Nagybányai Hírlap, 1912 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1912-10-27 / 43. szám
TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden vasárnap 8 — 12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Or. AJTAI NAGY GÁBOR. Fomunkatárs: RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők. Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fő)-tér 14.----------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ----------Ká r sietni! Október 26. A közoktatásügyi minisztérium egyik legjelentékenyebb ügyosztályának vezetője: Boncz Ödön miniszteri tanácsos, a középoktatás feje járt a héten városunkban ’a főgimnázium építése ügyében. Hinnünk kell, hogy a magas látogatás célja a főgimnázium épület-dolgának a végleges döntésre való előkészítése volt s ebből a szempontból nemcsak a kiket közvetlenül érdekel és illet, de a város egész közönségének örvendenie kell, hogy a rég vajúdó kérdés végre a megoldás stádiumába kerül. Pedagógiai tekintetekbe 1 pedig még azt is szívesen kell'immár fogadnunk, ha a vajúdó hegyek egeret szülnek, még ha rövidesen csak toldani-foldani fogják is a mai épületet, mert megfelelő helyiségekre immár égető szükség van. De tegyenek már valamit, mielőtt végleg kompromittálnák az egész ügyet s annak a hitnek nyújtanának hizlaló tápot, hogy itt a kulturtárca terhére akarunk városfejlesztési programmot megoldani anélkül, hogy a főcél a pedagógiai érdekek szolgálata és a beruházásokra vonatkozó takarékossági követelmények respektálása távolról is biztosítva lenne! Jelen megjegyzéseinkkel azonban ismét csak ad oculos óhajtjuk demonstrálni, hogy a város elöljáróságán kívül e kérdésben immár a legkomolyabb képviselőtestületi tagok is assisztáltak annak az előre kellően nem látó törekvésnek, mely közügyeink kezelésében minden fontos és nagyjelentőségű mozzanatot bravúrosan igyekszik megoldani anélkül, hogy a legsúlyosabb aggodalom a legcsekélyebb megfontolás tárgyává tétetett s a bravúros cselekedetek esetleges balsikereinek következményei lelkiismereti furdalás okozójává válhattak voma! Annak idején, amikor arról volt szó, hogy a közoktatásügyi minister által elfogadott annak a tervnek keresztülvitele, mely szerint a főgimnázium a Klastrom-réten helyeztessék el, — haladéktalanul készíttessék elő s a legmagasabb Ígéret beváltása igy kényszerittessék ki: egyetlen hang szólalt fel csak e moraliter meg nem engedett eszköz alkalmazása ellen, mert — a mint a mostani előkelő látogatás észleleteiből következtetni lehet — az a legmagasabb Ígéret nem éppen szentirás, mivel beváltása rendszerint ezer meg ezer ellenható tényező s talán állami financiális ellenérdekek közrehatásától is függ. S ime, mi történnék, ha a város a már elfogadott terv keresztülvitele érdekében a több tízezerre rugó kiadásokat megtette volna? Nem jó erre még csak gondolni is, pedig nem a vezető körök akaratán, hanem attól nem függő külső okokon múlt, hogy az előkészítés temérdek költségeit nem folyósítottuk! S ha tényleg megkezdtük volna e költségek befektetését ? Vájjon ez ez egyetlen körülmény döntené el, hbgy hol lesz hát s mi lesz a főgimnázium épületével ? Aligha! Tanulság: Kár és colnprommitáló minden dolgot csak úgy hirtelen a feje tetejére állítani. * Ha .másmi nem, de erkölcsi kár volt oly annyira siettetni a klasírom-réti építkezést s kár lenne siettetni utcáink burkolását is, mert e tekintetben a következő decenni- umban radikális újból építés válik szükségessé, mely okból mai keserves pénzügyi viszonyaink közepette - különösen a város financiáit tekintve — utcáinknak csak lehető használható állapotba .hozatala: a kátyúk eltüntetése és a dombocskák elhordása, ki planirozása látszik indokoltnak, de egyúttal elkerülhetetlenül szükségesnek is. Mi annak a felfogásnak vagyunk szószólói és kitartó támogatói, mely szerint igazi városi élet az utcáknak megfelelő (ha nem is aszfalt) burkolattal való ellátása nélkül el sem képzelhető, ez egyik elemi célja minden városi törekvésnek, mert e nélkül nincs tiszta város, nincs egészséges váfos, nincs maga — a város! Minthogy pedig ma ezt a célt újból való nagy megterheltetés nélkül keresztülvinni képtelenek vagyunk, ezért ezúttal csakis a legszükségesebb helyreállítást látjuk célszerűnek és indokoltnak s hisszük, hogy a hivatalos város is elhessegeti magától a kísérteiét, mely annyiszor vezette már elhamarkodott-lépésre. Bizonyára eíjő az ideje annak, hogy maga a város közönsége fogja a fenekestül való újjáépítést sürgetni s akkor könnyen megfogja azt is érteni, hogy e célra újabb tetemes áldozatot kell hoznia a maga megterhelésével. A főváros és a vidék. Az utóbbi esztendők nagyon megváltoztatták a főváros képét. A szükség és kényelemszeretet mindazt megteremtette, amiért a külföld metropolisait irigyeltük. A fejlődésnek ez a processzusa minden vonalon egyre tart. Örvendenünk kellene ennek a ténynek, ha ez a fejlődés bennünket, vidékieket csak mint szemlélőket érdekelne. Sajnos azonban úgy áll a dolog, hogy a főváros hirtelen fellendülése jórészt a vidék fellendülésének rovására történik. Mihelyt vidéken, akár embertehetségben, akár valami természeti lelet | képében valami különösebb érték merül fel, nyomban viszik a fővárosba, hogy „kellő miliőbe“ helyezzék. A főváros rohamos fejlődése így az ország fejlődéséhez képest olyan, mint a vízfejű kórálla- potja. A fej egyre nagyobb lesz, a test viszont egyre jobban senyved. Nézzünk csak egy pár példát! Hazánk leletekben gazdag ország. Kétezer esztendővel ezelőtt a rómaiak laktak földjén s mindennapi dolog, hogy ásás közben vagy más módon emlékekre bukkannak, melyek abból a korból maradtak reánk. Mi történik ilyenkor? Helyre állítják az emléket? Hajlékot emelnek fölé, hogy az ország különböző részeiről s a külföldről is eljöjenek az érdeklődők? Szó sincs róla! Kiszáll valami bizottság s elviszi az emléket Budapestre, a Nemzeti Múzeumba. Ha egy-egy vidéki színtársulatban valami „csil lag“ tűnik föl’ vajon sokáig marad-e a vidéken? Megérkezik egy szép napon a jószimatu pesti direktor s viszi magával. Igaz, hogy az a színész vagy színésznő a vidéki dicsőségből segédszinészi vagy segédszinésznői szerepekbe esik, de hát mit bánja ő, mikor vágyainak, álmainak a netovábbját érte el: Budapestre juthatott. És ennek a processzusnak megvan a maga negativ oldala is. Amely mértékben szívja fel a főváros a vidék érdekeit, épen oly mértékben szórja ki magából a kétes exisztenciák ezreit is. Letört ügynökök, hajótörött kereskedők megveszik maguknak az obiigát fehér nyakkendőt, az aranykeretes csiptetőt s jönnek „vállalkozni.1, Ezek azok az urak, kik varrógépet adnak el s Pityi Palkó 100 kötetes jubileumi kiadását küldik meg helyette. Ezek azok az urak, kik pénzt szereznek kölcsön olyan szolid föltételekkel, hogy három hónap múlva még az utólsó vánkost is kihúzzák a szegény áldozat feje alól. Ezek ellen az emberek ellen csakis műveltséggel, a kultúra fegyverével lehet védekezni. Ez a kultúra pedig ott kezdődik, mikor felismeri a vidék azt az erőt, mellyel rendelkezik, mikor megbecsüli s nem kótyavetyéli el a hivalkodó nagyvárosnak. Mert nem a közönség nemtörődömségén múlik, hogy pang a vidéki kultúra, hanem azon, mert a vidék érdeklődése csappan, mivel nem kap. megfelelő kielégítést. Örömmel látjuk azonban, hogy kezdik már itt-ott fölismerni a kór tüneteit. Helyesen, mert minden orvoslást a diagnózisnak kell megelőznie. Szombathely például olyan műtörténeti kiállítást tudott rendezni, melyet még a müveit külföld is meglátogatott. Nagybánya a festészeti és bányászati kiállítást, mely országos hírre jutott. Hódmezővásárhely olyan kerámiai ipartelepet létesít, melynek nem akad párja a kontinensen. Ma a vidéken már olyan művészeti lapok jelennek meg melyek egyetlen budapesti kávéház asztaláról sem hiányoznak. Több városban kulturháaakat építenek a helyi nevezetességek befogadására, elhelyezésére. A képzőművészet régi barátja a vidéknek Lapnnk mai száma 8 oldal.
