Nagybányai Hírlap, 1913 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1913-07-29 / 30. szám
7 Igen, Vass Gyula dr., legyen ez az Önök morálja, a mely a képviselőtestület szolidaritásán épül fel. Úgy kell lenni, ha a képviselőtestület nem tud az Önök közéleti titokzatos tevékenységének végre valahára véget vetni! Madarat tolláról! ... Az én csendesen suttogó, évtizedes fáim zizergése mintha halk nevetés lenne azokon a szürke verebeken, amelyek egymás tollát tépik a helyett, hogy boldogan húzódnának meg oltalmuk alatt, hatalmas ágaikon épített kis fészkükben ! Kis és nagy korifeusok, apróbb és nagyobb bűnösök ebben a csendes, de agyonboldogitott városkában ! Azt fel sem tételezem, hogy a választmány intenciója nem az ecsetelt, jóhiszemű nemes intenció lett volna .... de hogy az igazgatóságé kezdettől nem az volt, jól tudom 1 — Szellemes cikkíró! Ne bújjék Ön a Neubauer Ferenc min. tanácsos és hasonló hivatali tekintélyek mögé! A városi képviselőtestületben egyformák: önzetlennél önzetlenebb bizottsági tagok vagyunk s egymással erkölcsileg is szembe helyezkedhetünk anélkül, hogy minden áron le kellene vonnunk a consequentiát, vagy éppen úgy vonnunk le, a hogy Önnek tetszik, pláne olyan gyáván, ahogy az igazgatóság tette! Ugyanis ez a társaság akkor vonta le a consequentiát, a mikor biztosítva volt, hogy bentmaradhat állásában, addig hiába unszolgattam, sőt hiába olvasta fejére még L. Bay Lajos is azt a hosszú, szomorú listát, a mulasztások és szabálytalanságok kárhozatosan hosszú listáját! Ami pedig nem városatyai minőségemet illeti, Neubauer Ferenc min. tan. és más kincstári nota- bilitásokkal szemben, mint kincstári jogképviselő nincs módomban consequentiát levonni, mert az eset az, hogy engem a m. kir. kincstári jogügyi igazgatóság, a m. kir. bányaigazgatóság, kir. fő- erdőhivatal és más hasonló hivatalok tisztelnek meg esetről-esetre dekórumra értékesebb megbízásukkal, tehát ha erre érdemetlenné válandok, többé nem fognak megtisztelni s igy nem is lesz miről lemondanom, ha többé nem keresnek fel ! Nevezze azonban meg magát a cikkíró, hogy tudjam őt magam helyett bizalomra ajánlani ; de erre aligha lesz érdemes, ha azok közé tartozik, akik nem mellverve hirdetik a morált, hanem suba alatt, vakond módon, megfélemlítéssel s hasonló eszközök alkalmazásával oiztositják egyébként irigylésre éppen nem méltó pozitiójukat! Suuin cuique ! Szin : Fák, vegyesek; fiatalok és kevésbbé fiatalok összefogózva igyekeznek valami kör-vagy elipsis-féle mértani idomot alkotni. Középen : tópartján szerelmes ficsurok ideáljainak kivésett neveivel díszített egészséges és beteg padok. Fönt egy darab csillagos ég, cigányszinü felhőkkel szerelmeskedve. A fák felett elbújva irigy kaján mo- solylyal közeleg a Hold. Személyek: A művész és Tildája, meg a modernné vedlett Poseidon. Idő: 1913. julius, egy véletlenül esőnélküli este, 10—11-ig. I. jelenet. (Csend van és homály. Csak távolabb, a természetes kulisszák mögött kacag egy pár ka- cagós idegen és kacsintgat nehány villanykörte. A művész, meg Tilda jönnek a tó jobb partján, Tilda a kiálló díszes fa-gyökerek egyikében megbotlik, csókot nyom az anyaföldnek, és felhasad a térde) Tilda: Jaj, oda a selyem harisnyám ! A művész: Igaz ugyan Szentem, hogy ennek a tragédiának illetékesebb hölggyel kellett volna megesnie, de ne búsuljon, megesik ez még itt sok százzal. Üljünk le. (Leülnek. Csend.) Tilda (szemével hunyorgatva): Mily szép ez a tó! Olyan mint egy haldokló, elfolyó szem . . . A művész: Óh, igen ! gyönyörű, s főképpen illatos! Valóban szem, a Liget-kyklops kiszúrt szeme, melyet nem ápol senki. Rothadó vizéből csak úgy száll az egekhez — bizonyára hálaképen — a sok ezer hízott bacillus. Tilda: De, nézze mily szépen alusznak tükrén a fák fáradt silhouette-jei . . . A művész: Hát hegy ne ! Altató nóta nekik a békák angyali kardala, mitől minden becsületes fülbe beáll a görcs. Tilda: S látja a lámpafények, mint ringó hattyúk, inibolyognak rajta. A művész'. Nem kis tyúkom, hisz azok aranyhalak; a büszke nyakú hattyúk már pihenni tértek, belefáradtak szépségük mutogatásába. II. jelenet. Előbbiek. Poseidon. Görnyedt, toprongyos alak, kopott kaiseréről besüppedt cilinderéről csurog a szenynyes viz. Szigonyát kevés tekintéllyel tartja) Poseidon (siránkozó hangon nyavalyogva): Ne, ne bántsák pártfogoltamat! Szegény ő nem tehet róla, ha fekélyeit nem pusztítják, ő szeretne szép, ragyogó lenni. Meg aztán maguk csak vendégek, maguknak csak jó hirt szabad vinniük ! Lesülyed. A vizet mélyen felzavarja; a felszín ringyronggyal lesz tele. A művész: (feláll): Huh hideg van! Gyerünk. Mindketten (művész sok gúnnyal, Tilda [ pajzánul). Kék tó, tiszta tó, vakító ligeti tó, . . . jó éjszakát . . . álmodunk szépségedről! . . , (11 óra. A ligeti lámpák elalusznak, a sötétségből szőtt függöny legördül). —Zsán. HÍREK. Julius 28Fesztelen magaviselet. A társadalmi szokások a embert sok tekintetben lenyűgözve tartják. Az a bizonyos etikett a szó szoros értermében rabszolgává sülyeszti a szabad akarattal rendelkező lényt, mert nem teheti azt, amit akar s nem úgy amint jólesik. Angliában már némileg lerázták magukról az emberek a sok nyűgöt, túlteszik magukat sok olyan dolgon, amit nálunk közmegbotránkozás kisérne. Pedig nekik van igazuk! Miért legyek én kénytelen egy estélyre fekete szalon ruhát venni magamra, mikor érzem, hogy abban majd a gutta üt meg ? Miért kényszerit engem, a társadalmi illem, hogy a legzivatarosabb téli időben is kalapot emeljek, ha valakit köszöntök, mikor tudom, hogy az a köszöntés nekem pár heti betegségembe kerül ? Fesztelenség az, amit az ember saját egyéni szempontjából illőnek talál. Ebben a tekintetben — úgy mint sok egyebekben, — Amerika- vezet.■' • Az amerikai üzletember az üzletekben és hivatalokban nem veszi le kalapját és a szivarját sem teszi le szájából. Nálunk, — a műveltebb körökben — senki se merészelné, a forró nyári melegben, ebéd közben kabátját és inggallérját levetni. Amerikában pedig a legműveltebb családok is felkérik a vendégeiket, hogy helyezzék magukat a lehető legnagyobb kényelembe és a vendégek egészen fesztelenül le is vetik kabátjukat. Ugyanez történik Amerikában, a hivatalokban is és a naA „NAGYBÁNYAI HÍRLAP“ TÁRCÁJA Eminescu sonettjeiből. — Fordította: Brán Lőrinc. — /. A felbőszült tenger haragosan tekint Hullámkarját nyújtván űvöltve az égre; Üstökön ragadja a felhőket véle, De az ég erői visszaverik megint. Orkán és villámok jönnek, hogy megvédjék Az eget a tenget szörnyű dühe ellen, Amely azt hirdeti egyre dühösebben, Hogy az övé mind az egész csillagos ég. Végig korbácsolva, megtépázva hever Puha föveny-ágyán — elülnek a habok — És elalszik végre a lesújtott tenger. De betelik vágya mégis a tengernek, Mert a nagy menyország s a fényes csillagok Ölében ragyognak, amíg ő szendereg. II. Bánat, epedés közt virrasztva sok éjét, Remény nélkül födöm vigasztalan éltem. Vájjon az én sorsom megteszi-e értem, Hogy adja meg végre, amit folyton kérek? Nem életre vágyom, a halál kell nekem! Örökös nyugalom a nagy fájdalomnak. Eltitkolt szerelmet tovább minek hordjak ? Inkább az enyészet zátja le a szemem. Végtelen szenvedés tengere a világ, Hullámi a sírok, hab a gondolata S fájdalom képezi a természet titkát. Csakis egyszer láttam őt egy pillanatra: És hordom azót’ az élet minden kínját. . .. Szivem alig dobban, tán meg is van halva !... Cosbuc György. — Irta: Dr. Szabó Emil. — A magyar olvasó közönségnek Cosbuc György teljesen nem ismeretlen, habár, fájdalom a magyar olvasó közönség nem igen ismeri a román irodalmat, valamint a román olvasó közönség a magyart; mert nagyon kevés azon irók száma mind a két nemzetnél, a kik arra törekednének s azzal foglalkoznának, hogy e két nemzet irodalmát kölcsönösen megismertessék az olvasó közönséggel. Csak az utolsó időkben tétetett valami ebben az irányban is. Monográfiák, bírálatok és értekezletek jelentek meg magyar nyelven a kiválóbb román írókról — valamint a magyar Írókat is kezdték román nyelven ismertetni és forditgatni. Ez nagyon háládatos és dicséretre méltó törekvés, mert az irodalom az a szent hely, hol a népek testvériesen találkozhatnak, megismerhetik, megbecsülhetik, megérthetik és megszerethetik egymást, a hol a múzsák és művészet szent ihlete elaltatja a szenvedélyeket, szétrombolja a faji korlátokat, és magasabb, idealisabb emlékre tereli a müveit szellemek röptét. Éppen ezért az irók szent kötelessége volna teljes lelkesedéssel és buzgósággal ez irányban működni, s biztat is a remény, hogy nem fogunk megállapodni a kezdetnél. A román költők közül, a magyar olvasó közönségnek tetszését leginkább Cosbuc György nyerte meg s az utolsó időkben legtöbbet az ő költeményeiből forditgattak magyarra. Ez nagyon is érthető dolog; Cosbuc a nép költője. Költeményei festőileg tükrözik vissza a román nép ‘életét. Az ő költeményei egy tudományos etnikai és pshi- hologiai tanulmány értékével bírnak, s a ki elolvassa, hivebb és világosabb fogalmat alkot magának a román népről, mintha akárhány tudományos művet olvasna át. S minthogy hazánkban a magyar és román nép összekeveredve él ugyanazon vidéken és falvakban, egyetértésben és egymásra utalva, szokáSéta a városban. Kék tó, tiszta tó . . .
