Nagybányai Hírlap, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1914-06-02 / 22. szám
NAGYBANYAI HÍRLAP 1914. junius 2. szenvedniök a városoknak is, melyek az államnak ma valóságos áldozati bárányai. De kérjük tisztelettel : Ha a pénzügy- miniszter ur lehetetlenné teszi a városokban a munkát — ha pang a városokban a vállalkozás és az ipar, nem- e lesz az nagy gazdasági kár? Kitől fogja vájjon az adót behajtani ? Mi is nagyon féltékenyek vagyunk az állam hitelére, hiszen ebben minden polgár érdekelve van. De nem szabad mindig csak az állaim hitelét szem előtt tartani és csakis azt félteni. Kérünk egy kis igazságot és liberálisabb felfogást, egy kis érzést és megértést a városok érdekei iránt is, mert a városok is élni akarnak! Pünkösd. Az első pünkösd óta már közel kétezer esztendő telt el, s mégis ma is olyan csodás, olyan fönséges előttünk az az esemény, amely ott, Jeruzsálemben, a hálaadás ünnepének reggelén a tanítványok lelkében végbement. A krónikás szerint mindnyájan, akik valának egyakarattal, az égből mintegy sebesen zugó szélnek zendülését érezték, amely betölté az egész házat, ahol ülnek vala. Aztán megjelentek a tüzes nyelvek, s rájok szálltak. Megteltek mind Szent lélekkel s szóltak más nyelveken, mint eddig. Csodateljes, megragadó történet! Képe évről-éve megújul s mégis mintha mindig uj volna előttünk, úgy szeretnők, hogy magunk is átéljük azt az átalakító, ujjáteremtő tűzkeresztséget, mely a názáreti nagy tanító egyszerű tanítványaiból megannyi apostolt formált, varázsolt elő. Valójában, ha végig tekintünk az emberiség történetén, s nézzük és vizsgáljuk társadalmunk életét, a küzdő ember keze-lelke munkáját, könnyen megállapíthatjuk, hogy annak a csodás hatalmú erőnek a maga áldásával még sokszor kell a földre leszállnia, mig királyt és koldust, gazdagot és szegényt, aggot és ifjat egyaránt betölt, hogy legyünk mindnyájan égj akarattal s annak a pünkösdi léleknek a széljárása váljék bennünk és általunk a bölcsességnek, az erőnek, a szépségnek, a vigasztalásnak, az enyhülésnek, a mennyei békének a leikévé. Mert mi az a pünkösdi szél ? Uj erő, uj élethatalom, mely észrevétlenül megragad, hogy magával vigyen uj világ, uj elhatározások felé. Nézd amott azt a szenvedő özvegyet, kit körülfognak az apa nélkül maradt árvák: úgy érzik, hogy a család fejének elvesztésével mindenük megsemmisült. Ám az anya nagy bánatában imára kulcsolt kézzel égre tekint, s szive mélyéből csendesen, tisztán száll a sóhaj, melynek nyomában aztán, mint hajnali hüs szellő átsuhan leikén egy uj érzés: a vigasztalásnak, a hitnek, a bizalomnak az ereje, Ez a szellő a pünkösdi szellő volt. így munkál a pünkösdi szél, a pünkösdi lélek a súlyos betegnél, akit reménnyel éltet, igy a nyomorral küzdőnél, akit bátorít, fölemel, igy minden gondolkodónál, akinek szive-lelke fogékony a jó, a nemes, a tiszta iránt. Nézz magad kőiül, s ha látsz embert, aki uj igazságokért, uj ideálokért lelkesedik és kész értük küzdeni, harcra kelni: hidd, hogy annak lelkét forró, termékeny tavaszi szél, a pünkösdi szellő járja át, s neve eszmény iség. A kötelessé- [ geit híven teljesítőt, a szeretet gyakorlásában nem lankadót, a nemes munkában, a kitartó küzdelemben előlhaladókat, a rossz útról, a bűn örvényétől visszatérőket s mindenkit, akinek lelke egy magasabb, egy tisztább, egy jobb világ közellétét érzi: a pünkösdi lélek széljárása érinti, ez hatja át a lelkeket, a szivek mélyét. S az a pünkösdi tüzes nyelv is mindenkire ül azok közül, akik ézrik a pünkösdi szél zúgását. Mert az a nyelv a szeretetnek a nyelve. Mert mi is az a szeretet, ha nem tüzes nyelv ; láng, amely melegít, éltet. A családban, a házban élő szeretet tűz, amely maga köré gyűjti mindazokat, akik egymásnak javát, boldogulását, örömét, szerencséjét munkálják. A nagy családban, a társadalomban is az embereket egymáshoz fűző szeretet, mi más, mint éltető tűz, sugár a nap szeméből, melynek melege és fénye teszi oly kedvessé az életet. A pünkösdi tűzzel megtelt tanítványok más nyelveken szóltak, mint eddig. Hát lehetséges volt-e ez ? Úgy történt, amint a krónikás írja ; mert más nyelveken beszél az, akinek minden szavát szeretet sugallja, a nyelve nem önző, hazug, szemérmetlen és káromló. A pünkösdi nyelvek a szeretetnek a tolmácsolói Aki szeretettel beszél, az nem ismer az emberek között válaszfalakat, az ellenségben is testvérét nézi, az nem zúgolódik a megpróbáltatások napjaiban, nem örvend mások kárán pusztulásán, mindenikhez tud szólni s beszédét mind megérti, aki csak hallja. Oh áldott pünkösdi szellő, tüzes nyelvek suhanjatok át lelkűnkön, szánjatok le ránk ne csak a nagy ünnep évfordulóján, hanem napról napra, óráról-órára, hogy sorvasszák el, semmisítsék meg szivünkben a haragnak, a gyűlöletnek, a lenézésnek, a kicsinylésnek, az önzésnek, az irigységnek, s minden ember gyarlóságának, a legkisebb bűnnek csiráját és hadd váljanak bennünk a lelkesedésnek, az erőnek, a kitartásnak, a bölcsességnek leikévé, kiolthatlan lángjává, el nem fogyó szeretetté ! HÍREK. Junius 1. Személyi hir. Dr. Winkler Jenő tb. járásorvos a budapesti tudományegyetem orvosi karán tartandó 2 hetes továbbképző kurzusra Budapestre ntazott. Vármegyénk a Szegfű-könyv ellen. Szat- márvármegye törvényhatósági bizottsága csütörtökön tartott közgyűlésében dr. Falussy Árpád indítványára a következő egyhangú határozatot hozta : Szatmárvármegye törvényhatósági bizottsága dr. Szegfű Gyula cs. és kir. udvari levéltáritoknak a „Száműzött Rákóczi“ cimü, valótlan adatokat tartalmazó könyve ellen a legerélyesebben tiltakozik és a 11. Rákóczi Ferenc nagy fejedelmünk dicsőült szellemét és a magyar nemzet lelkében ö- rökké élő kegyeletes emlékét meggyalázó, kigu- nyoló, rosszakaratú tendenciával megirt munkája felett megbotránkozását fejezi ki, de megütközésének ad kifejezést afelett is, hogy a nemzet kegyeletét mélyen sértő és nagy fejedelmünk személyét rágalmazó és a Rákóczi korszak nagy szabadság- harcát és az abban részivett szabadsághősök emlékét lealázó gunyíratot a magyar pénzből megalkotott és fentartott Magyar Tudományos Akadéhogy enyém az egész világ. Kovács Jenő direktorom volt a Nótárius, kivel olyan Othelló jelenetet rögtönöztünk a kézdivásárhelyi színházban, hogy tán most 40 év múlva is emlegetik azok, kik szerencsések voltak a mi művészetünket élvezhetni. A direktorné volt Desdemona; fiatal, jókedvű, ügyes asszonyka, rutinos színésznő, kinek azonban egy megbocsáthatatlan hibája volt: szörnyűséges ragyás arca. Hólyagos himlő rutitotta el. Nem is akadt — rajtam kívül — udvarlója e föld kerekségén. Engem pártfogolt, hűséges tiszteletemért. Színész kollégáim szerettek; az öreg Buday bácsi, Hegedűs, Torday János a tenyerükön hordtak. Kovács Jenő, a direktor pedig olyan volt hozzám, mintha édes testvérem lett volna. Csak egy asz- szony volt a bandában, Tordayné, aki halálosan gyűlölt. Gyűlölt pedig azért, meit — mint magát társnői előtt kifejezte, — engem nem tudott az „ujjára csavarintani.“ S ez az áldatlan helyzet keserves volt reám nézve, mert a népszínművekben Tordainé volt a mi Blahánénk s nekem pártnerem. Legszerelmesebb jeleneteink alatt sokszor oda súgta fülembe megvető ajakbiggyesztéssel: „Tak- nyos diák! “ Ez szörnyen bántott, mert szerettem adni a meglett férfiút. Férje jó pajtásom volt, ki — mikor elpanaszoltam neki ő nagysága durvaságait, — mindig csak azzal torkolt le: „Nagy szamár vagy édes fiam !“ Akkor nem értettem, hogy mire célzott; most persze már tudo/n. Hegedűs Palinak, a társaság apaszinészének nagy bámulója voltam. Senki úgy hazudni nem tudóit, mint ő. Mindig azt mesélte nekem, hogy Petőfi mellette hullott el a segesvári csatatéren s az utolsó szava is az volt: Szervusz Pali!“ Egyszer aztán komolyan kezdtem afölött gondolkozni, hogy Hegedűs nem is lehetett Petőfi kortársa, mert hiszen sokkal fiatalabbnak látszik, mint hogy részt vehetett volna a Szabadságharcban. S amikor ezt megmondtam neki, szánalmasan nézett végig rajtam s csak annyit felelt: „hát nem tudod, hogy 1848-ban még a gyermekek is harcba mentek !“ Igazsága volt. De azért mégis bennem ragadt a kétely, mert becslésem szerint Hegedűs Pali barátom 49-ben alig lehetett több 8 évesnél. Abban az időben irt naplóim arról tanúskodnak, hogy én magamat egészen jól éreztem a vándormüvészet ponyva sátora alatt. Úti jegyzeteimben székelyföldi éleményeimet örökitettem meg, melyek mindarról szólnak, hogy a színpadon kívül nincs élet számomra. S ki tudja, minő irányt vett volna szekerem rudja, ha valami olyas nem történik velem, ami kiábrándított tökéletesen. A Barcaság egyik nagy községében ütöttük föl a sátort s nagy garral hirdettük, hogy Lévi Náthán nagy vendéglőjének udvarán, a szekér- színből átalakított színházban előadjuk : Viola, az \ alföldi haramiák'cimü népszínművet. A községben volt egy gazdag földesur, kinek diák fia már megérkezésünk pillanatától ott settenkedett a szi- | nésznők körül. Vettük is észre, hogy az egyik hölgyünket, valami B . . . Zseni nevű többszörös kapitulációt át élt vén szülésznőt erősen kerülgeti, ki szintén hajlandónak mutatkozott a közelebbi ismerettségre. Mi történt köztük, mi nem ? arról nincsenek jegyzeteim : de azt tudom, hogy este mikor Viola szerepében legfájdalmasabban mondogattam neki: „Zsuzsi! Zsuzsi I Menekülnöm kell! Jönnek a pandúrok, s halálra keresnek!“ — berontott a színpadra a szerelmes diák édes atyja, két esküdttel s az én Zsuzsim karjairól letépték az arany karperecét, amit a diák urfi lopott el hazulról, az édes anyja kincses ládájából s egy gyöngéd pásztoróra emlékeképpen épen az én Zsuzsimnak ajándékozott. Nem lett nagy kázus belőle, csak a diákot porolta ki a bősz apa. De engem kiábrándított. Ideálizmusomon nagy csorbát ütött ez a karperec história. Éppen kapóra jött egy szives értesítés, mely csak annyiból állott, hogy az egyetemen megkezdődtek a beiratások s takarodjak azonnal Kolozsvárra. ... S én takarodtam is, hogy uj életpályám ösvényét kezdjem kitaposni. A színészet megmaradt nekem, mint egy álomvilág, melynek emléke mindig mosolyt csal ajkaimra. Révai Károly.
