Nagybányai Hírlap, 1913 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1913-03-23 / 12. szám
1913. március 23. NAGYBÁNYAI HÍRLAP 3. Március 15. 1848 március 15-ének, nemzetünk története korszakos napjának ezidei évfordulóján is ünnepi istentiszteletek voltak városunkban, melyekről már lapunk múlt számában referáltunk, úgy az állami főgimnázium Petőfi önképző körének lélekemelő, magas színvonalú ünnepségéről is. Szombaton este a „Polgári Olvasókör“ tár- j sas vacsora keretében impozánsan emlékezett meg az örökké intenzív fénynyel ragyogó március Idusáról, mely most is a hazafias lelkesedés megillető érzéseit keltette fel a közel százra rugó résztvevő keblében. A hivatását kellően betöltő Polgári Olvasó- j kör ünnepi lakomáján a Kossuth serleggel kezében Torday Imre elnök nehány lelkes szóval a- posztrofálta Török Theofil minorita papot, hogy mondja el ünnepi szónoklatát, a mely a jelenvolt közönségre mély és maradandó hatással volt. A kiváló szónoki készültséggel, magával ragadó, erőteljes gesztussal és perzselő érzéssel, lüktető temperamentummal előadott beszéd a következő volt : Igen tisztelt uraim ! Ma nincsen szükség csodatevésre, ma 1848 március Idusának évfordulóját ünnepeljük, azt az ünnepet, mely a magyar nemzeti függetlenségnek, az egyenlőség, j szabadság és testvériség diadalmas ünnepe, melyre minden magyarnak, ha nevére méltó akar lenni, egész a halála napjáig vissza kell tekintenie. Szabadság nélkül nincsen nemzet, csak gyáva rabszolgahad, mellyel a hatalom, az egyéni abszolutizmus kénye-kedve szerint bánik, zúzza, vérzi a szivét, vágja, sebzi a lelkét; nem engedi, hogy a saját földjén a saját jólétének, igazi boldogulásának irányítója, a saját házában ur legyen, nem engedi, hogy azt tegye, amit akar, amihez minden isteni és emberi jognál fogva jussa van. Ilyen volt a zsarnokság minden időben és ilyen ma is. Ez az örök s tapasztalati igazság mondatta ki hazánk nagyeszii, a nemzet jövő sorsát profétailag tisztán látó, nagyszivü, a népről politikailag és társadalmilag nagylelkűen gondoskodó jeleseinkkel e szavakat: — visszaköveteljük jogainkat, az egyenlőség, szabadság, testvériség minden biztosítékát, az igazi szaSikoltó zokogással futott le az emeletről, kilépett a kapun, átölelte a könyező honvédet s az ütés helyét megcsókolta, azután a méltatlankodó bámész tömeg köréből udvarukba bevezette. A nagy zajra és Ilona zokogására elősietett lakásából Heintzelmann Oszkár is s mit sem tudva az előzményekből, csodálkozva nézte a különös jelenetet. E pillanatban Ilona kigyult arccal, zokogástól elfojtott hangon szólott oda Heintzelmannak : — Főhadnagy ur! Ha van önben a becsületérzésnek egy paránya, ha büszke a császár kardbojtjára, nem fogja eltűrni ezt a gyalázatot. — Kisasszony! — szólt Heintzelmann és hangja remegett a felindulástól, — ha tudni fogom az esetet, biztosíthatom, hogy a becsületérzésnek az a paránya, a mi bennem még meg van, meg fogja tenni kötelességét / Ez utóbbi szavakat bánatos keserűséggel ejtette ki. Ilona lázas fölhevűléssel folytonos zokogás közt mondta el Jagodics kapitány gyalázatos tettét a védtelen ember ellen. Barázda Bálint némán, könnyező szemekkel állott ott s hálás tekintetet vetett az angyali leányra. — Heintzelmann tökéletesen megértette az esetet; katonásan összeütötte bokáját, tisztelgett Ilonának, aztán oda ment Bálinthoz s vállára téve kezét, kérdezé: badságot és alkotmányosságot, mert enélkül nem állhat fenn, nem élhet a mi nemzetünk, így született meg a magyar nemzet tizenkét kívánsága, melynek akkordjai fényesen hirdetik a nemzet lennivágyását, a haladás, a fejlődés gerincét, azt a „virtust“, mely meg nem hunyászkodik jogtalan zsarnok előtt— Legyen béke, szabadság, egyenlőség. Legyen sajtószabadság, közteherviselés, önálló magyar bank, önálló hadsereg, egyenlőség a törvény előtt- Hát volt e kivánságbau túlzás, jogtalanság, lázadás ? Volt-e valami, ami nem méltó a magyar nemzet ezer éves múltjához, honalapító vitézségéhez ? Volt-e valami, ami nemzetfentartó bölcseségétől, alkotmányos érzületétől idegen, elütő ? És mégis a korona várományosa mindezt a kérést ridegen visszautasította. Ezért kellett a magyarnak arra az útra lépni, mely vagy szabadságra, vagy szolgaságba j vagy életre, vagy megsemmisülésbe vezet. Nem volt még Fárosza világítótornya és nem volt még igazi Golgothája. Egyiket fel kellett építenie, hogy tisztán lássa helyzetét, a másikra fel kellett mennie, hogy a szenvedésekből és fájdalmakból uj életre támadjon föl. És a magyar ment előre, rohant a magaslatokra, j hol babér, hírnév, dicsőség terem, hol a magyar honvéd nemcsak a történelembe, de drágább könyvbe irta nevét, fölirta a csillagok közé. Ezért marad mindig szép, felejthetlen, tanulságos és lelkesítő a magyar 1848/9-iki szabadságharca. De haj nincs az az erő, lelkesedés, hősiesség, melyet nagyobb durva erő le nem győz. A magyarnak is le kellett szállnia kilenc belellen- ség és egy zsarnok uralom előtt a dicsőség ormáról, le a megaláztatás völgyeibe, át kellett mennie a győző szégyenteljes jugumán, éreznie kellett az elnyomatás fájdalmas keserűségeit, kínjait, lehulló könnyek keserveit. E napokról irta a költő : Sokra sir, sokra vak börtön borul, Kik élünk, járunk búsan, szótlanul: Van a ki felkel és sírván niegyen Uj hont keresni túl a tengeren. Vájjon gondolta-e az a másik faktor, hogy ez elnyomatás, nagyjaink száműzetése, hős és szentlelkü hadvezéreink kivégeztetése, — az I aradi tizenhárom bitófa, — a magyar nemzet jo— Hol vesztette el karját ? — Piskinél, főhadnagy uram ! — Ki alatt szolgált ? — Bem apánk alatt 1 — Jó! van, ön derék katona! Nagyobb összegű pénzt csúsztatott a nyomorék zsebébe s azzal sietve eltávozott. Egyenesen a tiszti kaszinóba ment, hol társai már egybe voltak gyűlve s élénken társalogtak, kártyáztak s a napi eseményeket beszélték meg. Egyenesen ahhoz az asztalhoz lépett, hol Jagodics kapitány ült az őrnagygyal és egy katona-orvossal. Parancsnoka előtt tiszteletteljesen meghajtotta magát s az orvosnak kezet nyújtott, a Jagodics által nyújtott kezet figyelemre sem méltatta. A kapitány lángvörös arccal állott föl székéről s élesen kiáltott oda Heintzelmannak; — Kezet nyújtottam Heintzelmann ; nem láttad-e ? — Láttam, de nem akartam látni! — Miféle beszéd ez ? — Én csak becsületes embernek nyújtok kezet ! E szóra Jagodics kardjához kapott, de az őrnagy egy intéssel letiltotta. A nagy szóharcra odagyült az egész tisztikar s érthetetlen csodálkozással nézte a kínos jelenetet. gos, igazságos kívánságának glorifikátiója marad mindörökké ?! Igen. Ezért állt mellénk Isten az elnyomatás, a megaláztatás napjaiban, felajzotta az idegeket erővel és türelemmel, kigyujtotta a szivekben azt a három kincset, melyet ő minden népnek megád: a hitet, a reményt és a szeretedet. A hit azt mondta a magyarnak s azt mondja ma is: a magyar föld nem lehet másé, csak a magyaré, mert ősei, ősi jogon foglalták, vérükkel öntözték, életükkel védelmezték s kimondhatatlan küzdelmek között megvédelmezték, fentartották; azt mondja, hogy a nemzet és a korona egy, szétválaszthatatlan s előbb megszűnik lenni Magyarország, semhogy más népnek vazallusa, tartománya legyen; a remény azt mondja: Isten jelöli ki a népek lakóhelyét, melyet mig a nép öntudatosan s méltóképen él, senki el nem vehet : azon a népen beteljesül nagy Széchenyink ihletszerü jóslata: nem volt, hanem lesz; a szeretet azt mondja: ha egymást megértjük, ha kioltjuk a visszavonás szellemét, ha faji és vallási differentiák ki nem oltják a hazaszeretet vesztatüzét, oly erőre kapunk, melyen a pokol kapui se diadalmaskodhatnak többé soha! Polgártársak! Ma is március Idusa van. Ugyanaz a nap süt le reánk, mely 1848-ban. Nyissuk meg sziveinket e sugaraknak, hogy kinyíljanak bennük a hit, remény és szeretet virágai. Aztán öntözzük, ápoljuk, védelmezzük a virágokat s ne engedjük, hogy idegen náció, hazaellenes kezek, felfuvalkodott damagógok tépjék, rongálják vagy kiirtsák azokat. „Első és legszentebb legyen előttünk mindig a haza ügye. Mert uraim, mi lenne akkor, ha hazánk, nemzetünk jövő sorsát, fejlődését, alakulását csak sejthetnők is ? Már pedig nemzetek fejlődésében nincs helye sejtésnek, ide bizonyosság szükséges. Nos hát, ha élőhitben, az isteni és haza- szeretet követelte polgári kötelességeinket híven és pontosan teljesítjük, ha reményben, munkásságban nyíltan, szent akarattal kitartunk, ha egymást megbecsüljük, ha a vallási és erkölcsi fentartó pilléreket rombolni nem engedjük, de erősíteni akarjuk és fogjuk; ha közös erővel irtjuk a gazt, a helytelen sovinizmust s megvetjük a lelkiismeretlen izgatásokat s a hírnévre, anyagi jólétre törő apostolok hamis jelszavainak fel nem ülünk; ha kialakul bennünk a magyar legszebb jellemvonása: a megbízható hűség és — Urak! — kiáltotta az őrnagy — tegyék meg kötelességüket a lovagiasság szabályai szerint ! Azonnal távozzanak! Mindkettő némán fogadta a parancsot s eltávozott. Másnap reggel a szentmihályi kis tölgyesben, épen mikor a felkelő nap bearanyozta az alig fakadó tölgyek lombjait s az ébredő madarak első édes dalaikba kezdtek: Heintzelmann Oszkár főhadnagy szivén lőtte Jagodics kapitányt. A párbaj híre s különösen annak előidéző oka széles körökben képezte beszéd tárgyát; a szentmihályiak tüntető melegséggel érdeklődtek a főhadnagy iránt, úgy, hogy utóvégre is reá nézve a tüntetések kényelmetlenek kezdtek lenni. Szerencséjére pár nap múlva megérkezett az áthelyezési parancs s ő nyomban csomagolni kezdett. De most már búcsú nélkül nem távozhatott Rápolthyéktól. Másodszor életében lépte át annak a háznak küszöbét, hol az ő életboldogsága, a szép Ilona lakott. Felemelt fővel, nyílt arccal lépett be s mélyen meghajtotta magát a hölgyek előtt. — Búcsúzni jöttem! Még ma eltávozom Szentmihályról, engedjék meg nekem, habár az első fogadtatás elutasító volt is, — hogy most, midőn innen végleg eltávozom, egy utolsó Isten- hozzádot mondjak!
