Nagybányai Hírlap, 1913 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1913-06-03 / 22. szám
2. NAGYBANYAI HÍRLAP 1913. junius 3. semmi ok ennek a számnak mesterségesen való növelésére. Tagadhatatlan azonban, hogy a vidékről jövő tanulók többségének elszállásolása Nagybányán jogosan kifogásoltatott állandóan a múltban, s kifogásolható a jelenben is; de azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy vidéki tanulóink közül sokan a rokonoknál, vagy a szülőkkel egyéb érdekeltségi viszonyban álló ismerősöknél laknak Nagybányán. Azonfelül az internátus felállítása köny- nyen előidézhetné azt, hogy az intézet magyar anyanyelvű tanulóinak jelenlegi kétharmados többsége megváltoznék, ami pedig nem kívánatos." Ünnepi beszédek. A kolozsvári tudomány Egyetem alapításának negyven éves évfordulóján kegyeletes ünnepség volt, mely alkalommal Dr. Kosutány Ignác, a rektor megnyitó és zéró beszéde országszerte méltó feltűnést keltett. A két beszéd igy hangzott: A mi egyetemünknek születése napját ünnepeljük ma, mert 1872 május 29-én irta alá Ő Felsége legmagasabb elhatározását a kolozsvári egyetem életbeléptetéséről. Azóta negyvenegy év múlt el. Kevés idő és mégis sok. Kevés idő, mert negyvennégy év eltűnő azon nemzet életében, melynek számára Egyetemünk szánva van. Sok idő, mert csak az egyetem uj, de a szellem régi, igen régi, olyan régi, mint amilyen régi Erdélyben a törekvés a kultúra iránt. A kultúra pedig vissza megy Erdélyben a székely betűkig, vissza azon időkig, mikor az erdélyi magyar ifjak Párisba mentek az egyetemet hallgatni, mikor János kiiküllői esperes a maga krónikáját megírta, mikor a husziták a bibliát először fordították le magyar nyelvre. Ennek a hosszú évszázadokra visszonyuló magyar kulturéletnek a kolozsvári egyetem csak egy jelensége, amely azonban mindannyinál bizonyára kor- szakosabb jelentőségű. Ezen hosszú múlt vázolgatásával én itt most nem foglalkozhatok. De mégis megemlékeztem arról azért, hogy a mai születésnapon jelét adjam a múlt idők iránti szeretetiinknek. Mi szeretjük a múltat, úgy amint azt szeretni kell. Nem úgy mint a temetőnek őre, ki hallottjaira felügyel, hanem mint a tevékeny munkásság emberei, akik azáltal akarjuk fokozni erőnket és szaporítani elérni kívánt eredményeinket, hogy lelkűnkkel visszatérünk a múlt emlékeihez, mert semmi sem mozdítja elő annyira alkotó lelkesedésünket, mintha visszavisszatérünk a történelem nagy prespectivájához. És most a múltról való megemlékezés után térjünk vissza a jelenbe, a jelenből pedig szálljunk I tovább a jövőnek reménysége felé. A jelenbe, mert szokása Egyetemünknek, hogy születésenapját azon Karnak dékánja, me.yből az idei Rector kikerül, egy alkalmi értekezéssel ünnepelje meg. Azután tova szádunk a jövő reménysége felé, ez pedig a mi Egyetemünk ifjúsága. Mert a jogkari dékán szavai után Egyetemünk munkás ifjúságának a | lefolyt évben végzett jelesebb müveiről fogunk beszámolni. Az ünnepségek lefolyása után a következő záróbeszédet mondta : Üdvözlöm Egyetemünk pályanyertes és jutalmazott hallgatóit és az ő személyükben mindazokat az ifjakat, kik habár az elismerésnek nem is ilyen dicsőséges jeleivel, de dolgoztak becsülettel, mint az magyar ifjakhoz illik. Legyen jutalmuk az a tudat, hogy nemcsak nemes munkát müveitek, hanem a hazának is javán dolgoztak. Mert ha van nemzet ezen a világon, akkor a magyar nemzet az, melynek boldogulását, sőt fenma- radását egyedül csak tudása és annak elterjedése niztositja. Mi magyarok Európa népességének alig vagyunk egy 45-öd része. És amig nálunk a gyermek halandóság ijesztő arányú, az általános halandóság rosszabb, mint a nyugati népeknél, a születések száma ritkul, amig a ragályos betegségek pld. a tuberkulózis több áldozatot szed, mint más országokban, az alkoholizmus a nemzetet elsorvasztó okokat kiegészíti, a kivándorlás pedig teljessé teszi; ameddig ez mind igy van, addig Magyarországot a végtől egyedül csak tudományosan müveit fiainak önfeláldozó munkássága mentheti meg. Mindent csak a törvényhozástól és a kormánytól csak az várhat, aki tétlenségét és közönyét igy akarja elpalástolni. Nekünk kell megindítani azt az uj keresztes háborút, a szakadatlan izgatást, a nyugtot nem ismerő tanítást. A mi feladatunk a közvéleményt felrázni álmából, hogy a legmakacsabb, a legtudatlanabb, a legelfásultabb lélekbe is belevigyük a közös veszély tudatát, veszedelmét a nemzetnek, veszedelmét a mi magyar fajunknak. De a veszedelmet jelezni nem elég, le is kell azt küzdeni. Ezt pedig máskép nem lehet, mint a tanulás és tudás fegyverével, mely lassú ernyedetlen munkával felvilágosítja és újra neveli a jövő magyar nemzedéket. Ezt pedig csak úgy lehet, ha mindenekelőtt a tudatlanság sűrű ködébe hatolunk be, hogy azt I oszlassuk, mert ebben tenyészik minden bajnak ■ csirája, mely bennünket sorvaszt. A főiskolai ifjúságra ebben nagy munka vár. Nem egy vagy két ifjúra, hanem valamennyire, mindenkire, mert a haza senkit sem nélkülözhet. Nem is lehet az ifjú éveket nemesebben felhasználni, mint itt a tudomány műhelyében előkészülni a nagy feladatra, j melynek sikeres vagy sikertelen megoldásától függ I jövőnk. Kihirdetjük a jövő évre az uj pályatételeket és ezzel újból megnyitjuk a verseny sorompóját. Most pedig a nemzetfenntartó tudás ezen arzenáljának mai születésnapján mondjunk hálát felséges királyunknak, ki ma negyvenegy éve a teremtő igent kimondotta, mondjunk hálát az egyetemet fenntartó és fejlesztő kormányoknak, mondjunk köszönetét az áldozataiban kifogyhatlan Kolozsvár városának, végül köszönetét mondok Önöknek munkás ifjúság, valamint az Önök iránt érdeklődő díszes közönségnek. Ezzel a mai ünnnepet berekeszteni. s alkotta belőle Évát, hogy egy szív és lélek legyenek, hogy az asszony mindig férje szivéhez húzzon, mert onnan vétetett és a férfi mindig szeresse és a szivéhez ölelje a nőt, mert odavaló. Ezért oly kiszámithatlan sok, sok mozgató erő van a nőben, mindig tud uralkodni a férfi szivén és az élet nagy eseményeiben is, melyeket nem tudunk kiszámítani s mikor a nagy tudósok is azt mondják: keresd az asszonyt, ő a rugó. Már kis korában is varázstündér. Mosolygó szemeivel, nevető ajka — édes gyügyögésével, öntudatlan mozdulataival, mindenkit elvarázsol s össze köti a szülők szivét valami csodás szeretettel, mikor már a szerelmük régen kihalt. Aztán fejlődik, izmosodik, formálódik s kicsattan arcán a szemérem, az ártatlanság elbűvölő pírja, mely szebb, mint a júliusi hajnal. Egy 15-16 éves ártatlan leánygyermek látása a legédesebb gyönyör, ezért tiszteletre védelemre méltó s azért a legnagyobb bűnt az követi el, aki letörli lelkének himporát. Ha megérik s kifejlődik, eléri célját, anya lesz belőle. Csak ekkor fakad föl igazán a szive, mint a áloe ezer virágharangra. Ezért oly csodás a hatalma. Szent- életű férfiak, nagy tudósok sokat Írtak már róla és mégis misztikum s az marad mindörökké. Egyetlen lény, aki önzetlenül szereti gyermekét és mindent megbocsát neki, akinek minden gondolata sóhaja, imája, vágya, gyönyöre gyermekének a boldogsága. Milyen az anyai szív szeretete: azt egy francia költő irta meg meghatóan. Együtt élt egy szegény özvegy asszony egyetlen fiával, akit nagyon szeretett. Gondozta, ápolta, éjjel nappal dolgozott érte, mig derék iparos lett belőle. Egyszer aztán a fiú búcsú alkalmával beleszeretett a szomszéd falu egyik leányába. A fiú elmondta titkát anyjának és közölte vele házassági szándékát. Anyja ellenezte, mert rossz híreket hallott, de a fiú hajthatatlan maradt s megtörtént az esküvő'. Nemsokára a fiatal asszony bánatossá, rideggé, buskomorrá lett. Férje váltig kedveskedett neki, kérte mondja meg, mi a baja, ő meghozza rá a gyógyírt, bár mibe kerüljön is. Végre bevallotta férjének, hogy ő addig meg nem gyógyul, mig az anyja szivét el nem hozza neki. A fiú elsápadt, megtántorodott, de csak elment, megölte az anyját, kivette a szivét, kendőbe takarta s vitte, hogy meggyógyítsa vele beteg feleségét. Abban az erdőben, mely a két falut elválasztja, egy kiálló szúrós gyökérben megbotlott s nagyot lódulva elesett, mig a szív messze gurult. Reszketve kelt föl s mikor az anyja szivét felvette, az megszólalt : — Fiam, nem ütötted meg magadat ? Ilyen az anyai szív, még halíla után is szeret s megmenti gyermekét az elveszéstől. Egy híres lengyel gróf írja önéletrajzában, hogy szenté- letü anyját 12 éves korában elvesztette. Nem maradt, aki gondozza és jó tanácsaival istápolja. Tizenöt éves korában aztán rossz társaságba keveredett. Egész élete tivornya, dőzsölés és mámoros élvezetek láncolata lett. Azt gondolta már elveszett, Egyszer aztán álmodott. Azt álmodta, hogy egy nagy rét közepén áll s valami csodás csodás fénnyesség közeledik feléje. A fényből aztán tündérszép női alakok váltak ki s közeledtek hozzá lassan, párosán. Közepén ment egy valamennyinél szebb nő, fején tündöklő koronával, utánna egy ismerős alak lefátyolozottam Amint hozzá közel értek, az ismerős alak föllebbentette fátyolét, rá nézett szomorúan s igy szólt: — Fiam, ha el nem akarsz veszni, rántsd ki magadat a hínárból. Anyjához akart rohanni, I de a látomás eltűnt. Sokat gondolkodott fölötte, végre megértette s megtért. Ettől az időtől fogva, j irja a nemes gróf, —■'sokat imádkoztam, dolgoztam, becsületes ember lett belőlem, híven teljesítettem kötelességemet Isten, hazám és embertársaim iránt. Ez az anyai szív szépsége és hatalma. Aztán a gyermekek felnőnek, ők is fészket raknak, jönnek ismét apró fiókák s az anyából nagymama lesz. Istenem milyen szép, kedves, édes a nagymama! ügy tipeg, topog, sehol se találja helyét, csak a kis pelyhes fiókák mellett. Simogatja, becézi őket, öleli és csókolja, felveszi meg leteszi őket, még éjjel is róluk álmodik és hallja már, amint csipogják ; — Nagymama, nagymama . . . Végre mint nagymama is kivénül és zsémbessé- gével, örökös kukli prédikációval, no meg gyengeségeinél fogva is, bizony sokszor terhessé, keserűséggé változik. A nőt tehát igy definálhatjuk; I — A legnagyobb ajándék, melyet Isten az ember- | nek adott. Ők az angyalok, akik közöttünk járnak, hogy mint fölöttünk a csillagok, világítsanak, ragyogjanak, fentartsák bennünk a hitet, reményt, szeretetet; fáradalmainkat könyitsék, szenvedéseinket édesítsék s elvezessenek az égbe. Fizikailag pedig — de ez már csak humor, — szőlőhöz hasonlít. Mig apró, gyönyörködtető és reményt ébreszt. Ha megérik mosolygó, csalogató, szinte kívánja megkóstolni az ember. Leszüretelik, zsákba teszik, muszkolják s jön belőle az édes nedű, a must. Aztán préselik s minél jobban szorítják, annál jobban csepeg belőle a drága folyadék, a satu. Majd kezd forrni, csípőssé lesz s mámorossá lesz tőle az ember. Kiforr, lesz belőle kedvraderitő jó bőr, majd megvénül, de már ak- kos csak szopogatják; el is felejtik s lesz belőle eczet.
