Nagybányai Hírlap, 1912 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-15 / 50. szám

a nem is nagyon távol fekvő jövőben a városnak a kövezés, a közkorház, a közfürdő stb. ügyeit mégis csak meg kell oldania, ha a városi életnek a nemzeti, létben elfoglalt, állásával járó nagy feledatai betölthetésére magát kellően felvértezn i ő hajtja és kell, hogy óhajtsa: úgy ez esetben, e legmagasabb szentpont kit " zése és gondosan szem előtt tartása esetében szerit- módját kell ejtenünk, hogy a könnyelműen, a megterhelésünktől való, önző félelemből kifolyólag fedezetlenül hagyott és felhalmozódott közterhek pontos és céltudósan kiszámított törlesztését eszközölhessük és a napi szükségleteket precízen kielégíthessük!

Nincs egyébről ugyanis szó s ezt tartsuk folyton szem előtt, mint a napi szükségletek fedezéséről való gondoskodásról; ezeket a szükségletek pedig már jobban redukálni, már intenzivebben összezsugoritani nem lehet, mint a mennyire azok a főszámvevői és tanácsi dolgozatokban tényleg ösz- szehúzvák! Sőtanyirajösszezsugoritvák hogy ezen elkerülhetetlen napi szükségletek kie- légithetése végett helyenként (erdőgazdaság, villanyüzem, István-szálló s még pár tétel) a bevételi rovatok beállítása az ötletszerűség a valószínűtlenség, de egyszersmind a felcsigázott lehetőség az optimista feltevés bélyegét viselik magukon s igy ha valaki ad absurdum le tudna szállíttatni egyes kiadási tételt, úgy ezt jóhiszeműen és nemes szándékkal csak úgy és csakis akkor teheti, ha ugyanily mértékben szállítja le a bevétel egyes mesterségesen felduzzasztott tételét is, a minek egyetlen indokául kizárólag az a törekvés szolgálhatna s ez a törekvés nagyon dicséretes is volna, hogy t„ i. a költségvetés végre valahára minden mérlegelhető körülmény és józan feltevés figyelembe vétele,

meg az eddig elért tényleges eredmények szerint — reálissá és a város közgazdasági, kulturális és ezer vonatkozású életének megingathatatlan fundamentumává váljék! .

Magam is kesergek a 71% pótadó miatt, sokan még átkozódni is fognak, de kinek fog eszébe jutni polgártársaim közül, hogy a keddi képviselőtestületi tagválasztás ötletéből kidolgozott programmal, vagy legalább is megjelölt, körvonalozott elvek mellett küldje a maga képviselőit a városi közgyűlésbe, ahol rendszerint pillanatnyi hangulatok, személyi rokon — vagy ellenszenv okozta indulatok döntenek nem 1 —2, de 15—20 % pótadó sorsa felett oly intézkedések inaúgurálásával, a mely intézkedések már a képviselőtestületi tagválasztások előtt prog- rammba vehetők, vagy onnan kiküszöbölhetők lettek volna!

Adózunk a külföldnek.

Az áruforgalmi statisztika szerint a behozott iparcikkek után esztendőnként körülbelül ezei millió koronával adózunk a külföldnek. S a helyzettel ismerős nemzetgazdák azt mondják, hogy ennek a rengeteg összegnek negyedrészét decemberben izzadja ki a magyar, a karácsonyi és az újévi ajándékokért.

250 millió! Micsoda rengeteg összeg ez! Polgári agy alig tudja el képzelni. Csak néhány összehasonlító példát! Auffenberg hadügyminiszter a balkáni zavar előjátékaképen 68 millió K. póthitelt kért a delegációtól A tervezett két tudomány- gyetem összes költségeit 7 millió koronában állapították meg s micsoda nemzeti büszkeség tört ki belőlünk, hogy a magyar kultúra javára ilyen nagy áldozatot tudtunk hozni! Van az országban vagy félmillió tüdőbajos embertársunk s a szanatóriumok építésére még a leglelkesebb propagandával se tudunk félmillió koronát összegyűjteni. Ha az a sok százmillió iparcikkekért nem

bolygatnunk addig, mig tart a veszedelem, a nagy- nagy veszedelem: — élő élete annak, a kit érté- J kelünk. De valahogy nekem mégis jobban esik a magam magyar szürkehályogával való birkózásom most, mikor az élőket nézem, mint a gyászbabo- rult általános elismerésben való részvétel reménysége a jövőben.

Aiglon munkássága előttem van a maga teljességében s úgy vélem, belátok valamelyest az ő sóvárgó vonalaiba, s e finom tollhegycsapásoi.on el-eljutok néha a lelke egy-egy ablakához, a honnan a minden mázon túlvaló lényeghez esik bepillantás. Beardsley, meg ő kitűnő példa nekem arra, hogy az egyezés és különválás jeleit kutassam két felületes' Ítélettel mesternek és tanítványnak nevezett művészben, mert csakugyan van közöttük rokonság, s a rokonságban, — épen ebbén a rokonságban — a lehető legnagyobb ellentét. Rokonságuk az erotikus rugó, mely kezük minden vonása mögött ott van, s itt-ott ki is meztelenkedik a vonalszövedékeik mögül. Az ellentét, a gyökeres, mélyből fakadó ellentét pedig a rugó anyagában, típussá szűrődött nőideáljuk nagy eltérésben, e két életen Végighúzódó kényszerképzet merő küiömbözőségében van. Sassy nőideálja húri, Beardsleyé démon- Sassyé csupán sóvár, ébren- álmodol, Beardsleyé már nymphomániás beteg, aki pusztul és pusztít, őrlődik és ront. Becsületes Őszintességgel vetődnék ki száz alakban a papírra mind a ketten, s pontosan, részletesen körülírják a nőideált- Az ópiumos álmok valamennyi nője

álomfátylakban, álommadarak és álomvirágok közt járó álom, aki az egész rajzcikluson keresztül az utolsó kis vonaldiszig semmit sem lát, ami nem volna maga is álom. Beardsley női éber, éles, kegyetlen realitások, hiába szimbólumok, hiába lebegnek a föld fölött, hiába van a hátuk mögött az a sok pávatollas, gyertyalángos, rózsalugasos gyönyörűség, képtelen egymásmelettiségben; beesett arcuk valóságosan torz a beteg vágytól, karjuk, kezük megrajzolatlanul is él, mozdulataik a M«liére-darabok frappáns önjellemzései. Az ópiumos álmokban szemernyi realitás sincsen; Beardsley csak az egymással össze nem férhető “realitások egymás mellé állításában irreális- íme a leglényegesebb lényegbeli különbség a mester, meg az állítólagos tanítvány között.

Egymás rovására világért sem vonnék párhuzamot kettejük között, sem grafikai, sem psychopathologiai, sem semmi egyéb okokból. Egyszerűen azért nem, mert ezen a magyar kórságon is erőt akarok venni. A magyar fül valahogy, — természetesen, szükségszerűen, — úgy alakult ki, hogy csupán a prímást hallgassa igaz odaadással s ezzel a sok század óta már-már jellemvonássá érett dispozicióval . primási hegedüszót lessen a kultúra nagy szimfóniájában is, a hol a hangszereknek szinte mindenikére rá-rákerült a szólamvezetés sora s nem puszta kísérők akkor sem, mikor háttérbe szorulnak- Mi költőből, íróból, festőből, szobrászból és minden egyébből egyszerre csak egyet tűrtünk meg mindenkor- Legfeljebb

vándorolna a külföldre, mennyire növelné a jólétté mily hatalmasan előmozdítaná a nemzeti vagyono- sodást!

Nem az fáj nekünk, hogy a magyar közép- osztályt ilyenkor, karácsony és újév táján, az élet kényelme és kifejlesztett fényűzése erején felüli áldozatokba kergeti, hanem az, hogy nem hazai ipartermékekért adja ki a pénzét.

Ha azok a gyárak, melyek a külföfdön a magyar fogyasztás számára dolgoznak, itt Magyar- országon volnának, mennyi munkaalkalmat teremtenének, mennyi munkásnak adnának kenyeret, exisztenciának a boldogulását mozdítanák elő ! Mivel tőkében szegény a mi országunk, még az sem volna a legnagyobb baj, ha ezek a gyárak külföldi pénzből épülnének fői. Az elhelyezett tőke méltányos kamatnyereségét ki sajnálná, ki irigyelné? Azt sajnáljuk mi a legjobban, hogy a gyárkémények nem a mi hazánkban füstölögnek, nem pedig azt. hogy a gyárosok a külföldön szerzik millióikat. Abban van az elveszett nemzeti vagyon, hogy kiengedjük a munkaalkalmakat s hogy az ezermillió a külföld hatalmát, vagyosodását s jólétét szolgálja.

Panaszkodunk, siránkozunk, de kérdés: van-e ezeknek a sírásoknak valami hasznuk, céljuk és foganatjuk ? Aligha. Csak a hazafias kötelességérzet íratja velünk ezeket a sorokat; a siker minden reménye nélkül kiabálunk bele a sötét éjszakába; a közeli virradást igazán nem várjuk! Ha a nemzeti föllendülés nagy korában még egy Kossuth Lajos lángszavának se volt sikere és Magyar Védegylete a közöny sarába veszett, épugy, mint az újabb kor tulipánmozgalma : mit akarna akkor egy szürke, névtelen, vidéki újságíró a maga nemzeti panaszával, hogy ne élhetetlenkedjünk már tovább, de pártoljuk a hazai ipartermékeket!

Hogy a szavunknak semmi foganatja sem lesz, nagyon jól tudjuk. De ha a mi egyszerű szavunk hatása alatt csak egy-két család szerez is a karácsonyfája alá magyar ipartermékeket, munkánk nem volt hiábavaló, mert a magyar ipar- pártolása jelszó, ha lassan is, de terjed s követőkre talál.

Azért tehát harsogjunk csak bele a reménytelenség sötét éjszakájába, hátha igy majd hamarább virrad . . .

azon vitatkoztunk, melyik ez az egy. Melyik a prímás- így lett Tolnay Lajosból Jókai kontrása, holott soha, egyetlen hangot ki nem adott, mely az övével még csak összhangzott volna is- így lett Székely Bertalanból klarinétos, akinek meg-meg- engedtetett olykor-olykor egy-egv futam a primás- Munkácsi dédelgetett vonójának el-ellankadásakor, Stb-, stb- és még ezer stb- Megromlott érzékünk, darwini értelemben átalakult hallásunk nem tudja megértetni híres józanságunkkal, hogy a kultúra, — ez a nagy-nagy, végtelenül polifónikus szimfónia, — éppen ott kezdődik, ahol mindenki prímás és mindenki kisérő, aki csak valamit tud, akinek csak érték a játéka- Magunk alatt vágjuk a fát, n.ikor bárkit is prímásnak teszünk meg s megköveteljük, hogy egyedülüdvözítő játékát mindenek utánozzák- Azért, hogy jobban tetszik a rubin, még nem kell topázt, smaragdot jnrosborszinre festeni, mert ráununk a sok pirosra s az lesz a nóta vége — mint volt is mindenkor, — hogy az uj divatszin kedvéért még a bukott prímás rubiniját is sárgára, zöldre festjük azutánKi a prímás a mi pár excellence rajzolóink között ? Tessék végigfaggatni az egész magyar közönséget; — mindenki egy valakit fog mondani, ezért az egy valakiért rajongani fog, a többit meg lebecsmérli- Arra még csak nem is gondol, hogy ez a tercett, quintett, vagy akár az egész zenekar úgy a kultúra zenéje igazán, ha Nagy Sándor fölséges orgonafugái után fület nyitunk Kós Károly pogány-hun tárogatójának is,