Nagybányai Hírlap, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1914-04-21 / 16. szám
2 NAGYBANYAI HÍRLAP 1914. április 21. A Nőegyletek. Aki éles szemmel kiséri az eseményeket, annak feltűnhetett, hogy mostanában a napilapok hasábjain mindig gyakrabban jelennek meg híradások nyomorba jutott emberekről és családokról. Megállapíthatta azt is, hogy ezeknek a híreknek és a hozzájuk fűzött kérelmeknek nagyobb hatásuk van, mintha egy nőegylet vagy más jótékony- sági intézmény utján fordultak volna a jószivü emberiséghez. A napilapok fölkapták ezt a divatot és a dolog kitünően bevált. Sok szegény emberen segített az újság. Szükségtelen ezen tűnődni és az emberiség javulására gondolni. Egyszerűen az történt, hogy az újság a maga nagy publicitásával hozzáférkőzik azokhoz, akik adni akarnak és ez hozza létre az eredményt. Éppen annyian adnak ma is, mint régen, de ezelőtt nem volt olyan hatalmas szószóló, mint a sajtó. Azelőtt is voltak adakozók, azelőtt is voltak nyomorgók, csak nem találtak olyan jól egymásra, mint most. Tessék megfigyelni : majdnem minden újságban megindított gyűjtésnek tekintélyes eredménye van. Magán a könyörületességen nincs mit csodálkozni, uj tünet csupán a lírának bevonulása a napilapok hasábjai közé. Lírának kell neveznem, mert az. Azelőtt is adtak hirt a napilapok magánosok nyomorúságáról, de nem tették olyan megindító, szeretetteljes formában és stilizálásban, mint most. Olvasva ezeket az apróságokat, az ember okvetlenül a zsebébe nyúl és áldoz a jótékonyság oltárán. Mennyi köny szárad föl igy, mennyi nyomor enyhül meg, mert közvetlenül kapja a segélyt, nincs kitéve annak, hogy végig kilincseljen vagy tiz ajtón, mig a tizenegyedik helyen meghallgatják és kiutalnak egy keresetképtelen családfőnek 7 apró gyermekkel 20 koronát egyszersmindenkorra. Miért nem törekednek az intézmények arra, hogy a bajba került embereken radikálisan segítsenek? Az igaz, hogy több a szegény, mint az intézmény és a bajba jutottak közt van nagyon sok, aki restelkedve kerüli az Intézményeket és elfogadja egy újság utján a névtelen adakozók jótéteményét, csupán azért, hogy nyomorában ne legyen kitéve lealázásnak, aminek az ilyen segítséget kereső ki van téve. Dobott morzsákon élni, vánszorogni nem élet az. Nem az a fő, hogy mit adnak, de az, hogy hogyan adják. Ennek pedig a főoka az, hogy a mostani intézmények vezetése nem olyan, mint amilyennek kellene lenni. Régi igazság, hogy még a legjobb dolognak is meg van a maga árnyoldala. És a legtöbb esetben senkinek nem jut eszébe azt mondani, hogy az árnyoldaláért dobjuk el az egészet. Senki sem fogja követelni, hogy jáijunk e- zentul is postakocsin, mert a vasúton utolérhet a katasztrófa. Ez a körülmény legföljebb arra fogja ösztökélni a gondolkodó embert, hogy a katasztrófa elhárítására valamit kigondoljon, de nem arra, hogy sutba dobja a kiváló találmányt. Ilyenek a mi nőegyleti intézményeink is többnyire a maguk árnyoldalaival, hiúság lobog bennük és ennek a jegyében harcolnak. Természetes tehát, hogy az ilyen egyesületekkel szemben averzióval viseltető közönség kacagva vesz tudomást ezekről a harcokról, ami egy cseppet sem használ az egyesületek ügyének. Az ország számos nőegyesületének egyleti élete az ilyen eredménytelen munkában merül ki. A legtöbb nőegyletben van egy elnök és egy elnökellenes párt. Ez a két fél személyi alapon, hiúságtól vezérelve küzd egymás ellen — és a végeredmény, az — meddő. Hogy ilyenformán a komoly munka károsodik, azt magyarázni nem kell. innen van, hogy a nőegyesületek legtöbbje nem produkál hasznos dolgot, a legtöbb meddő csatározással forgácsolja idejét. Egy-két jótékonyságu mulatságot rendeznek, melynek anyagi sikere a legminimálisabb, mert a költségek felemésztik a bevételt. Ha az asszonyok a testvéri egyetértést és szeretetet be tudnák vinni az ilyen egyesületekbe, mennyi szépet és jót tudnának produkálni. Milyen nevelőleg tudna hatni a megértés tagjaira és kifelé. Fölösleges arra rámutatni, hogy külföldön mit tud elérni céltudatos munkával egy ilyen egyesület. Csak a kiilömbségre kell fölhívni a figyelmet s ez a különbség a külföldön a szeretettel párosult fegyelem, amely kint összetartja az embereket. Az első a cél, amelyért küzdünk, ennek alá van rendelve minden. Személyes hiúságnak nem szabad fölülkerekedni és rombadönteni mindent. Akkor hasznát látjuk működésűnknek. is, amit nem csak az erdélyi viszonyokhoz alkalmazott szakszerit tanácsokkal, hanem előre kidolgozott tervei alapján intézményekkel is szolgálni fog. Arra is különös gondot fordít, hog/ a munkát keresni hazulról elvándorolt erdélyi magyarságot, székelységet, különösen a fővárosban támogassa, keresethez juttassa, erkölcsi és társadalmi életére felügyeljen és a zülléstől megmentse. Ezekkel szemben nem kíván egyebet, mint hogy az erdélyi magyarság megértve a Nemzeti Népszövetség programmjában rejlő nagy nemzeti célokat, s hasonlóan az ország Erdélyén kívül lakó magyarságának lelkesedéséhez sorakozzék abba az uj táborba, amely a jövendő Magyarország, az egységes magyar nemzeti állam kiépítését tűzte ki céljául. De értsék meg e szózatot az erdélyi összes kulturegyesületek is és Erdélynek minden tényezője. Tartsa erkölcsi és becsületbeli kötelességének minden egyesület és minden egyén külön-külön is a Nemzeti Népszövetség támogatását és eszméjének terjesztését. Nem pártpolitikához való korteskedésre, hanem komoly hazafias munkásságra, uj honfoglaló tábor alakítására hívjuk Erdély magyarságát hittel, bizalommal abban, hogy „mégnem fajult el a székely vér“, bontsák ki a zászlót Erdély bércei között és várják Csaba táborának életrekelését. Hirdetéseket elfogad a „Nagybányai Hírlap.“ kiadóhivatala. mával, kitartásával és rettenthetetlen bátorságával a persa hadsereg legmagasabb méltóságát, a khá- ni rangot vívta ki magának és úgy Nasr Edin, mint az utána trónra lépett Muzaffer ed Dinnek benső bizalmasa és barátja volt. A német nyelven megirt gyönyörű kis útirajz rokoni szívesség folytán jutott kezeimbe. Az elhunyt persa khánnak, az osztrák-magyar vitéz tisztnek közeli rokonai Nagybányán élnek, kik azt most rendelkezésemre bocsátották. Nem adok szószerinti fordítást, hanem inkább teljes irói szabadsággal közlöm magyarul a derék tiszt följegyzéseit, ki külömben stílusáról Ítélve, — a tollforgatásáhan is az elsők közé sorozható. Mindjárt elinduláskor a „Cezarevna“ fedélzetéről ezt írja haza édes testvérének: „A Vöröstengert szerencsésen áthajóztuk; a Mindenható Isten kegyelmes volt irántunk, mert már a világ legborzalmasabb tengerét, a Fekete tengert is hátunk mögött láthatjuk. Két óra múlva Ázsia földjén vagyunk, hol előttünk magaslik a bércek királya: a Kaukázus. Már Odessából tudattam veletek, hogy előttünk két hajó: a „Liva- dia“ és a „Borobey“ sülyedtek el a fekete tengeren, amikor is Sergei Alexis nagy herceg, a cár fia is a sülyedő Livádián volt, kit azonban szerencsére megmentettek. A második hajó összes tisztjeivel, legénységével és ágyú fölszerelésével a hullámok martaléka lett. Útközben kiszálltam Szebasztopolban, hogy megnézzem a világtörténet legborzalmasabb csataterét ; meglátogattam a Balaklava és Malakoff erődöket és csaták színhelyét is. A történelmi benyomások valóságos lázba ejtettek. Jártam Göiögország régi dicsőségteljes földjén, fölmentem a Diana templom szédítő romjaira, voltam a tatárkhánok márvány kastélyának romjain, melyet 1000 év előtt a Krimm uralt. Richter ur, a sah hadsegéde egész utazásunk alatt mondák és regék özönével gyönyörködtetett, melyekből az isteni Krimm és Persia múltját volt alkalmunk megismerni. Holnap reggel vasúton utazunk tovább Tif- lisz felé s pár napi pihenés után Bakuba, a Kas- pi tenger vidékére.“ Alig érkezik meg Tifliszbe, a forrón szerető testvér ismét tollat ragad s ir az édes nővérnek, hogy minden lépését a messze magyai földről figyelemmel kisérhesse s testvéri áldását, imáját küldhesse utána. Tifliszből ezt írja: „Itt vagyok épen, egészségesen a világ legharciasabb népe közt, abban az országban, hová ifjúkorom álmai és ábrándjai oly sokszor csalogattak. A vasúti utazása Kaukázuson át rendkívül érdekes volt; az állomásokon pompás népfajokat láttam, kik mindnyájan revolverekkel, tőrökkel és kardokkal valának föl fegyverkezve ; ruhájuk festői szép, arcuk, alakjuk jellegzetes, valódi férfi szépségek. Minket — természetesen — mint valami állatsereglet vadjait bámultak meg. Nőket csak itt- ott elvétve láthatni; de azok aztán isteni szépek. Fátyolukat fölhajtva viselik, hogy arcuk pompáját szemlélhessük. Első dolgunk volt megfürödni. Egy tatárfürdő hűs habjai nyújtották ez élvezetet. November hó 25-én testületileg tisztelegtünk herceg Mirszky vezérnylő tábornoknál, este pedig a kaszinöbál- ban vettünk részt. Ünnepi estély volt ; hallottam ott tatárzenét s táncoltam még európai táncokat is. A hölgyekkel francia nyelven társalogtam. Kuriózumképen említem meg, hogy táncosnőim nagyrésze hercegnő volt, kiket az orosz kormány, a tartomány meghódítása után, — hogy maga részére megnyerje, — mind orosz hercegnői rangra emelt. A nők pazar szépek s mindnyájan beszélnek franciául. Másnap a helytartónál, Mihály nagyhercegnél tisztelegtünk, ki igen barátságosan fogadott s velünk németül társalgott. Holnap ebédre vagyunk hivatalosak a nagyherceghez, holnapután pedig indulunk Bakuba, mely ut innnen 10-12 napig fog tartani trójka alkalmatosságon.“ Tifliszből Wetterstádt — amint levelében irá, — november 27-én indult Bakuba, legközelebbi levele már Bakuban kelt december 10-ike fáján és igy szól: „Érdekfeszitő utazásban volt részem a tatár és kalmük sivatagokon, majd a sziklás Kaukázuson át. Tiz napig tartott az ut s most itt vagyok Bakuban s lábaim előtt hullámzik a Kaspi tenger. Estére hajóra szállók, áthajózom a kis tengert s a
