk hasonlítani. De amikor az ágyuk dörögnek és lövedékeik jókora ház nagyságú sérüléseket ejtenek a legszilárdabb páncélvédelmeken, kényszerülünk jellemünket az* események méterre - állították föl az ágyút Namurtól és Lüt- tichtől is, a mi igy is gyönyörű eredmény. Egy lövés 48.000 márkába kerül. Tévedés azonban azt hinni, hogy egy-egy ágyúval csak igen korlátolt számú lövést lehet leadni. Az ágyuk ép-egészségben fogják a háború befejezését megérni. Lövés előtt a távolságot ismételten pontosan kiszámítják, majd a csövet gondosan beigazitják. A kiröppenő lövedéket hosszú tüzcsóva veszi körül s vastag, sárgás fekete, száz méter magasságra is emelkedő, gomolygö'füstfelhő marad utána. Bizonyos idő elteltével még egy távoli dörrenés hallatszik, mikor a célhoz ért lövedék fölrobban. Nem túl sziklás talajba a lövedék nyolc-tiz méternyire hatol be, ott fölrobban és 15—18 méter átmérőjű lyukat szakit maga körül. Természetes, hogy a drága jószágnak megfelelő számú testőrsége van. Minden oldalról erős lovas-, gyalog- és tüzércsapatok veszik körül s a harcvonaltól mindig kellő távolságban állítják föl, hogy ellenséges támadásnak még a lehetőségét is kizárják. Az ellenség tüzérsége a legszélső találá- si határul 10.000 métert vesz számításba. A 15— 20.000 méterre fölállított ágyút tehát öt-tiz kilométeres védőőv biztosítja minden váratlan meglepetéstől. nagyszerűségének és komor méltóságának mértékéhez képest edzeni, — lerázván magunkról minden gyengeséget és nemcsak bátran és halál megvetéssel szembe szállni az ellenség fertelmességé- vel, hanem egyúttal erős elhatározásokra szánni el magunkat, Tántoritatlanul kell ragaszkodnunk elhatározásainkhoz, mert szégyen volna, ha a nagy jelen után pipogyás jövő következnék, ha az á- gyutüzet szalmatüz váltaná fel. Tágra nyílt előttünk a perspektíva. Mintha az egész földkerekség terülne el látóhatárunk előtt. A háború még a földrajzban gyengéknek is szem elé gördítette a hatalmas glóbusz minden talpalatt- nyi részét. Az országok és lakóik nagy sokasága a legnépszerűbb isfneretek körébe furakodolt. Nem is szólva arról, hogy magunk előtt látjuk a vén Európa minden államát, minden földjét sok millió lakosával együtt, épp úgy jutottak szinte közvetlen vizsgálódásunk elé a távoli exotikus országok területei, népei, különösen pedig harcosai is. Ha hallasz, ha olvasol a néprajzi gyűjteményeket is megszégyenítő emberi sokadalom egyes csoportjairól — jó magyarom — tarts eszmeme- ! netedben egy pillanatig szünetet! Lopd meg azt az érzést, amely ilyenkor önkéntelenül lopózott a szivedbe — s azt ott, abban a minutában, rögzítsd meg ! Rögzítsd meg, gyúrd acéllá a hazasze- , retet szent, olthatlan tüzében és ne hagyományos szalmalánggal, mert azzal nem csikarhatod ki a férfias elszántság nemes fémét. Ki a jóbarát, ki az ellenség, csalhatatlanul megmondja a szived. Azután kell indulnunk most, amikor vérünkkel, életünkkel áldozunk a hazának a haza boldogulásáért, felvirulásáért, szabadságáért, azután kell indulnunk akkor is, amikor letiportuk őket, a vetemülteket, kik előbb alattomos áskálódásaikkal, most meg már gonosz nyíltsággal zavarják békénket, békés kulturtörekvéseink serény munkáját. Ennek a harci áldozatkészségünknek, ennek a békés, verejtéketizzó fáradságunknak a gyümölcseit nem engedhetjük át ádáz elleneinknek, a bé~ kerontóknak, — azokat nekünk kell élvezni, zavartalanul és osztatlanul. Mert nem volna igazság, j ellenkezőleg hamis, sőt egyenesen bűnös nagyiéi- j küség volna, ha a gigászi erőfeszítések sikereiből juttatnánk azoknak, akiknek mindenha az volt egyedüli törekvésük, hogy munkánk jutalmától megfosszanak. Rettenetes hevességében áll még a harcz 1 Áll mértföldeket nyelő távolságokban, életre-halál- ra. De mint mindenen, a háborún is diadamas- kodni fog az idő, s lesz még béke is. Biztosan lesz — s erre számítva elhatározásokban, eltöké- lésünkben szilárdaknak, sziklaerőseknek kell lennünk, hogy bármikor is következzék be a béke, megmaradjunk amellett, amit most a szivünk sugall — maradjunk meg amellett, aki most mellettünk áll, s legyünk az ellen, aki most ellenünk kel ki. Uj élet lesz a jövő élete. Nem fogjuk többé kitartani ellenségeinket. S legyen bármi jó, bármi kitűnő is az, amivel eleddig kicsalogatták pénzünket, gazdasági tevékenységünk keservesen szerzett jutalmát, — ezentúl visszalökjük, hogy — ne kelljen őket hizlalnunk, s inkább a kevésbbé jóval, sőt még silány portékával is beérjük, csakhogy önmagunkat és jóbarátainkat gazdaságilag is erősítsük. Azokra, akik szivünktől távol állanak, fegyveres csapás után gazdasági csapást fogunk sújtani, — s a másik, a későbbi, fel fog érni azzal, amit a háborúban zúdítottunk reájuk. Csak igy lesz nekünk a leendő béke igazi béke! B. É. A rémhírt terjesztők. A „Budapesti Hírlap“ a napokban egy kitünően megirt jellemrajzot közölt a rémhirterjesztők és jól értesültekről. Városunkban is vannak ebből a fajtából nehányan ; ezért szószerint leközöljük a pompás czikket, hátha visszarettennek további működésűktől. A cikk így szól : A ki közelről figyelheti meg, hogyan keletkezik egy pánik, hamarosan tisztába jöhet a természetrajzával. Megfigyelésem szerint a pánikot nem mindig a biztos, de gyakran a bizonytalan veszedelem idézi elő. Azért mozdul meg a közönség, mert nem tudja bizonyosan, hogyan áll a dolog s attól fél, hogy a hatóságok csak kötelességből a helyzetet szépitgetve nyugtatgatják. Őszintén szólva nem is értem, miért erőltetik any- nyira a hatóságok, hogy a kinek a védekezés terén nincs tennivalója, helyben maradjon. Nők, gyermekek, aggok legfeljebb útjában állanak ilyenkor azoknak, a kiknek kötelességei vannak s lekötik azoknak energiáját, a kiknek komolyabb dolga volna. De hát ez a hatóságok és menekülők dolga. A pánikot azonban legsikeresebben tenyészti, a kuvik. Ez rendszerint madár, sőt a babonás köztudat szerint vésztjósló madár. A háború kitörése óta azonban a kuvikok ember képében járnak közöttünk. Hihetetlen szenvedelemmel és kitartással terjesztik némelyek a költött vagy félig igaz vészhireket. Házról-házra járnak mindenütt s elszórják veszedelmes petéiket, Ha véletlenül igaz a mit mondtak, mámoros, diadalmas arccal kiáltanak : Nem megmondtam már két nap előtt ? Ha bakot lőttek s a megjósolt veszedelem nem következett el, a kuvikok akkor sem esnek ki szerepökből, és rejtelmes mosollyal jegyzik meg : — Na persze ! Agyonhallgatják. Hisz’ azért van cenzúra, A jövő igazolni fog engemet. Hatóságilag megcsípni a kuvikot nem lehet, mert ha álhirt terjesztett, egyszerűen ráfogja, hogy a piacon hallotta és éppen ő volt az, a ki a megbotránkozás hangján nyilatkozott az elterjedt pletykáról. Nem kevésbbé veszedelmes teremtménye az Istennek a jól értesült. Ez már pláne igyekszik előkelő helyeken lebélyegeztetni szemen-szedett koholmányait. Nagyképűen, a bús hazafi magatartásával, mint komor biká jár-kél az állomásokon, a melyeket különösen szeret. A hozzáintézett kérdésekre lemondó kézlengyitésse! felel. De hiszen most eléggé jól állunk, jegyzi meg valaki. A laikusok szemében, mondja komoran a jól értesült. De a feleségem unokatestvérének az apósa hivatalnok a hadügyminisztériumban s tegnap bizalmasan irta, hogy offenzivánk végső erőlködés. Ő már csak tudja, a ki bejáratos a miniszterhez. A jól értesült erre körülnéz és kajánul élvezi szavainak hatását, a mely a körűlállók megnyúlt arcán világosan fölismerhető. Kialakult igy a háború folyamán számos ilyen típus. Ilyen, a ki másnak békével hárijános- kodik. Száz kozákot számit egy magyar huszárra és az egész nagy komoly ügyet egy korcsmái virtus színvonalára sülyeszti. Ilyen a kritikus is, a ki á sebesült bakától kezdve föl egészen felséges szövetségesünkig mindenkit megkritizál, de jó maga még egy szalmaszálat sem tett odébb, hogy vitéz hadseregünk előnyomulását elősegítse vagy polgári kötelessége lerovásával igyekezzék a nemzet anyagi erejét fönntartani. Már pedig nincs az a kis ember szép hazánkban, a kinek együtt működésére ne volna most szükség. Nemcsak vitéz katonáink vívják ezt a háborút, de egy együttérző népségnek hatalmas nagy közös gondolatjá. Hiába sárgulnak a falevelek, a nemzet életében a mai küzdelem egy nagy tavasznak előmunkálata, a mélynél a dúsan égbetörő nemes növények közül ki kell már most gyomlálni a felverődő dudvát.
