Nagybányai Hírlap, 1913 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1913-12-23 / 51. szám
6. NAGYBANYAI HÍRLAP 1913. december 23. 52 éves korában válhatik müvészszé hivatása gyakorlásában. Őrizkednünk kell továbbá, hogy szavazatunkat politikusra adjuk, aki még nem érte el életének 53-ik tavaszát, ami pedig a nagy humoristákat illeti, bizonyos, hogy humorjuk csak az 56-ik életév betöltésével ragyoghat legtisztább fényében, amiből kiderül, hogy legkésőbben tanulhatjuk meg ezt a művészetet, hogy embertársainkat mulattathassuk . . . He * * A leheletszerű, vékony selyemharisnya Pá- risban el vesztette uralmát. Az elegáns divathölgyek ezen a télen, — az enyhe időszakhoz mérten — harisnya nélkül járnak, A czipő egyesíti magában a harisnyát is olyanformán, hogy a cipőt a meztelen lábra húzzák, azután a szalagokat keresztben a lábikra körül fonják és térden csokoria kötik. Az ilyen módon diszitett láb szerfelett megnyerhette az irányadó divathölgyek tetszését, mert alig rukkolt ki vele egy divatáruház, a hölgyek máris nagy lelkesedéssel fogadták. Nem tagadható, hogy ez a divat az olyan hölgyeknél, akik megfelelő gracziozitással viselik, különös ingerrel bir, annyi azonban bizonyos, hogy egészségügyi szempontból nagyon veszedelmes. Az uj divatnak természetesen éppen annyi ellensége akad, mint barátja és a magas arisztokráczia egyik előkelő hölgytagja legutóbb párisi barátnőivel megfogadtatta, hogy tartózkodni fognak a divattól, de hir szerint az ebben az ügyben tartott összejövetelen nagyon izgatott vita folyt le a hölgyek közt. Egyelőre a divat utat tör magának és már gyakran láthatni a fekete, vagy színes szalagokkal átfont, kecses, meztelen lábszárakat. A czipő- ben magában azonban elrejtve egy parányi harisnya van, mely csak a cipő felső részéig ér és igy láthatatlan marad. A hölgyek közt azonban akadnak olyanok is, akik az előrehaladott szezonban a meghűléstől félnek és az ilyenek elővigyázatból testszinü selyemharisnyákat viselnek olyan pompás kivitelben, hogy csak a legélesebb megfigyelés után lehet a test valódi sziliétől megkülörnböztetni, E tekintetben a gyárak csodálatos készítményeket állítanak elő. Minden színárnyalatra megvannak az „imita- tions“-ok, amelyeket azért neveznek igy, mert arra vannak hivatva, hogy az eredeti test szint utánozzák. A szőkék számára rozsazsinü, a barnák számára sárgás selyemharisnyákat gyártanak. Így teszik Párisban láthatatlanná a harisnyát és imitálják a meztelenséget. CSARNOK. Néhány szó Boromisza Tibor művészetéről. Még néhány nap és a Boromisza kollekciója a pesti közönség rendelkezésére áll. Mikor a nagybányaiak előtt megnyílt, úgy a közönség mint a helyi sajtó osztatlan elismeréssel adózott ez újszerű művészetnek. írtak a gyűjtemény egyes képeiről, azok hatásáról a szemlélőre, sőt egy-egy merészebb hang még fokozatot is állított fel köztük, művészi értékre nézve. Örvendetes e jelenség, mert abban a tényben, hogy egy izig-vérig modern festő képes ily hatást előidézni nálunk — a müizlés fejlődése rejlik, mely meghallja a kor intő szavát. E lap hasábjain mintegy másfél évvel ezelőtt foglalkoztam Boromisza művészetével; kiemelve, hogy ő volt úgyszólván az első, ki e vidék karakterét megtalálta: a vidék formagazdagságát, a hegykupokat körülölelő kékibolya fátyolt, a sziliek prizmatikus tisztaságát, majd a bányavidéki oláh parasztot dekorativ megjelenésével, a nagybányai heti vásár szinpompáját, mozgalmasságát. Meglepő, hogy a Boromisza művészetéről megjelent közlemények mily egyhangúlag konstatálják ma: menynyire művésziek, igazak és nagybányaiak e képek ! Lehetetlen valamely műalkotást szavakkal megközelíteni, A kép a festés eszközeivel termett művészivé éppen az a része avatja, mely szavakban ki nem fejezhető, a mely túlterjed a technikán, az a megnevezhetetlen valami. Mi, az amit a Me- dicsiek síremléke beszél hozzánk ? Mi az amit: „dolcezza“ né,en jelölnek, Morelli, Vásári és mások alakjairól szólva ? Ez ki nem fejezhető szavakkal, az imponderabiliák birodalmába tartozik. Érzés közeledhet feléje csupán, ennek közvetítésével tartjuk művészinek a sümir nép agyagmüveit, a gizeh-i puszta kőóriásait, mert értelmünk csak mértani formáknak tartaná. Ezért is viszásnak tűnik fel az a törekvés, mely a festett müveket zene — és más művészetből vett analógiákkal méri: szinformává avatva szintanulmányt, lyrává a kép egyéb elemét. A műalkotás nyíltan szól minden szívhez, de a kutató értelem elől elrejtőzik. Ne keressünk lehát a Boromisza képein se szinfómiát, se lírát, sem más effélét, mely a festés körén túl terjed. Mihelyt egy kép csakugyan lírai költemény keretébe szorítható : értékét veszti, mert közeledik az irodalom felé, mely idegen világ rá nézve. Stevenson, Fromentin megírták könyveikben, miként nézzük Velasquez képeit, de ők is tárgyat keresnek olyan értelemben, mint a XIX század elejének korszelleme sugalta. Azóta egy évszázad múlt el, de a nagy többség még mindig visszaesik abba a hibába, hogy összetéveszti a festett müvet a fényképpel : az előbbitől is természetkópiát követelve. Nem azt kell keresnünk a képen, hogy hasonlit-e a modelljéhez. A velencei óriásnak : Tizianónak arcképein — mint kartársai I (Macchiavclli, Vásári, stbj följegyzik — rpeg sem ismerhető a modell, s Raffael a hányszor lefestette Fornarináját, annyiféle arcot festett — művészeti értékük azért rendíthetetlen. A műalkotás örök életre szánt szellemi tennék, a hasonlóság pedig | élőképének elmúlásával tárgytalanná lesz. Nem hasonlóságokat kell tehát keresnünk a képen, hanem fogadják el olyannak, a mi: saját keretén belül kell a képet szemlélnünk S a másik dolog, mit mindenkinek ajánlhatunk, a mű megértése sokkal fontosabb és szebb, mint kritizálá- sa. Előbbivel önmagunkat nemesitjük, utóbbival önmagunkat ámítjuk. Ezért nem csodálkozhatunk, ha olyan művész, mint Boromisza Tibor feláldozza a hasonlóságot (mely különben nem zárja ki a karakter felismerését) a proporciót, valószerüségkeresést — nagyobb célok érdekében. Semmi sem áll távolabb művészetétől, mint az olyan akadémia — izü kicsinyességek keresése. Arcképein sem az egyén játsza a főszerepet, hanem a legfontosabb elem: az egységes képhatás, melynek minden részletet alárendel. Értelmünknek kiolthatatlan logikai szükséglete : mindent egységbe foglalni, s a művészetben — mely Schelling és Schopenhauer szerint legmagasabb foka az ember szellemi tevékenységének — ez igazság fokozott mértékben áll. S hogy érjük el ezt? Fia a részleteket változatlanul egymás mellé helyezzük, a mü szétesik, az egység hiányzik belőle, tehát változtatni kell a részleteken, ezeket akként alakítani, hogy egységbe kapcsolódjanak. Ha tehát a képen nem az egészet, hanem a részieket vizsgálja valaki, hamis fogalmat alkot magának a mű felől s meg nem értheti a művész intencióit. Innen ered az a ferde nézet is, hogy Boromisza aktjai nem érnek fel tájképeivel. A ki a kép összhatását nézi, ily szepontból az akt részévé válik a nagy felületnek, melynek úgy a szili —, mint vonal konstrukciója a nagy egész érdekeit szolgálja. Azt a formakészséget, mely pl. tájképein mutatkozik, beható aktrajzolás utján szerezte. Régebbi akttanulmányán, melyet Párisban festett, bemutatja fejlett form a érzékét. És ha aktjain a naturalisztikus formákat, — stilizáló törekvéseihez képest — a kép összhatás kedvéért transzponálta, ezzel a kép technikai egységét őrizte meg. A lokális szin stilizálása pedig nem oly törekvés, mely példátlanul állna napjaikban. A naturalizmus kitűnő alap, de — mint végcél — idejét múlta, s következetes megtartása a sablonossághoz vezet. Ezért nem értünk egyet azokkal, kik szívesebben látnák Boromisza festését régi naturalizmusa medrében íovahaladni, azért nem olvaszthatok egybe az elért fény és szineredményei régebbi slilusával. Boromisza ez eredményeit vonal és szinstilizálással érte el s az úgy transzponált formák nem illeszthetők a naturalisztikusan felfogott tömegek keretébe. A stilizált tájképeit helyesnek, „kiforott“-nak Ítélik s az akt festésben a naturalizmushoz visszatérését kívánják ? . . . Milyen furcsa kép származna abból, ha stilizált tájképbe naturalisztikusan felfogott aktot állítana be a festő ! . . . Oly képtelen ez, mely a dolgok lényegével ellenkezik. Minden ilyen megalkuvás csak visszaesést jelentene. Boromisza művészetében éppen az a figyelemreméltó, hogy minden téren következetesen keresztülvitte stilizáló törekvéseit s megokolatlan, régebbről visszamaradt naturalista elemeket nem találunk képein. Óhajtjuk, hogy a fővárosban is elérje azt a sikert, melyet kiváló eredményei és buzgó törekvése megérdemelnek. Harsányi György Lajos. Heine dalok. i. Elszomorítjuk egymást, Majd kacaj is hevít, Mert szivünk nagy szerelmén Eszünk kételkedik. Ó, érzed-e leánykám, Hogy szívbeteg vagyok? Te fejcsóválva igy szólsz : „Ki tudja mért dobog!“ II. Mily boldog is az ember — Bár kimerül talán, — Ha három kedves mellett Két lába van csupán. Reggel szaladok egyhez, Másikhoz délután ; Ebédkor maga jő el A harmadik leány. Isten veletek lányok ! Két lábam van csupán ; Falusi csöndet vágyok Élvezni ezután. Fordította: Révai Károly. Születési hónap hatása az emberi sorsra. Chiero, a leghíresebb angol „látnokok“ egyike, „Mikor születtél ?“ czim alatt igen érdekes könyvet adott ki, amelyben azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy van-e hatása a születési hónapnak az ember jövendő sorsának alakulására és milyen ez a hatás ? Ezen a legtöbb ember mosolyog, mások ellenben szentül hisznek a chiromantiku- soknak, akik a születési hónapnak döntő befolyást tulajdonítanak az ember egész életére. Chiero, aki hosszú évi saját tapasztalatokra támaszkodik, az egyes hónapok hatásáról a következőket írja: „Akik januárban születnek, azok többnyire nagy tehetségű, szellemes emberek, akiknek azonban az a szerencsétlenségük, hogy a környezetük nem érti meg mindjárt őket. Gondolkodó emberek, akik általános fontosságú kérdésekkel foglalkoznak
