Nagybányai Hírlap, 1912 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1912-09-22 / 38. szám
V. évfolyam. Nagybánya, 1912. szeptember hó 22. 38. szám. 1 TÁRSADALMI ÉS SZÉPiriODALMI I1ETILAI?. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden vasárnap 8 — 12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs: RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők. Kiadóhivatal: Morvay. Qyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fö')-tér 14. ----------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ----------Mo rál és üzlet. — Irta: Ajtal Nagy Gábor. — Szeptember 20. Nagybánya város takarékpénztára 1912. első félévének számadásai most kerülnek a választmány elbírálása s ezután a képviselőtestület jóváhagyása elé. A forgalmi kimutatás adatai szerint a már jellegével fogva is országosan ismert pénztárunk a súlyos pénzügyi helyzetben sem szorította meg kihelyezéseit s ha ennek dacára mégis az előző évek átlagán alolmarad'ó nyereséggel zárta félévi számadásait, ez a körülmény közfelfogás szerint becsületére szolgál, mert — e felfogás szerint — az üzleti conjunk- turák kapzsi kihasználása nem lehet egy közintizmény feladata. Kérdés azonban, hogy pénzügyi műveleteknél szigorúan kell-e alkalmazni azt ^ az erkölcsi szabályt, mely a gyengébbnek lehető kíméletét követeli? Am, kiméle- tesek-e a nagy pénzintézetek a kisebb vidéki pénztárakkal sem? Nem üzleti jóindulatnak tüntetnek-e fel minden oly magatartást, melyet mormális viszonyok között uzsorának bélyegeznénk? Köszönjük meg s büszkélkedjünk, hogy egyoldalú belátás szerint meghatározott mértékben megnyitvák előttünk a hitel sovány forrásai ! Az a meggyőződésem, hogy a mikor takarékpénztárunk kénytelen a betétkamatlábat emelni, csakhogy a betétek el ne vonassanak, ugyanakkor érthetetlen annak az elvnek következetes betartása, hogy semminéven nevezendő jutalék nem szedhető, a mi a törvényes kamatlábat csak egy 0‘01%-kal is meghaladja! Ezt a drága pénzt úgyis csak az veszi igénybe, a ki elkerülhetetlenül rá van szorulva a kölcsönre s a ki e mellett még hálálkodni tud, hogy nem engedte a pénztár, hogy a szenyes hullámok eltemessék ! Rendkívüli viszonyok között nem az a baj, hogy a pénz drága, hanem az, hogy nincs; de ha mégis van s csak túlságos drága, tessék azt igy megfizettetni, mert sokkal nagyobb értéket menthetünk meg a jobb időkbe vetett hit fentartására nyújtott segély utján mintha ezt a hitet a saját zsirjába engedjük ingfulni! Vagyonok pusztulnak el, mert késik a segély; a túltáplált javakat megüti a gutta, holott halálra merevedve nyújtogatják a karjukat, hogy eret vágjon a műtéttől törvényesen és saját lelkiismeretének pa- rancsg által is eltiltott orvos! Nem frázis az, hogy a szükség törvényt bont: ellenkezőleg a leggyalázatosabb s mégis elkerülhetetlen élő valóság! A végszükséget a büntető codex is ismeri s mentesítő körülmény gyanánt, operál vele! A mikor a betét anyagi érdekből kihúzódik, a jóhiszemű kulanteria élhetetlenség számba megy s e mellett a közcélt éppen nem szolgálja, mivel lassanként tehetetlenségre kárhozik! E mellett nem túlságosan következetes az a finom és előkelő felfogás, hogy az intézet presztige 8 %-nak semmiféle cimen való meghaladást nem tűri meg, mert még visszaemlékszem arra az időre, a mikor a pénztár az okból kívánta saját gazdájától: a várostól a tőkéjét bevonni, hogy 6 °/o helyett 8 %-kal is el tudja azt helyezni! Vájjon ez az érvelés nem kizárólag a rideg üzleti szempontok honorálását jelenti még annak dacára is, hogy ez a többjövedelem ugyancsak a város pénztárába kerül vissza, hiszen ezen álláspont logikusan fentartva egyenesen megkövetelné a helyzetnek okszerű és országszerte divó kiaknázását oly mértékben és addig, a meddig attól a hitelkereslet végre kétségbeesve visszariad ! S mikor fog visszariadni ? ! Ennek is vannak szabályai, de ezek már a csődtörvényben vannak kodifikálva! Tovább megyek! Városi érdeket se szolgál a pénztár, hírnevének mimózaérintetlensége következetes kultuszával, mert ha a helyi piac hiteligényeit megfeszített erővel igyekszik is kielégíteni, P Nagybányai Hírlap tárcája. A Balaton mellett. — Irta: Révai Károly. — Röpített a gyorsvonat. Nagy, hosszú út állott előttem: a Rozsály aljától - a Balatonig; 24 órai út vasúton. Ha én nagy úr vagy gazdag ember lennék, sohasem ülnék vasútra, csak lovas alkalmatosságot vennék igénybe. Egy jó fedeles hintó, kényelmes bőrüléssel fölér a világ minden vasutjával. A vasút csak annak való, akinek sürgős útja van. Aki látni s élvezni akar, az kocsin utazzék! Sajnos sem nagy úr, sem vagyonos ember nem vagyok s igy kénytelen voltam gyorsvonatot használni. Zsúfolt kocsi szakaszba kerültem. Mindenek előtt megállapítottam utitársaimat. Volt egy előkelő s hírhedt oláhpap, azután egy gyászruhás fiatal asszony kis babával ölében, egy siket-néma ifjú pár: férj és feleség, egy vidéki földesúr s végül az én csekélységem. A szomszéd fülkében két asszony, három leány és egy fiatal ember; mind a hatan a rendezetlen Vallás hivei; lármásak, rajongók és rettenetesen tolakodók, kik mindegyre be-be kukkintottak a mi fülkénkbe, szemünkbe kacagtak, kiabáltak, kérdezősködtek s miután nem reágáltam a kihívásra, elneveztek vén medvének. A mi fülkénkben csöndesen indult meg a társalgás. Az oláh pap kezdte meg a beszédet igen okosan, finomul. Meglátszott rajta, hogy nagy műveltségű. Oly szép magyarsággal beszélt, akárcsak Jókai, vagy Gyulai Pál. Gazdasági témák keringtek a levegőben: a bor, a búza és a kukorica termés került szőnyegre; no még a nép közt terjedő alkoholizmus. A gyászruhás fiatal asszony aközben uzsonnát adott a kis babának. Friss, bóditó tejszag áradt szét a fülkében: az édes, drága anyatej mámoritó illatja. Mellettem a siket-néma pár „beszélgetett“. Az érdekes pár 20 körmét táncoltatta szakadatlanul. Micsoda szerelmes beszéd lehetett az! Ragyogó szemük magyarázatul szolgált az ugrándozó ujjaknak. Bájos kép lett volna ez a mi kis társaságunk, ha a szomszédos zajongók be nem ütik jellegzetes orrukat folytonosan. Vihogva csodálták a siket-néma pár beszélgetését és otromba megjegyzésekkel kisérték. Szerencsére Budapesten megváltunk tőlük. Uj alakokkal kerültem össze a Balaton felé száguldó gyorsvonaton. Miattam azonban már lehetett akárki az én utitársam, mert én egész lelkemmel oda ültem a nyitott ablak mellé s bámultam, csodáltam a viaék szépségeit. A hatalmas Duna mentén robogó vonat minden pillanatban uj moziképet varázsolt elém. Adony, Zichyujfalu, Szabadbattyán játéka kissé egyhangú. Búza földek, szőlők váltakoznak, néhol egy-egy folt erdő s közelében egy kimagasló úri kastély. De aztán amint közeledtünk: a Balatonhoz, egyszerre megváltozott a kép. Fehér mészhegyek mellett rohan a vonat egy jó darabig, mig végül egy alaguton átsuhanva szemünkbe ötlik a magyar tenger, partján a rohamosan épülő Balaton-Kenesével. Azt hiszem álmodtam! Nem is lehetett az valóság, hogy ébren, nyitott szemmel, rugalmas izmokkal végig járjam a Balaton partját a veszprémi és zalai oldalon. Meg vagyok győződve, hogy valami mélységes álom szállott reám s egy hosszú éjszaka idegizgató láza ölelt karjaiba s vitt, rohant velem gyorsvonat sebességével le a Balaton mellé s oda ültetett az almádi gyönyörű parkba, szemben a kikötő hiújával, hol fekete füstöt okádva indulásra készen állott a „Baross“ gőzhajó. A távolban kéklő tihanyi hegyfokról egy csodaszép templom integetett felém s lázálmomban hallottam a visz- hang szabályos, tisztán csengő kiáltását: „Erzsiké! Erzsiké! Erzsiké!“ . . . Nem! Nem volt álom! Ott jártam a Balaton mellett, hová gyermekkorom óta örökké vágytam. Ott bolyongtam a magyar tenger partján, a csodaszép Zalában, a tündéri Veszprémben s égő, tágranyilt szemmel bámultam bele a „nagy vizbe“, mely szinét minden pillanatban változtatja. Egyszer hófehér, mint a tajték, pár pillanat múlva sötétkék, mint az ég; rövidesen lilás párák libegnek fölötte s maga a viz is olyan lesz, mint az ametiszt, végül smaragdzöldre változik, mint a búzatábla a májusi fakadáskor. S e szinváltozat alatt ott libegnek, mint valami hófehér lepkék, — a kis vitorlások künn a nyilt Xjapunls. mai száma 8 Oldal.
