Nagybányai Hírlap, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1914-06-23 / 25. szám

Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden kedden 8 — 12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Fomnnkatárs : RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség:: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Hid-utca (Bay-ház ----------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ----------­Az utolsó honvéd. Megnyílt a halhatlanság Pantheonja, hogy Nagybányáról az utolsó honvéd meg­görnyedt alakját befogadja! Hatvanhat esztendő merült el azóta az idők óceánjába, mióta a „Talpra ma­gyar“ elhangzott a fővárosban s mint a villám, gyorsan befutotta a nagy földet. Petőfi Sándor lelkének csodás riadója föl­rázta a szunnyadó nemzetet álomkóros ál­lapotából. A kik akkor gyermekek voltak, fegyvert ragadtak a szabadságért s együtt harcoltak a férfiakkal, aggokkal. Mert a ha­zaszeretetnek önzetlensége megtermékenyí­tette a magyar fajt mindörökre a szabadság rajongó szeretetével. Legendás idők nagy alakjai egymás­után vonulnak a Hadak utján oda, hol Rá­kóczi, Kossuth, Széchenyi s az aradi 13 már együtt van a csillagtrónusán ülő hon­szerző Árpáddal. Szeretettel várják az agg harcosokat, kiket a Gondviselés keze még itt hagyott közöttünk példányképül, hogy megtanuljuk tőlük az önfeláldozó hazasze­retet. Mert a nemes példa a legnehezebb tetteket is megkönnyíti. A 48-as honvédek lobogó fáklyák vol­tak e földi setétségben, kik életök árán terjeszték a világosságot. Vértanuk voltak ők, kiknek sírján zöldült ki a szabadság virága. A szabadságért kihullott vér meg­termékenyítette az anyaföldet, az ágyuke- rekek csapásait illatos fii nőtte be azóta, de azok a porladozó szivek milliók lelké­ben gyújtották föl a rajongó szeretetet a drága haza iránt. A 48-as honvédek mind- oda kerülnek csillagnak a magyar égre, hogy a sötét éjszakában világítsanak ne­künk, nehogy eltévedjünk. Kevesen vannak már élők, a nagy le­gendás idők tanúi. Itt-ott még van egy- kettő, kik a százesztendős kor határmes- gyéjén állanak. Most ami csöndes kis városunk temeti utolsó honvédő harcosát. Még egy- két év, s kidől az országban is az utolsó honvéd s csak legendás emlékük marad fenn az utó­kornak. Róluk mesélünk gyermekeinknek lelke­sítőül, nehogy a régi nagy eszmék varázsa avuljon. De hallgassuk el azt, nehogy meg­tudják, hogy a szabadsághősök közömbös könyöriiletben tengették elnyűtt életöket. Nagybánya város közönsége nemesen, hazafiasán cselekedett, mikor utolsó honvédő­jét illő dísszel eltemette. Nem mondhatunk köszönetét senkinek ! Kötelességet teljesítettek ! Nekünk pedig jusson mindig eszünk­be, hogy a szabadság harcosai halva is él­nek, intenek, lelkesítenek és győzhetetle­nül harcolnak a zsarnokság ellen ! A város által kiadott gyászjelentés oly szép, hogy hiányos volna megemlékezé­sünk, ha szó szerint le nem közölnők; ime igy szól: Nagybánya város közönsége hazafias bánattal jelenti, hogy az utolsó nagybányai 1848/49-es közhonvéd: Nagy Sándor folyó hó 16-án, hajnalban 3 órakor, hosszas gyengélkedés után befejezte viszontagságos, küzdelmes életét, 86 éves korában. A 4=ik tüzérszázadnál szolgáit s végigharcolta 1849- et egész Világosig. Temetése junius 17-én, A „NAGYBÁNYAI HÍRLAP“ TÁRCÁJA Gyermekkori emlékeimből. — Irta : Révai Károly. — A kászoni erdőkön át vezetett utam. Boldog, félelmet nem ismerő gyermekkor ! Mint a madár­fióka, mely ágról-ágra röppen s nem sejti, nem érzi a fölötte keringő héja leselkedését. Fölöttem is héja keringett. A meredély szélén jártam, hol csak egy hajszálnyi keskeny út választott el a szerencsétlenségtől. De tartsuk meg a sorrendet. Szárazpataktól Kászonujfaluig felséges he­gyek közt, rengeteg erdőben haladtam. A júliusi erdő néma; hallgatnak a madarak, szellő nem búg, patak nem csobog; csak egy-egy vékonyra aszott forrás csöpegteti gyémánt cseppjeit. A nagy forróság ellen védeti a rengeteg lombsátora s pongyola öltözetem. Felséges ragyogás szűrődött át a lombok közt s aranyosra festette az óriási páfrányok levelét. Most egy emberöltő után is előttem áll élénk ragyogásában a kászoni erdő rengetegje. Azóta sem láttam ilyet, csak képben, mikor múlt évben Boromisza Tibor csodás ligeti tájképeiben gyönyörködtem. Zümmögő méhek, villanó szitakötők kisértek utamon. Lábam előtt aranyoszöld gyikok játsza­doztak s riadtan bújtak a mohás kősziklák alá. Azt mondják, hogy a gyermek, ha fél egyedüliség- ben, — dalolni kezd. Én is dalba kezdtem. De nem a félelemtől, mert azt nem ismertem, hanem a természet tündéri szépsége csalt hangot ajkaim­ra. Nagy út állott még előttem. Célom egyelőre Csíkszereda vagy Szent Domokos volt. Dél felé járt az idő. Ruganyos járásom ha­nyatlott. Pihenő helyet kerestem az erdőben. Ed­digi utániban Apor bárónőn kívül senkivel sem találkoztam, mintha kihalt volna körülöttem az emberiség. Egy pázsitos, árnyékos hely csalogatott pihenőre. Nagyot dobbant az én gyermek szivem. A pázsiton már volt valaki! Egy fiatal székely leány­ka aludta az igazak álmát. Feje alá kis batyuját tette, kezét domborodó kis mellén összekulcsolta, ajka félig nyitva volt, honnan egy hófehér fogsor ragyogott reáni. Egy fiatal leányka hasonlít egy virágzó al­mafaághoz. Nagy hosszúkás, sürü fekete pillái mintha festve lettek volna a legsötétebb szépiával a tegvakitóbb fehérre. Világos szőke puha hajerdő övezte homlokát s rózsaszínű árnyat vetett arcára. Lezárt szempillái alatt csillagfény sugárzott. Az ártatlanság szent homálya lebegett körülötte. Kü­lönös érzés vett erőt rajtam. Ismeretlen érzés, minő még soha nem há­borgatta gyermek lelkeniet. Csodálattal néztem, nem mertem mozdulni, sem szólani, csak lázas, heves lélekzetem okozott neszt. Fölébredt s fölült hirtelen. Ő is csodálkozva nézett reáni, aztán elmosolyodott. Ez a mosoly fölbátoritott engem is. Leültem a pázsitra s vár­tam, hogy ő szólitson meg. Egy-két évvel idősebb lehetett, mint én. A nő mindig merészebb. Beszél­getni kezdtünk.' Elmondtam ki vagyok, mi vagyok, mi a célom, hová megyek? Ő is elmondta. Rövid idő alatt már jó barátokká váltunk, mintha örökké ismertük volna egymást. Lizának hívták. S cso­dálatos : első perctől tegeztük egymást. — Vándoroljunk együtt! — mondta Liza. A _^ r __ természetes ásványvíz gyógy­||*C I /%, I p I hatása hurutos bántalmaknál TT ▼▼ JLÍ M JÍjL. m *é 1 m. Ä-r M páratlan; a legutóbbi termésű T" savanyu uj borral vegyitve kivinafra k«ldet 3 Bíll!ÍZÍÍllÍ ayÓgyfŰPtlŐ igazgatósága. • ki,Bn0 ital. szolgáltat. • SÜSS

Next

/
Thumbnails
Contents