Nagybányai Hírlap, 1913 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1913-12-30 / 52. szám
1913. december 30. NAGYBANYAI HÍRLAP 5. Anyám, akire szivem vágyik S kit Isten tartson meg sokáig! A jó öreg nagyon szeret S ha ir nagynéha levelet, Látom a reszkető íráson, Hogy átment sok rázkódtatáson. Én mindig reá gondolok ! S az idő csak elpárolog. Tizenkét év szállt el felettem, Mióta szivemre ölel em. Hazámnak élete örök, Mert dús csirát terem a rög! Bús szemeim meg kell még lássák Koronás tölgyét, lombos hársát! Nem epednék hazám után, Ha ott nem lenne jó anyám ! Hazámnak nem lesz elmúlása, De Ő meghalhat egy csapásra. Mióta elhagytam hazám : Kiket szerettem igazán, A legtöbben mind elmulának S csak úgy vérzik szivem utánok ! Megszámlálom a holtakat, A számmal kínom is dagad S úgy érzem a szivemre lépnek. De hála Isten ! Megkímélnek ! Ó hála! Ablakomon át Frank ég árasztja sugarát. Jön angyali szép feleségem S a gondokat elűzi szépen ... fordította : Révai Károly. K BÁNYÁSZÁT. J A bányász-életből. — Irta : Révai Károly. — Bányásznak nem is kell mondjam hogy az erdélyi részek déli hegyláncában volt egykor egy nagyhírű aranybánya, úgy hívták : Szekeremb, mely idővel Nagyág név alatt szerezte meg világhírét. Ismerték Nagyágot a földkerekség minden vidékén. Amerikában, Ausztráliában csak úgy beszéltek róla mint épen nálunk. Nem volt az a hét, hogy egykét angol bányamérnök meg ne fordult volna ott. Mindegyik megvásárlás ügyében utazott. Egyszer egy egész angol-amerikai társaság jelent meg Nagyágon, s egy egész hosszú évig kísérletezett az ottani tellulércekkel, miniszteri engedély mellett. Az igazgatójukat úgy hívták Makrey ; de az ottani bányásznép hamarosan megmagyarositotta Makrayra. Elköltötték ott egy év alatt hozzávetőlegesen egy fél milliót aztán tovább mentek Ausztráliába. A nagyhírű tellurarany bánya lassanként kimerült. Gazdag ércköveit lefejtették, újabb feltárásai nem váltották be a reményt s igy arra a sorsra jutott Nagyág is, mint a legtöbb aranybánya : elszegényedett. Ma — hallomás szerint, — már alig van lefejteni való gazdagabb telérje. Előveszik a szegényebb ércközöket s abból tengődnek. Mint minden gazdag aranybánya telepen, úgy Nagyágon is virágkorát élte egykor a jogtalan eltulajdonítás. Hát hiszen mondhatnám én ezt köznyelven aranylopásnak is, de azért nem mondom, mert az ottani bányásznép az arany- eltulajdonítást nem tartja lopásnak. „Az Isten adta!“ — úgy mondták, „vehetünk mi is belőle, marad azért az uraknak is!“ Akkor még ott hire sem volt a szocialisztikus áramlatoknak, de a nagyági bányásznép már ilyenféle ideákkal volt telitve. Loptak is vígan egyes notórius aranytolvajok hültl József akkori igazgató nagy boszuságára. Azt sem kell bányásznak mondanom, hogy ki volt Hültl ? A Kárpátoktól — az Adriáig ismerte őt minden bányász. E sorok szerény Írójának szerencséje volt majd egy évtizedig együtt szolgálni vele s izig-vérig megismerni őt, ki mintaképe volt az állami hivatalnokoknak. Ez a kis bányászati rovat nem alkalmas arra, hogy egykori igazgatóm élet- és jellemrajzát beleszoritsam; csak egy kis epizódot akarok elmondani abból az időből : anno 1881. Nagy érctermelés volt az úgynevezett „Lon- gin“ teléren. Egy hét alatt 47,000 forint értékű ércet bányásztak ki egy fejtésből. Szamarakra kötött háti zsákokkal, sőt még ökrös szekérrel is hordták föl a bányától az ércet az érckamrába, Lázas munkálkodás volt. Az érckamrának két kulcsa volt; egyiket Hültl, másikat én kezeltem. Éjjel-nappal talpon voltunk s mértük a beszállított Silvanyt érceket. Egyik nap névtelen levelet kapott Hültl, melyben az ismeretlen levélíró tudatja, hogy egy altiszt megdézsmálja a gazdag termést.. Magához hivatott engem s utasított, hogy este hat órakor, a kiszállás alkalmával jelenjek meg a rendelőházban s az öszes altiszteket motozzam meg. Nagyágon szokás volt a munkásokat megmotozni minden nap; altiszteket csak akkor, ha az igazgató elrendelte s akkor is csak tisztviselő végezhette a motozást zárt ajtók mögött. A mondott napon megjelentem a kiszállásnál. Az altiszteket — számszerűit 8-at berendeltem az irodába s neki láttam a szomorú aktusnak. Nem szívesen tettem ; undorított a dolog, de a parancsot teljesítenem kellett. Rang szerint állítottam őket sorba s a legöregebben kezdtem a motozást. MiHölgyek figyelmébe! Van szerencsém a mélyentisztelt hölgyközönség nagybecsű tudomására hozni, hogy huzamosabb külföldi és fővárosi tartózkodásom után hazaérkezve, szabászati és varró szakiskolámat Nagybányán, a kígyó utca 8. szám alatt megnyitottam. Szives látogatást kérve vagyok: kiváló tisztelettel Molnár Margit. Ugyanoda tanulóleányok felvétetnek.
