Nagybányai Hírlap, 1913 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1913-09-39 / 39. szám

és törvényhatósági tisztviselők, továbbá a községi és körjegyzők, a rendezett tanácsú városok tiszt­viselői, a nem állami tanszemélyzet, valamint az állami és törvényhatósági nyugdíjasok részére ki­állított azok a féláru vasúti menetjegy váltására jogosító arcképes évi igazolványok, melyek 1914., illetőleg 1917. év végéig terjedő hatállyal adattak ki, az 1914 évre leendő érvényesítés végett a m. kir, államvasutak igazgatóságához (Budapest. VI. And- rássy-ut 13—75, sz) 1913, évi október hónap 1-étöl kezdve beküldhetők, legkésőbb azonban ugyanez évi december 31-éig okvetlenül beküldendők. Azok­nak az igényjogosultaknak, a kiknek ez évben arc­képes igazolványuk nem volt, de ilyet az 1914. évre megszerezni kívánnak, az igazolvány kiállítá­sát szintén a föntjelzeft határidőn belül kell kérel­mezniük. Különösen figyelmeztetjük az érdekelteket, hogy saját érdekükben fekszik, ha az Igazolvány kiállítását, illetőleg a következő évre való érvénye­sítését lehetőleg már október hónapban vagy no­vember hónap első felében kérelmezik, továbbá, hogy az igazolványok érvényesítéséért vagy kiálli- j tásáért igazolványonkint járó két korona kezelési \ illetéket m. kit. postai értékjegyekben kell leróni. A postai értékjegyeket a kérvényre vagy a névjegy­zékre föl kell ragasztani. Készpénzt vagy okmány­bélyeget kezelési illeték fejében el nem fogadunk. A kérvényeket és az egyes hivatalok részéről be­terjesztendő névjegyzékeket az előirt záradékkal és a hivatali bélyegző lenyomatával kell ellátni. Az érdekelt hivataloknak úgy az érvényesítendő iga­zolványokról, valamint a kiállítandó uj igazolvá­nyokhoz szükséges fényképekről külön-külön jegy­zéket kell készíteni. Figyelmeztetjük a nyugdíjaso­kat, hogy kérvényeiken a lakhelyükre illetékes köz- igazgatási hatósággal azt is igazoltatni tartoznak, hogy fizetéssel egybekötött foglalkozásuk nincsen. Állami törvényhatósági, községi és vasúti hivata­loknál rendes évi díjazással, hónapi vagy napidij- jal egybekötött foglalkozás, úgyszintén magánhi­vataloknál hónapi vagy napidijas alkalmaztatás az utazási kedvezményre való igényt nem szünteti meg. Végül még arra is figyelmeztetjük az igényjogosul­takat. hogy az alatt az idő alatt, a míg arcképes igazolványuk kezelés alatt van, az előre nem látott utazásokra szükséges féláru vasúti jegy váltására jogosító egyszeri utazásra szóló igazolványokat a maguk részére okvetlenül kérelmezzék, mert az u- tazási kedvezmény menetdijának visszatérítése utó­gel van megáldva, hogy mindenkor, mindenhelyen, minden körülmény között, képes és kész frappáns közbeszölásokkal, találó feleletek élénkségével, fő­leg pedig egészen eredeti, finom, tapintatos élcek villanyszikrájával derült hangulatot teremteni és azt föntartani . . . Szelllemes az, aki megkapó, keresetlen köny- nyedséggel talál ötletes kifejezéseket, amelyek az­tán igen méltók arra, hogy szállóigékké váljanak. Hiú, féltékeny, irigy és világfájdalmas em­berek, vagy folytonosan rácáfolni, ellentmondani hajlandók sem tudnak igazán jól társalogni, szel­lemesek lenni. És ez tény, mert erre csakis nyiltszivü, mind­végig, fáradhatatlanul udvarias, kiforrott irodalmi műveltségű és művészeti érzékű — állandóan művelődő emberek képesek. Ehhez feltétlenül szükséges még a nyelvbeli és az Írásbeli kifejezésben megnyilatkozó finomélü elegáncia. A melynek majdnem utánozhatlan mes­terei a — szalonmüveltség művészetének soha- soha el nem érhető nívóján álló — franciák. A kiknek már az őseiről, a gallokról megírta Cicero, hogy „páratlan könnyedséggel és felülmúlhatatlan kellemességgel csevegtek.“ Ilyenek az utódaik, a franciák is! Örökké mosolygó, bókoló, csipkézetes finom­ságú, bársonysimaságu eszes, szives vidám nép !. . . Sok-sok bűnös erkölcstelenséget lehet a sze­lag semmi körülmények között nem fog engedel- I meztetni. M. Kir. Államvasutak Igazgatósága. A Curia és a gonosz mostoha. A gyer­mekekkel biró özvegy emberek házasságánál a legnagyobb probléma az, hogy az uj feleség jó mostohája lesz-e a gyermekeknek. Ennek a kér­désnek egész irodalma van már világszerte és a gonosz mostoha fogalma a magyar irodalomban nem egy örökbecsű szépirodalmi műnek adta meg az alapgondolatát. A királyi Curia egy minapi ítélete azonban teljesen eltér a költői igazságszol­gáltatás rendjétől. A Curia nemcsak hogy nem táncoltatja meg tüzes papucsban a gonosz mosto­hát, mint ahogyan a Hamupipőkében az igazság­szerető meseköltő teszi, hanem kimondja hogy a mostohától, csak azért, mert gonosz, nem lehet el­válni. Egy válópörben mondta ezt ki a Curia szó­szeri nt igy: „Nem állapit meg az alperes terhére bontó okot a tanuk által bizonyított az a körül­mény sem, hogy az alperes nem szerette mostoha gyermekeit, mert önmagában véve a szeretethiány a házastársi kötelességeknek súlyos megsértését nem foglalja magában.“ A gonosz mostoha ellen tehát csak a költőnél van igazság, a Curia öreg urainál nincs. r r Értesítés. Értesítem a n. é. hölgykö­zönséget, hogy Nagybányán, Tóthfalusi-ut 18. szám alatt több év óta fennálló varro­dámban a legújabb divat szerint a kénye­sebb igényeket is kielégítő női ruhákat készítek mérsékeltebb árban. Kérem a t. hölgyközönség b. pártfogását. Tisztelettel: Papfy Aurélia. Linder Maxit meglopták. Párisból jelentik, hogy a moziközönség egyik kedvenczét, a vidám Max Lindert szomorú baleset érte. Linder néhány nap óta egy varietében vendégszerepei a Place Republique-on. Mikor ide szerződött, egy uj öltöztetőt fogadott fel. Egyik este, mikor Lin­der a jelenése után a színpadról öltözőjébe tért vissza, meglepődve vette észre, hogy a szolgája eltűnt és vele együtt eltűnt a tárczája is, amelyben nagyösszegü papírpénz volt. A tárczán kívül a kis pénztárczája is eltűnt. Ebben 140 frank volt a- ranyban. Még szerencse, hogy aranyórája és lán- cza nála volt a színpadon, ezeket hát nem vihette el a hűtlen öltöztető. A tolvajt még nem sikerült előteremteni. mére vetni, ennek az abszintgozös világnak. De tagadhatatlan, hogy csupa finom ötlettel zomán- colja be halálos léhaságait. És, mialatt ledér táncléptekkel siet a maga végromlása felé: azalatt a földgolyó egész kerek­ségét egymaga be tudja ragyogni a maga utánoz­hatatlan és különösen sajátságos izü, eredeti, szel­lemességének káprázatos rakétáival . . . Könnyed fesztelenség, amely a mosoly egy sugarával egyenlíti ki az ellentéteket, és olvasztja föl a kellemetlen félreértések ridegségét . . . Oserejü, vidám nemtörődömség, amely enyhíti az élet megpróbáltatásaival járó keserűségeket: ez a Lancia lélek/ Jókedélyt, találó szót, talpraesett finom visz- szavágást teremteni. Simasággal, céltudatossággal kerülni a baná- litást, a köznapias, a pórias közhelyeket, a nyárs­polgári durva hangot. Ez mindössze a francia lélek virága: az el- mésség, az esprit. Igaz, hogy ez csak disz, ékesség, csinosság és megfoghatlan mint a virág illata, vagy a tava­szi szellő. Ennélfogvő az értéke is igen kevés a — szé­napiacon, vagy emberevő vadak között . . . De annál becsesebb az irodalmi érték egy olyan társadalomban, amelynek elemei — az em­bertársaikkal való érintkezésben — nemcsak a bib­Egyről-másról. A mostani kolerás világban egész ártatlanul is belekeveredhetik az ember a koleragyanus be­tegek közé, ha nem vigyáz magára. Példa reá a főváros, hol egész sereg „italkedvelő“ atyánkfia ju­tott a járvány kórházba. Ennek pedig magyarázata a következő: Sokan — kik a szeszesitalt mód fe­lett kedvelik, — addig ittak, mig rózsás állapotuk­ban közelebbi ismerettségbe kerültek az aszfalttal s ott henteregve a bevételeket kezdték kiadogatni. No már most a rendőrség látva a kiadások körül előforduló görcsös állapotokat, — az illetőket szé­pen beszállította a járvány-kórházba, hol idő múl­tán kijózanodván szomorúan kellett tapasztalniok, hogy valódi kolerások közé kerültek ártatlanul, ami bizony nem valami kívánatos dolog. Ami a fővá­rosban megtörtént, az nálunk is előfordulhat. Azért figyelmeztetjük italkedvelő atyánkfiáit, hogy a be­vételekben mértéket tartani szíveskedjenek, nehogy kiadásra kerüljön a sor. Mert rendőrségünk éber figyelemmel kiséri a gyanús jelenségeket s az il­letőket, kik a kiadásokban nem szerénykednek, a- zonnal beszállittatja a járványkórházba. Jó lenne e figyelmeztetést a vendéglők és kávéházak ajtaira feltűnő helyen kifüggeszteni. * * * írónak nem lehet nagyobb öröme, mint ha látja, hogy munkáit szívesen olvassa a közönség. Nem gondolok e pillanatban a materiális haszonra ; pusztán az erkölcsi diadalt értem. A vidéki hírlapí­ró, regényíró, költő abból meg nem élhet, amit munkái után szerez; sőt amellett éhen is halhat. De erkölcsi haszna lehet töméntelen sok s akár babérerdő lombjai alatt heverészhet, — éhesen. Már rég idő óta forditgatom Heinet. Néha egy-egy félesztendeig Eminescut ültetgetem át. Mi­kor aztán a román szóba beleunok, fordítom esze­met a németre. S a németben is a legnehezebbre : Heinéra. Mert Heinet fordítani nem könnyű ! Itt ott megjelent fordításaim soknak megnyerte tetszé­sét. Nem akar ez szerénytelen dicsekvés lenni, de annyi oldalról halmoztak el gratulációkkal, hogy végül magam is elhittem, hogy a fordítások való­ban jól sikerültek. Azért most egyre-másra adoga­tom a sikerültebb átültetéseket, hogy eleget tegyek egyesek óhajának. Aztán egy időre pardont kérek a német kedvelőktől s megint átcsapok Emines- cuhoz. Egyik nap gyönyörködöm az ilyenekben : liai törvények szerint való háboritlan nyugalmat kívánják biztosítani, hanem ezenfelül arra is töre- kesznek, hogy az egymás életét kellemessé és vi­dámmá tegyék. Ebben a törekvésben — amelyet utólérhetlen siker koronáz, immár századok óta — rejlik a fran­cia nép világtársadalmi fölényének magyarázata. Más népek is lehetnek nagyok a gazdasági, a kereskedelmi, vagy az ipari téren. Avagy politi­kai nagyhatalommá emelkedhetnek. Ámde ezeknek a nagysága és hatalma mellett soha sem halvá­nyulhat el annak a szellemi nagyságnak és hata- ; lomnak a fénye, amelylyel évszázadok óta tündöklik a francia nép — e tekintetben — az összes mü­veit népek fölött. És ha helyes, méltányos és indokolt dolog | az, hogy lakásunkban legyen egy szoba, egy ün­nepélyes díszes terem és igazságos, méltányos, hogy a hétköznapokat egy-egy vasárnap váltsa föl akkor igazságos, méltányos és indokolt dolog az is, hogy azt a népet, amely nép megalapította, fej­lesztette és fnntartotta a müveit társadalmi érint- ezésnek valóban klasszikus tónusát: azt a népet — éppen úgy, amint a művészeti és irodalmi klasszi­kus műveltséget árasztó római és görög népet — e kiváltságos és fölényes hivatásáért mindenkor csodálattal és elismeréssel magasztaljuk.

Next

/
Thumbnails
Contents