Nagybányai Hírlap, 1912 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-22 / 51. szám
1912. december 22. Nagybányai Hírlap 7 II. Egy est. Est van■ Puha, bársonyos, szelíd. Est van. Sötét, néma, nagy szemű S én csókolom halkan szemeid. Est van. Kint ébrednek a vágyak' S én szemedben, titkos félhomályban Vetek most vágyaimnak ágyatPici illatos szemed ágya Tele van tiirkisszel és tűzzel S éj szín köpenyt boritgatsz rájaEst van. Csapa hangulat, élet. S én letört életemből egy kis Elolt virágot nyújtok át nékedMert nagyon szeretlek téged! A vöröstoronyi határállomáson. — Igaz történet. — Irta: Révai Károly. — A bukaresti pályaudvaron indulásra készen állott a külön-vonat- A hatalmas, első osztályú mozdonyon román nemzeti zászlókat ringatott az augusztusi enyhe szellő; a vonatvezető, a gépész és a kalauzok vállszalaggal ékeskedtek- A per- ronon száz meg száz utas tolongott s várta a jelt a beszállásra. Nők fényes nemzeti viseletben, férfiak szalon-ruhában, nemzeti csokorral vállukon élénken társalogtak a fényesen kivilágított pályaudvaron. A beszéd a nagyszebeni román ethnograp- hiai kiállításról s az azzal kapcsolatos ünnepségekről folyt. Esteli 10 óra lehetett; az állomási főnök óráját kezében tartva állott a vágányok mellett; mélázva nézte a hullámzó tömeget; a kigyult arcok, élénk taglejtések, a villogó szemek leírhatatlan örömmámorról tettek tanúbizonyságot. Egyszerre sípjával éles hangot adott. A kalauzok fölnyitoíták a sorompókat, melyeken keresztül élénk zsivajjal tódult az utazó közönség a külön-vonat felé. Öt perc alatt készen volt a beszállás; a vonat indulhatott. A gőziriozdony füttyére hatalmas „hurrá“ kiáltás zúgott föl; az ifjú óriások rázendítettek a román nemzeti himnuszra s mire a vonat mozgásba jött, már az egész utazó közönség együtt énekelte a lelkesítő dalt a lebocsátott ablakok előtt- Az állomási főnök kendőjével integetett a robogó vonat után s mikor az utolsó kocsi is eltűnt a kanyarulatnál, egy könyet törült ki szeméből. — 700 román hazafi indult el a bukaresti pályaudvarból, hogy a Kárpátokon túl lakó testvéreik kulturális ünnepségein részt vegyen. Ki volt adva a jelszó: a politika otthon hagyandó! Maga a kirándulás vezetője, a volt román kultuszminiszter szavát adta az irányadó köröknek, hogy a szomszéd barátságos állam ellen semminemű tüntetést nem rendeznek, — a magyar vendégszeretetet meg nem sértik! Pedig nehéz dolog volt az ifjú óriásokat ettől visszatartani! Az ifjúság mindenütt egyforma. Forrongó vér, lázas tenni vágyás, korlátokat nem ismerő, vakmerő bátorság főjellemvonása minden ország ifjúságának. Szerencsére higgadt öreg urak, tapasztalt vén politikusok voltak a vezetők, kiknek csendesítő, komoly szavai elsimították a háborgó hullámokatPedig az ifjú óriásoknak hatalmas támaszuk akadt a nőkben- Bájos asszonyok, harmatos ifjú leányok kábító mosolya, villogó szeme, édes, be- hizelgő szava mámorossá tette az ifjúságot s a román nők erős hazafias érzése élet-halálra lelkesítette őket. Mig a vonat román földön repült, vig volt az élet! Dal dalra csendült a holdas enyhe éjszakában. Úgy nézett ki ez a robogó fényes vonat, mintha egy bálterem egész ifjúsága táncolva röpült volna keresztül az országon. A szalonkocsík bársony kerevetjein a bájos keleti szépségek egész koszornja ült s lihegő, forró ajkaikon édesen csendült a méla népdal. . . . Csak egy félreeső kis fülkében . ült három szomorú fiatal ember: egy hírlapíró, ki egyszersmind tudós és. félelmetes kritikus hírében állott; azután egy fiatal tanár és harmadiknak egy miniszteri hivatalnokBúsan, lehorgasztott fejjel ültek egymás mellett, mint három fáradt sas, kik elcsüggedt szárnyakkal vergődnek. A lelkesítő, viharos dalok semmi hatást nem gyakoroltak reájuk; a bájos hölgyek édesen csilingelő hangja mintha nem is érintené szivüket. Csak a szemekben lázasan lobogó tűz mutatta a belső rettenetes harcot. .»Nagy, mélyreható oknak kelle fönforognia, hogy a csapongó jó kedv és lelkes hangulat közepette ez a három fiatal ember kétségbeejtő bánattal küzködjönNéha-néha úgy látszott, mintha valami magasztosabb érzés akarna kitörni belőlük; vonagló ajkukon kitört egy-egy szó, de aztán megint elnémult s egy fájdalmas sóhajban elenyészett. Hosszas hallgatás után a fiatal hirlapiró törte meg a csendet: — Barátim, hová megyünk? A tanár szomorúan felpillantott s lassú, vontatott hangon feleié: — Erdélybe! A miniszteri hivatalnok bágyadt sóhajjal egészité ki: — Vagyis, amint .odaát mondani szokták: Magyarországba! Összenéztek mindhárman s pár pillanatig emésztő némaságba merültek. A három fiatal óriásnak lelke Szárnyat öltött s röpült-röpült a Kárpátokon keresztül a Maros és Olt rónáira s onnan megint vissza a zakatoló vonat csöndes fülkéjébe- A hirlapiró újólag megszólalt; szavából a kétségbeesés hangja tört elő: — Nem lehet! — Miért nem ? — kérdé egyszerre két társa. — Jól tudjátok! Miért kérdezitek ? — Igaz, igaz! — felelték csüggedteu s ismét mély hallgatásba merültekA tanár lebocsátotta az üvegtáblát s kinézett az éjbe- Úgy látszik, valami titkolni valója volt másik két társa elől. Nem is látta senki, csak az a Mindenható Isten, hogy kendőjével könyező szemeit törülgeti. S különös, csodálatos véletlen! A hirlapiró és a miniszteri hivatalnok is ugyanakkor szemét törülgette; talán a nyitott ablakon beszálló finom kőszénpor vagy füst facsart ki egy pár könyet szemükből. Meglehet! De az is lehetséges, hogy a Kárpátokon túli rónákról hozott a szellő egy-két porszemet s a kis fülke ablakán át szemükbe sodorta. Ez a kis porszem pedig jobban fáj a kőszénfüstnél, mert ez belenyilal a szív gyökeréig! Később ismét csöndes beszélgetésbe kezdtek; a hirlapiró egy jeles költőről mondott el egy intim történetet, kit mint erdélyi születésüt ellenséges érzelmekkel fogadtak a román fővárosban. — Szegény! — jegyezte meg a tanár, — az sem fogja többé látni Erdélyt! — Sem édes anyját, sem testvéreit! — fejezte be a miniszteri hivatalnok. E szóra mindhárman talpra ugrottak, remegve ölelték át egymást, elfojtott zokogás tört ki ajkukon. E pillanatban élénk, viharos kiáltások reszkedtették meg a léget. Virradt. A különvonat közeledett a vöröstoronyi határállomáshoz. A magyar Kárpátok kékes láncolata már látszott; a felkelő nap első sugarai odatüztek a Szurul és Nyegoj ormára, hol az örökös hópillék gyémántfényben csillogtak. A nap mind jobban emelkedett; ragyogva égtek a havas lejtői, fent a csúcsokon szikrázott a fény. Egy éles fütty s a vonat berobogott a vöröstoronyi román pályaudvarra. Vidám zajongással tódult ki a kocsikból az | utazó közönség. Az ifjú hölgyek, mint egy át- mulátott báli éj ufán, kissé sápadtan, de az üde reggeli szellő nemsokára piros-rózsákat fakasztott a hamvas arcokon. Utoljára szállt ki a három bús fiatal ember; megrogyva, némán állottak egymás mellett s beesett szemükből egy fáradt sugárt vetettek a havasok felé! Túl a magyar határon, egy kis falucskában megkondult a hajnali harangszó; lágy ezüstös hangja mintha mélázni hívta volna az ember lelkét. Levett kalappal, áhitatosan hallgatták a harangszót s úgy látszott, hogy némán imádkoznak. Egy lépés választotta csak el őket Szent István birodalmától; de ezt a lépést a három fiatal óriás nem tehette meg! Ők elkísérték a határig a lelkes kirándulók csoportjait; nekik a sorompó ott örökre lezárult. A hírlapírónak egyszerre fény gyűlt ki arcán; izgatottan lépett a vidám társaság elé. Két barátja meglepetten követte s feszülten figyelt szavaira. Beszélni kezdett: — Testvéreim! Egy lépés választ el minket az idegen országtól! — Odaát meleg szeretettel várnak reánk! — A mi szivünk összedobban az övékkel, könyeink összefolynak az ő könyeikkel! Vándor felhők, délre szálló madarak hozták a hirt nekünk, hogy Kárpátokon tu! lakó testvéreink kitárt karokkal várnak reánk! Előre! Szeretettel, lelkesedéssel! De mi hárman nem mehetünk! Minket odaát a törvény súlyos keze vár. Nem mehetünk szülőföldünkre, hol anyánk, testvéreink élnek; nem borulhatunk keblükre, hogy egyszer legalább kisírhassuk magunkat! De ti, Románia szabad polgárai nyilt homlokkal, fölemelt fővel léphetitek át a sorompót ! Édes szellő fogja csók- dosni homlokotokat, nyíló virágok édes illata száll szivetekre; hüs patakok csöppjei oltják el szomjatokat! Ó, nekünk ez mind csak álom marad halálunk órájáig! — De kérlek, esedezem! — vigyetek tőlünk egy forró üdvözletei testvéreinknek s egy édes csókot a szerető édes anyának! És most előre testvéreim az Isten nevében! A tömeg megindult,1 a sorompók fölnyiltak s 700 romániai lelkes ember átlépett a magyar földre. A hajnali harangszó utolsó hangját áthozta a szellő; a három fiatal ember zokogva borult le a sorompó mellett s mély kitörő fájdalommal kiáltottak át: — Ö, áldott, elvesztett, édes Magyar- ország! . . . Névjegyek és újévi Üdvözletek a HERMES könyvnyomdái műintézetben jutányos árban és gyorsan készíttetnek.
