Nagybányai Hírlap, 1912 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1912-05-05 / 18. szám
2 N ag ybáuyal Hírlap 1912. május 5. Megérdeittli-e ez az irány azt a feneketlen rajongást, mely a bizottság javaslatában megnyilatkozik, nem tudjuk; viszont elvárhatnék, hogy ez a bizottság legalább annyira legyen tárgyilagos, hogy más művészi irány jelentőségének felismerésére is — legalább törekedjék, legalább nyissa ki a szemét letagadhatatlan eredmények előtt is, ha már azok mibenlétét s következményeit vizsgálni és latolni elmulasztja vagy nem akarja. Lehet az az irány ép annyi jóakaratra érdemes, mint a mai iskolai vezetőségnek impu- tált művészi meggyőződés, melyet saját kreatúráik sem vallanak! Frázis tehát ezeknek az irányzatoknak emlegetése, ha mibenlétüket felismerni nem tudjuk — vagy pláne nem akarjuk! Frázis tehát annak hangsúlyozása, hogy a nagybányai festőiskola maga egy tipikus és specialiter nagybányai karakterrel bir, avagy birt volna bármikor! Frázis tehát, hogy ez az iskola egységes jellegű lett volna; mert innen tiz év alatt újabb és újabb irányok indultak ki, melyeknek absolute semmi köze nem volt ahhoz, hogy a vezetőknek milyen a művészi hitvallásuk. Európa- szerte a legkülönbözőbb egyéni törekvések utján érvényesültek és szereztek dicsőséget, amely ugyan legkevésbbé karakterizálta azt az egyöntetűséget, melyre ma, mint féltett kincsre hivatkoznak; ellenben ugyancsak nagybányai piktura volt. Ahhoz roppant mérvű beképzeltség szükségeltetik, hogy valaki minden újabb s innen indult törekvések kutforrásául önmagát nevezze meg. Ha Nagybányát valami karakterizálta, azt soha sem egy-két egyénnek törekvése, hanem épen a teljes művészi szabadság révén folszinre jutott igen különböző számos egyéni törekvés. Egyes embereknek jelentősége pedig az utóbbi tiz év alatt épen azok a fiatalok között-, volt, kik külföldi hatások alatt itt dolgoztak és pedig eredménnyel. Ilyen szabad szellemi alapon állott régen a nagybányai festőiskola, ebben a szellemben jött létre a memorandum, a melyet teljesen másként magyaráznak és pedig helytelenül, de mindenesetre célzatosan. Mert ha a memorandum kizárólag a mai vezetők törekvéséinek pártolására szólította volna fel a várost, mire való volt akkor a memorandumot aláíratni másokkal is ? Ha — mint a bizottság állítja, - a város elismervén a festőiskola erdemeit elősegíteni akarta törekvéseit azzal, amit tett; akkor itt nem csupán egy-két ember eredményét kellett volna hogy lássa, hanem mindazokét a fiatalokét is, akik révén Nagybánya neve az utóbbi tiz év alatt kétségtelenül gyakran említve lett. Réti István a „Tizennégy esztendő a nagybányai festőkolónia életéből“ cimü essay-ben a következőket jegyzi fel: „Föntebb' említettem volt, hogy Münchenben, de főleg Páriában, minden télen egy egész csoport fiatal nagybányai dolgozott az iskolában s éveken keresztül minden tavasszal ide hozta vissza meggyarapodott tudását, fejlődő ízlését és egyéniségének meg- félelő művészi törekvéseit. A francia művészet legutolsó hullámcsapása, amely Gaugin, Van Gogh, Mathis, Manguin neveit vetette felszínre, egyszerre Nagybányán is érezhető lett. Előbb mint Magyarországon bárhol, Budapestet sem véve ki, először itt okozott kavarodást a fiatal lelkekben. 1906-ban Czóbel, utána Frimm, következő években Perlroth, Ziffer, Mikola is rövid ideig, azután Boromisza és Bornemisza jöttek haza, az uj irány kiforratlan igéjével és idegen- sjzerü, de mindenesetre érdekes művészetükkel. Élvezettel, örömmel láttam az ezen törekvések nyomában pezsdülő, vitázó szellemi életet itten, a vélemények, meggyőződések heves harcát, noha lassan világos lett előttem, hogy ezek a disputák, a melyek esténként hangossá tették a cukrászdát, csillagos éjszakákon a fekete liget fehérlő utainak csendjét verték fel, szellemi szakadás magvát rejtették magukban. A haladás útját nemcsak csöndes fejlődés, de rázkódások, forradalmak is jelölik.“ stb. Réti akkori szavaiból röviden konstatálható, hogy igenis tudomást vettek és acceptálták a fiatalok újabb törekvésit és pedig örömmel. Viszont a konstatált szellemi szakadásban látták az iskola fellendülésének egyik okát. Tehát az j észszerüség azt diktálta volna, hogy ezen újabb törekvéseket, melyeket örömmel láttak keletkezni, kapcsolják be a jövő Nagybánya terveibe; ne pedig mint ahogy történt, mindjobban negligálják. Éppen a szabad iskola szellem követelte volna meg ezeket. így minden és mindenki eredményére és művészi törekvésére reá ülni még sem lehet ? így látva a dolgokat, ha a közgyűlés jónak látja assistálni az ilyen egyéni ízű törekvéseknek, viselje is anyagi és erkölcsi következményeit! Ne áruljon zsákban macskát, hanem mondja ki, hogy ez az egész segélyakció a mostani vezetőség személyének szól, tiltson ki innen minden más művészi meggyőződést, hangoztassa azonban az iskola szabadságát és függetlenségét továbbra is! Mondja ki, hogy a városnak nem érdeke itt, falai között minél több tehetséges, — ha százféle művészi irányzatú embert is látni! Még valamit! Ha az állam valakit subven- tionál, azt igen erős és körülményes kikötésekkel teszi, mely magában is már számadást jelent; igy Hollósy is a subventióért évente Budapesten rendezett kiállítást és ingyen oktatott szegény tehetséges növendékeket. Egy ilyen intézménynek, amibe a város körülményeihez képest ilyen horribilis összeget befektet, kétségtelenül fejlődésképességünek keltene lenni s ezt még kétségtelenül elsősorban' is tehetséges emberektől lehet várni, ha irányuk, felfogásuk mindjárt homlokegyenest is ellenkezik a mai vezetők felfogásával. Ezekből konstatálható, hogy a subventió mai felhasználása teljesen helytelen irányba terelte a nagybányai festő ügyet. Első perctől kezdve nem elvek, hanem személyeskedések sorozata volt, nem érvek, hanem összeköttetések mozgatták a dolgot jobbra balra s hogy ez mivé nőtte ki magát, ime pár megtörtént tény sorozata: 16 jegykérő kedvezményes vasúti jegyet nem kap, mert ezek a vezetőség eddigi szellemben vezetett működését nem acceptálják, s úgy látszik, a városnak nem fontos, hogy ide ezután piktorok jöjjenek. Úgy látszik, a képviselőtestület nem látja be, hogy amint az erkölcsi siker nem egy-két emberen keresztül, úgy az anyagi siker sem ezeken keresztül jön. Nem látja be, hogy minden idők és emberek művészi felfogása és törekvései előtt mégis csak fontosabb lehet nyitvatartani az érdeklődést! Itt tiz évi, kétségtelenül constatálható művészi eredményekkel biró embert, kit véletlenül Boromiszának hívnak, egy nagybányai karakterű kiállításra meg sem hívnak csak azért, mert művészi és egyéb meggyőződései ellenkeznek a vezetőség mai nézetével, amit a memorandum kieszközlésekor még nem lehetett elmondani, sőt annyira megy a distinctió Nagybánya város közvagyonából, hogy szemben a többi műteremtulajdonosnak kiutalt városi fával, neki fát kiutalni megtagadták, holott a múlt évben még utalványozták. Sőt midőn a tavasszal a műtermek környékét a város kertészével rendeztették, a közös műteremházban lakó Réti ajtajától csináltak egy úgynevezett „via sacrat“ a többi épületekhez, de egyben szigorúan meghagyták, hogy Boromisza műterme előtt a kertész semmiféle munkálatokat ne végezzen. Mi akar ez lenni városi ass’stenciával ? Annyira nevetséges, jelentéktelen és vicinális izii, hogy csupán konstatálni szándékoltuk s nem debakhálni ellene. Csak nem képzelik, kogy egyéni meggyőződéseket független emberek között ilyen módon lehet pressionálni. Bármennyire is kellemetlen az igazság kimondása, ez minden időben meg fog történni. Az egységet, melynek megbontását oly féltve őrzik, az egymás művészi meggyőződése és személye iránti kölcsönös tisztelet kell hogy fentartsa s nem a fölé és alárendeltség, uralkodás és hódolat. Ez itt ebben a mozgalomban éppen az ellenoldalon teljesen hiányzott: Ha itten ez a kölcsönösség a teljesen szabad művészi szellemmel nem párosul, úgy tényleg a nagybányai festőkoíóniának befellegzett.Emlékszel-e még? . . . — Irta: szentkereszti Szalag Margit.*) — Emlékszel-e még ? arra jártunk A sugár jegenyék alatt; A tájra és a mi szivünkre Akkor borult az alkonyat. Hűs szellő lengett; a virágok Fázlódva bújtak össze mind; Egy hangot hallék búgni folyton, Amely ez útról visszaint. Nem hallgattam ez intő szóra, Követtem egy tűzcsillagot, S nem gondoláin, hogy e tűz mellett Már nemsokára megfagyok. Ötven év előtt.. (Egy kis visszaemlékezés.) Mi volt 50 év előtt Magyarországon ? Sötét, szomorú abszolutizmus. Zsandár korszak. Az 1861-iki reményteljes országgyűlést a császár föloszlatta s.a nemzeti élet fölpezsdülését már csirájában elfojtotta a bécsi kormányhatalom. A nemzet jeles fiai hazaszéledtek falusi ottho- ikba s búsan álmodoztak egy elkövetkezeodfl jobb jövőről. Hivatalt nem vállalt az igazi hazafi; sokat a bécsi kormány kinevezett ugyan mindenféle tisztségekre, de nagyrészt visszautasították, mert a kinevezés megkérdezésük nélkül történt. Minden nemzeti érzés megnyilatkozása az irók és művészek utján történt. Az 50 év előtti farsangon is meglátszott a nemzet szomorúsága; itt-ott elvétve egy-egy városban tartottak csak táncmulatságokat; azok a bálok is inkább hazafiui tüntetés számba mentek. A zsandár és a „policáj“ nem hiányzott egyikről sem, sőt ők vitték a főszerepet az ilyen báli összejöveteleken, amennyiben mindig akadt egy-két bús hazafi, kiket vagy egy nótáért, vagy egy elszólásért szépen elvezettek hűvösebb helyre. A nemzet ezen szomorú korszakában a nők kiváló szerepet vittek. A nemzeti gyászt a nők képviselték. Miattuk lehetett farsang! Legtöbbje nem vett részt a báli mulatságokon. S e tekintetben nem volt külömbség a főrangú és polgár asszonyok közt. A hazaszeretetben, a nemzeti érzésben egyaránt kitűntek mindenütt. Olyan városokban, ahol túlnyomó volt a más nemzetiségű - mint például Sopronban is, - még csak mulatoztak valahogyan. Volt táncos is; akadt a sok idegen bevándorolt „Beamter“ és osztrák katonatiszt között. Magyar ember - ahol csak tehette, - távol tartotta magát tőlük. Feljegyzik az akkori hazafias irányú lapok, hogy például Aradon egy nagyszabásúnak t ren dezett álarc ds bÚTóVi' Őss z é -VissM ß/'ihöri'd 'l.,*t 38» .He^S^IIX^!L!érfi;...és egy no ment el egy ilyen farsangi mulatságra, az< úgynevezett „Redout“-ba s azokat is a hírlapok névszerint kipécézték s megbélyegezték. Hát Nagybányán mi történt ? Erről akarok ebben a kis rövid visszaemlékezésben szólani. Az 1862-iki farsangon a nagybányai arany-ifjúság is mozgalmat indított, hogy egy fényes bált rendezzen nem annyira a mulatság kedvéért, hanem fölakarták használni az alkalmat egy kis nemzeti tüntetésre. A táncmulatságokat akkor a nagy vendéglőben, a mostani városházában tartották, hol egykor Petőfi is szállva volt Szendrey Júliával. A mai tanácsterem volt a bálterem, a többi mellékhelyiségek kocsmai használatul szolgáltak. Az egész város hivatalnoki kara és polgársága hivatalos volt a bálra, melyre a rendező bizottság nagy előkészületeket tett. De mit gondoltak az asszonyok ? Titkos gyűlést tartottak, hogy a bálon részt nem vesznek. Egyik úrnőnek eszébe jutott egy 10 év előtti esemény, egy brutális, szörn.oru eset, amikor is 1852-ben egy táncmulatságon a zsándárok P . . . . úrnőt egy nemzeti szinü kis szalagért tettleg bántalmazták; ruhájáról letépték a csokrot s egyik zsandár az úrnőt arcnliitötte. Ez a 10 év előtti szomorú eset érlelte még ä‘nagybányai hölgyek lelkében azt az elhatározást, hogy nem jelennek meg a bálon, nehogy,, a 10 év előtti események megismétlődjenek! A krónika röviden csak annyit jegyzett föl az eseményről: „ 1862. februárban ífagybá- h^fft égy bálon egyetlenegy no sem jelent meg; a férfiúk magük~"T3hcöltak.“ *) A korán elhunyt Írónő utolsó dalaiból
