Nagybányai Hírlap, 1912 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1912-03-10 / 10. szám

2

KT agy bányai Hírlap

1912. március 10.

A Teleki-Társaság estélye.

Hosszas szünet után múlt szombaton ismét megszólaltak a Múzsák a Lendvay-szinház nagytermében. Nagy közönség töltötte meg az egész házat, mintha valami színházi premier lett'volna.

S a ki eljött, nem is csalódott. Valóban elmondhatjuk, hogy a Teleki-Társaságnak még alig volt ilyen sikerült estélye. A felolvasások, az énekek, a zeneszámok elsőrangú műélvezetet nyújtottak a legkényesebb Ízlésnek is. Természetesen, kiváló vonzóerőt gyakorolt, a Társaság illusztris vendége, Szávay Gyula, kinek felolvasott költeményei páratlan élvezetet nyújtottak. Kápolnai Pciuer Viktor kitűnő értekezése a „Bányászatról és művelődésről“ mély hatást gyakorolt a közönségre. Tersánszky Józsi Jenő rendes tag meséje viharos tapsot szerzett a fiatal Írónak, kinek barátai és tisztelői egy pálmaággal is kedveskedtek.

A gyűlés lefolyásáról a következőket jelentjük: Pont 8 órakor már szinte zsúfolásig megtelt a színház s a bányász-zenekar nagy precizitással adta elő nyitányát, egy részletet az „Orfeus az alvilágban“ cimüdalműből. Dankovitz karmester jól megérdemelt tapsot aratott a jeles betanításért és vezényletért. Utána Révai Károly elnök mondta el megnyitó beszédét, melyet már múlt számunkban közöltünk. A műsor harmadik pontja a Szaucsek István vezetése alatt álló Dalkör éneke volt. Mácsay Sándornak, a hírneves debreceni karmesternek „Vársz-e rám a forrás partján ?“ cimü gyönyörű dalát énekelte a Dalkör a legmesszebbmenő finomsággal. Ki kell emelnünk Präger Kálmán lírai tenorját, ki a magán részeket énekelte lágy, behízelgő hangon. Zajos éljenzéssel fejezte ki a közönség őszinte elismerését a szép énekért.

Ezután Szávay Gyula, a jeles költő lépett az asztalhoz s legújabb költeményeiből olvasott fel nehányat. Szávayt már ismerik országszerte műveiből; nem szükséges őt bemutatnunk, de az estélyen felolvasott szebbnél-szebb verseiről mégis elmondhatjuk, hogy a legkiválóbbak közül valók voltak. Mai számunk tárcájában, a költő szívességéből, — közlünk kettőt. Szávay befejezvén felolvasását, az elnök egy babércsokrot nyújtott át neki a Társaság nevében s köszönetét mondott áldozatkészségéért.

A műsor következő pontja ismét a bányász-zenekar játéka volt: a „Cigánynő“ nagy dalműnek egyik legszebb részletét adták elő kiváló művészeftel. Hatodik pontnak következett Kápolnai remek felolvasása, melyet hasonlóan már múlt számunkban egész terjedelmében leközöltünk. A tudós Írónak meleg ünneplésben volt része.

A dalkör pompás magyar népdalait még megtoldotta egy bohókás kvartettel általános

tetszés mellett. Utána a fiatal jeles iró: Tersánszky lépett a felolvasó asztalhoz, hogy bájos meséjét előadja. A közvetlen előadás, a szépen megirt mese, mint egy allegorikus költemény mély hatást váltott ki. A felolvasás befejeztével Révai elnök meleg szavakkal üdvözölte az Írót székfoglalója alkalmából. A műsor utolsó pontja a bányász-zenekar pompás indulója volt.

S a nagy közönség, mintha csak érezte volna, hogy még tartozik valamivel a jeles íróknak; tömegesen vonult át az étterembe, hogy a fehér asztalok mellett is ünnepelje őket. Az István-szálló nagy étterme zsúfolásig megtelt, úgy, hogy sokan már helyet se kaptak. Szávayt körülülték a szép asszonyok, a Teleki-Társaság tagjai, a város előkelősége. Dula Jancsi rázendített a legszebb nótákra s megindult a legfesztelenebb mulatozás. A vacsora alatt Révai Károly a következő verses köszöntőt mondotta a jeles költőre:

„Minden bokron egy-egy madár-fészek,

Csengő ajkkal szállnak a zenészek;

Dalaikban mennyi édes álom Röpül végig az egész világon,

Én Istenem! mennyi nótás lélek !

Nincsen annyi csillaga az égnek ;

Nincsen falu, se’ város, hogy benne Legalább egy poéta ne lenne, íme itt is, - hogy tovább ne menjek, - Rimkovácsok garmadán teremnek;

S poharamba mikor italt öntök,

Rimes szóban mondom a köszöntőt;

Hátha igy majd jobban is megért a / Debreceni nagyhírű poéta.

Hej, de manap más a versek képe!

Most már modern doktoroknak Jár a recipéje.

Amit írtak a felcserek régen :

Meghúzódnak egy zugban szerényen.

Arany János, Petőfi és Tompa Sajtos-üzlet polcán áll halomba.

Ma - midőn az Ehrlich-szérum járja,

Másként szól a versirók gitárja.

Száműzött lett a mi jó cimbalmunk,

Mindenfelé csak grámmofont hallunk.

Akik ma az uj verseket Írják:

Lesajnálják a szegény pacsirtát;

Fülemile, ha belekezd dalba:

A keresztvíz sem marad meg rajta.

De én csak a régi hangon szólok S megértenek a hozzám hasonlók;

Magyar szívvel, nyílt egyenes szóval Jön szivemből csöndes altató dal,

Vagy viharos, mely az eget rázza,

De sohase’ káromló, parázna 1 Az új útra most se’ térek én hát,

Úgy köszöntöm a régi poétát;

S Debrecenből vétót nem kiált rám Csokonai Vitéz Mihály bátyám;

Sőt — mint lelki szemeim most látják, Meglóbálja báránybőr kucsmáját,

S hogy e torban ne maradjon vissza-:

Debreceni poétánkért Csikóbőrös kulacsát kiissza.

No de hát most mi mindent kívánjak*

A mi kedves régi poétánknak ?

Babérokat? - Van az neki bőven!

Koszorút kap minden esztendőben;

S ha tovább is igy halad előre A füle se’ látszik ki belőle.

Kincseket? 0 nem gazdagszik jobban!

Lelkében már a soknál is több van.

Egészséget ? No az ebugatta:

Éhezhet a sok doktor miatta.

Mégha netán igazhivő volna,

S a Koránból verseket dalolna,

S nem a színig magyar Debrecenben,

De valahol egy gyönyörű kertben Pálma-lombos sátor alatt élne :

Azt kívánnám néki, hogy a húrik Csókos-aj:{a suttogjon fülébe.

De legyen már vége e beszédnek,

Csendüljön föl a köszöntő ének,

Hogy kinek oly aranyos a szája:

Éljen soká „Julius de Száva!“

Éjfél után a pezsgő vérü fiatalság táncba kezdett s bizony már a hajnal derengett, mikor széjjel oszlott a társaság egy kellemes estély emlékével. Konstatálnunk kell azt is, hogy a nagy közönség azt az óhaját nyilvánította, vajha a Teleki-Társaság gyakrabban megismételné az ilyen nagy horderejű, élvezetes felolvasó üléseit.

Bojt.

A kalendárium szerint már vagy két hete benne vagyunk az önmegtartóztatás, a magunkba térés elmélkedő idejében: a böjtben. De vájjon böjtölünk-e ? Mint ahogy a farsangban joggal kérdezhettük volna, vájjon farsangoltunk-e ? Korunk a nivellálódásnak, mondjuk: a szürke életnek a kora; ennek pedig nincsen sem far- j sangja, sem böjtje. Kinek-kinek hogy szolgál a szerencse, aszerint van állandó farsangja vagy állandó böjtje. Az állandó farsangolás az életuntak, a fáradtak, az álmosak, a minden nemes föllendülésre képtelenek, a közügyért lelkesülni nem tudók bágyadt csoportját teremti meg; az állandó böjtben levők pedig a sötét nyomorúságukban, nagy életküzdelmükben, csüggedésük- ben és elkeseredésükben részben destruktiv elemet, részben pedig a reménytelen fásultságban tengődőket képviselik.

Halványan emlékszem még ma is az öreg biciklisapkás kertészünkre s a vasárnap délutánokra, mikor nálunk senki se volt otthon és addig elszállásoltak bennünket az udvarban, a Julinac bácsiék lakásába. Egész életét virágok között, üvegházban, a zöldben, szabad levegőn töltötte el s attól lett az arca, a lelke olyan derűs, a beszéde is, a szobája is, melynek ablakában egészséges zöld és piros muskátlifoltok eresztették át a világosságot.

Valóságos titkos meghatottsággal léptünk be ebbe a szegényszagu kis lakásba. Minden játékunk otthon maradt. Elszakadtunk rendes gyermekéletünk rendjétől. Hallgatagok, szelídek, jók lettünk, mint a titoksejtők. Figyelemmel lestük Treszka néni jöttét-mentét, amint a kis honyhából tálcán beszállította az uzsonnakávékat. Ismertük mindenikünknek a bögréjét, kanalankint meringéltük a gőzölgő sárgás levet és eszünkbe jutott az első kortynál az otthoni kávé, amelynek egész más az ize, más a csészéje. Más a kanál, más a szék, amelyen ülünk és mennyivel jobb itt ez. Nemcsak ez. Minden ... A csönd is, ha hallgatva eszünk-eszünk, a néma csönd is olyan titokzatos, telt. A hosszuingáju óra a falon immel-ámmal lóbálja földig csüngő sétálóját. Olyanokat kettyen, mint pici kalapácsok koppanása apró deszkán ... Az almáriom párkányán viaszszőke téli almák mintha körüljárnának. Aranyszélü csészék a sublót tetején és örök szalmavirág. Minden annyira a helyén, rendben, mereven, mint a múzeumi üvegszekrények alatt ...

Egyszer furcsa menet indult el a mi udvarunkból. Mindenki azt mondta, hogy meghalt a Julinac bácsi.

Mi nem tudtuk, mit akarnak mondani. Meghalt ? Az nem lehet. Hiszen az este még kinn harmónikázott a konyhaajtóban és mi táncoltunk szokás szerint a nótára. És nekünk nem szólt róla semmit. Még azt is megígérte, hogy reggel elvisz bennünket a városi parkba. Ott dolgozik. Mi majd segítünk neki virágot plántálni.

Reggel a Treszka nénit riva találtuk. Azt hajtogatta: vége, vége az öregemnek.

Mi váltig erősítettük, hogy csak nézze meg, kinn dolgozik a városi parkban. Az este avval váltunk el. Csak menjen, meglátja, hogy ott van.

De ő csak ránk nézett és azt sóhajtotta:

— Szerencsés gyerekek!

Mi nem értettük, mért nevez bennünket szerencsésnek.

De a Julinac bácsit csakugyan nem láttuk már többé. Elvitték a temetős emberek. Ebédre se jött meg, vacsorára se, éjszakára se.

S a Treszka néni azóta nálunk lakik a konyhában.

Ott csoszog a konyha körül a fájós lábával. Mindenét eladta, csak a rávaló ruhája maradt meg. Azt a szép kétméteres nagy órát is elvitte egy lármázó ember.

S a Treszka néninek nem maradt semmije az övé.

Nálunk nehezen élte be magát a ház egészébe. Eleinte úgy jött-ment, mint akit magát is el kellene temetni. Nem volt otthona. Nem volt gondja. Nem volt kamrája. Semmi saját valamije.

Nagynehezen, későre kezdett csak megülepedni. A konyhát tekintette lakásának, amelyet a maga tetszése szerint berendezhet.

Mi csodálkozva, elmaradt szemmel néztük értelmetlenül, amint ő komolyan játszott a szobájával. A sarokban állt a ruhaszekrény: a fekete ládája. A garnitúra: egy konyhaszék. A falon kis tükör, két szentkép, az olvasója, virágvasárnapibarka. Esernyő avarokba támasztva. Munkakosár, kötés . . .

Mesélő kedve egészen elhagyta. Inkább szomorkodott. Szeretett magányosan üldögélni. Nézett hallgatva a kötésére.

így ment soká, soká, soká!

A ládáját féltette leginkább. Más előtt ki nem nyitotta volna. Ha magányosan maradt, akkor feltárta és rendezgetett benne.

Apámék már régóta gyanakodtak reá. Csak nem akartak beleakadni a dologba.

Egyszer meglestük az ablakon keresztül. Nem látta, hogy figyelik. Ült a széken a láda mellett. Lehajtott arca a ládában nézett valamiket. A szája számolgatott valamiket. És mosolygott szelíden, lágyan. Mondogatott magának egyes szavakat, de nem értettük. Egyszer kezébe vett egy bádogpikszist, beleszimatolt. Kivett belőle