Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-02-26 / 9. szám
2 KT agytoányai IXlrlap 1911. február 26. hitelkötvénykölcsön 32 ezer koronával emelkedett. Az üzleti jövedelem némely számadási előny kedvéért 2000 koronával csökkent. A parcellázási nyereményt az igazgatóság nem számolta el s helyesen is, hisz a telkeket se adta még mind el, ez pedig a nyeremény végösszegére mindenesetre befolyással lesz. Ä pénztár 51 drb szatmár - nagybányai vasúti részvényt vásárolt a múlt évben, támaszkodva azon kedvező kilátásra, hogy a vasút rövidesen osztalékot fog fizetni a törzsrészvények után is s 50 ezer koronával részt vett az István-király szálló-bérlő r. t. megalakításában. A 109.837 K 93 fillér nyeremény felysztása következőleg javasoltatik: Tartalékalapra 8 ezer kor. Jutalékokra és jutalmakra 17.983 K 71 f. Jótékonycélra 300 K 75 fii!.; a város házipénztárának 80 ezer korona és a tiszti nyugdíj alapra 3553 K 47 f. A takarékpénztár választmánya ma, vasárnap d. e. 11'/a órakor tartandó ülésében íoglalkozand a zárszámadásokkal. A jótékony adakozások. Február 24. Most, mikor majd mindennap valamelyes adakozásra vagyunk fölhiva, — kapóra jött egy németországi intézményről írott cikk, melyet praktikusságánál fogva érdemes a közönséggel megismertetni. Mindenekelőtt meg kell állapítanunk azt a tagadhatatlan tényt, hogy a jótékonyság gyakorlása ezidőszerint nincsen jó mederben. A közép- osztály már annyira túl van terhelve, hogy alig győzi azt a jótékonysági adót, amit számos intézmény, egylet, szövetség, társaság a nyakába sóz. Kell tehát olyan helyes útra terelni a jótékonyságot, ahol áldozat nélkül lehet segíteni a valóban szegény embert. Németország megtalálta a módját! Ha már sok rosszban utánozzuk a Nyugatot, utánozzuk egyszer jóban is. Alakuljon egy egylet, mely szólítsa föl a tehetős közönséget (mint Németországban) hogy minden hasznavehetetlen holmiját, mit úgy is eldobna, — ajándékozza az egyletnek. És pedig: ruhaneműt, szövetdarabokat, foltnak valót, ócska prémet, fehérneműt, cipőt, csizmát, harisnyát, keztyüt, kalapot, ernyőket, bútort, kit jó barátai — amint ő kelme szürkülni kezdett, - „Disznó Péter“-nek tituláltak, s ki haragjában majd ki ugrott a bőréből; s annyira ment a sertések iránti ellenszenvében, hogy soha udvarában meg nem tűrt egyet sem, sőt még az ólat is széjjel bontotta s elégette. Román vidéken a furcsábbnál-furcsább családi nevek épen nem ritkák, s azok keletkezése rendesen gúnyból származik. Az oláh nép különben is szeret gúnyneveket osztogatni, melyeknek azonban mindig bizonyos történeti alapjuk van. Néha egy kiejtett szó, egy ballépés már megszerzi az illetőnek a gúnynevet; s mire egy pár esztendő letelik, — már családi név lesz belőle, mit le nem mos róla semmiféle keresztvíz. Van Erdélyben olyan oláh falu, hol minden embernek van gúny neve, még a papnak is. Egy ilyen oláh papról akarok néhány szót elmondani, kit — bár születése szerint Onya Juonnak hívtak, — de mint „Hopp János“ halt meg. Onya Juon falusi paraszt gyerek volt mindennemű tanulás nélkül. Ott született az erdőkoszoruzta kis erdélyi faluban, honnan 20 éves koráig soha ki nem mozdult, s nadrágos embert csak hírből ismert. Mint kissé értelmesebb gyermeket, a falu öreg papja maga mellé vette s az isteni tiszteleteken ministrálásra tanította be. Itt aztán az élénk eszü gyermek eltanulta a templomi szertartásokat, az énekeket kitünően fújta, s az úgynevezett patkóirást (a Cyrill betűket) is lassanként megismerte. E/. a nagy tudomány megzavarta a kama- szodni kezdő fiút, s papi pályáról kezüett álmodozni. Hiszen nem is volt annak semmi akadálya. Erdélyben, a görög keletieknél még nem régen is alkalmaztak kisebb jelentéktelen falukon úgynevezett „paraszt-papokat.“ Hogy mik azok a paraszt-papok, azt is elmondom. A falu valamelyik értelmesebb ifja kosár holmit, gyermekkocsit, lámpát, üveget, porcellánt, ércholmit, képrámát, ládát, kézi táskát, konyha- és evőeszközöket, könyvet, újságot, - szóval mindazt, a mi egy úri háztartásban össze szokott gyűlni és ott hever használatlanul padláson, pincében. Az egylet mindezen ajándékokat átvéve, — mindenekelőtt egy hatalmas fertőtlenítő kazánba helyezi és 24 órán át formaiin gőzzel fertőtleníti. A javítandó tárgyakat kijavíttatja szegény munkanélküliekkel s azután osztályozza és rendezi azokat. Az egylet eme ezerféle tárgyát azonban nem ajándékozza el a szegényeknek, hanem eladja bámulatos olcsó áron. Például: egy fület- len csésze ára darabonként 1 fillér, egy szövet szoknya 24 fillér, egv férfi felöltő 100 fii., egy téli kabát 300 fillér, 1 ing 12 fillér, egy szép olvasó könyv 6 fillér, egy képes hetilap számonként 1 fillér, egy napilap hetenként 1 fillér stb. stb. Ez a németországi eljárás. Csak abból az elvből nem engednek soha semmiféleképen, hogy ingyen ajándékozzanak valamit; mert nem akarják az alamizsna sorvasztó befolyásával még alább szállítani a szegények erkölcsi nívóját. Németországban már annyira elterjedt ez a szokás, hogy lassanként kiküszöbölik a jótékony bazárokat, félreteszik a gyűjtő iveket, sőt már el is térnek a nyilvános karácsonyi ajándék- osztástól is, mit azzal indokolnak, hogy a gyermek korán megtanulja az alamizsnavá- rást. Az egylet raktáraiban valóságos vásár folyik, mert ezer mindenféle kerül ott eladásra. Hogy kik a vevők ? Tisztes munkás családok szerzik be innen ruháikat, bútoraikat; tudományszomjas fiatal munkások veszik a könyveket és hírlapokat. Mennyi jót tehetnénk ezekkel az apró eszközökkel s hány szegény háztartást tudnánk kisegíteni! Különösen a ruházkodás nehéz, nagy kérdésében találhatnánk könnyű megoldást. Mennyi avult holmink hever használatlanul; tele a kamra, pince üreg üvegekkel, hasadt tányérral, fületlen csészével, elgörbült késsel- villával, törött lábú székkel. Költözködéskor sokszor kétségbeesetten megtanulja otthon a szertartásokat s a patkóirást s mikor ezekben már eléggé jártas, fölmegy Nagyszebenbe, a papképző intézetbe, ahol is 6 hét alatt befejezi a magasabb tanulmányokat. Akkor aztán haza jön, megházasodik és nyomban reá fölszentelteti magát s csak üres parókiára vár, hogy tényleg pap is legyen. Ezt a dicsőségteljes pályát választotta magának Onya Juon is, különösen mikor kezdte észrevenni, hogy a falu öreg papja kidülőben van, mint a korhadt fa. Azt gondolta: hátha utódja lehetne ? Nem is számított rosszul. Húsz éves volt épen, mikor Nagyszebenbe bevonult a parasztteológiára s hat hét múlva pompás reverendában jött haza házasodni. Ami meglehetős gyorsan is ment, mert az öreg papnak volt egy szurtos ven leánya, kinek kezével a parókia is járt. Időközben az öreg pap is behunyta szemét s igy igazán semmi sem állott útjában a dicsőségnek. Csak az alkotmányos választás volt hátra. Ahhoz pedig a jó magyar földön minden ember ért. Nem kell ahhoz egyéb, mint egy kis enni- inni való; úgy megy a választás, mint a karika csapás. A választás napján előhengeritett boldogult apósa pincéjéből 2 hordó jóféle szilvapálinkát, enni való is akadt a ház körül s igy a szavazás az elnöklő esperes előtt kitünően folyt. Mikor az esperes kihirdette az eredményt, — Onya Juon tisztelendő uram a nagy néptömeg előtt- elkiáltotta magát: „Hopp !“ S ezzel a szóval meg is pecsételte egész élete sorsát. Mert a népnek ez az idegen szó rendkívül tetszett; maga is „hoppolni“ kezdett szakadatlanul. Ettől a perctől Onya Juon tisztelendő uram a ,,Popa Hopp“ nevet vette fői. Soha senki őt többé becsületes nevén nem szólította ! A Hopp név kisérte végig életén s hősi halálát is ennek a névnek köszönhette. törjük fejünket, hogy mit tegyünk a sok használhatatlan holmival ? Mily szíves-örömest adnánk oda egy jótékony egyletnek! Ilyen eljárással lehetne a társadalom bajait orvosolni, nem pedig könyöradományok osztogatásával, mert rászoktatják az embereket arra, hogy mankó nélkül ne járjanak s csak alamizsnára támaszkodjanak. Egy ily egylet létesítése több jót tenne és előbbre vinné a társadalom boldogulását, mint az összes jelenlegi hasoncélu, de célt tévesztett jótékony egyletek. HÍREK. Február 25. A ház. Thorczkai-Vigand Ede hírneves tervező műépítész nemrégen tanulmányt irt a házról, kertről és a népművelődéstörténeti múzeumról. Ezen tanulmány rendkívül érdekes s fontos útmutatásokat ad az építkezőknek. Nem lesz érdektelen, ha dióhéjban közlünk egyetmást a tanulmányból, hogy a nagybányai építőmesterek .is hasznukra fordíthassák. Hogy a ház egyéniségünk kifejezője, — ez nem az ideálisták állítása. A legreálisabb tudomány, a természetrajz is tanít erre, mikor elmondja, hogy minden állat másféle vackot készít magának aszerint, melyik micsodás s az ő odúja, fészke egy más állatnak nem volna jó. Pedig az állatok nincsenek annyira házukra utalva, mint mi, emberek, kik életünk legnagyobb részét lakásunkban töltjük. Milyen kell legyen az a ház, mely egyéniségünkkel és lelki életünkéi szoros összefüggésben van? Embere válogatja! Tehát ismernünk kell az embert. Mivel kinek-kinek niás a hivatása, más az egyénisége, — azért más-más a háza is. Más a gazdaemberé, kereskedőé, mint a tisztviselőé vagy egy gazdag bankáré. A házat mindig a gazda szellemi követeléseinek, kívánságainak figyelembe vételével kell fölépíteni. Előbb tehát az építtető óhajtásait ki kell puhatolni, nehogy mikor a ház fölépült, a gazda csak kényszerűségből szokjék bele környezetébe, ahol megnyugvást mégsem fog találni soha. Lassanként ő maga is úgy megszokta nevét, hogy el se’ lehetett volna nélküle. Az a „Hopp“ szó belevette magát leikébe, szivébe; oda ült ajakára, ugyannyira, hogy minden beszédjét vagy azzal kezdte, vagy azzal végezte. A templomban, az utcán, a korcsmában, a temetéseken, keresztelőkön uralkodott a „Hopp“; s szem- és fültanuk beszélték, hogy egy temetés alkalmával, mikor a családtagok a legkeservesebb sírásra fakadtak, ő a koporsó mellett összeütötte bokáját s elkiáltotta magát: „Hopp“! Mire az egész gyászoshad görcsös hahotára fakadt. Egyszer valami peres ügyben a járásbírósághoz idézték be tanuképen tisztelendő urat. A beidéző levél „Tisztelendő Hopp jános“ névre volt kiállítva; de azért annak rendje és ‘módja szerint átvette az idézést, be is gyalogolt a bírósághoz s ott „Pópa Hopp“ cim alatt adta le vallomását. Ezzel aztán törvényesen is jóváhagyatott az ő névváltoztatása. Akkor történt meg vele az a mulatságos eset, hogy a járásbiró szobájába bekopogtatván, — ezzel a kiáltással állított be: „Hopp“! s tapsolt egyet. A biró valóban azt hitte, hogy a papot „Hopp“-nak hívják, - s azért boszusan kiáltott reá: — Tudom a nevét! Várjon sorára! — A tisztelendő úr valószínűen nem sokat értett a magyar szóból s azért vidáman a bíróhoz botorkázott s megrázván annak kezét ismét fölcsattant: „Hopp“! Mire a járásbiró a hajdúval kivezettette az előszobába a jókedvű, hoppoló papot. Nagy bolondja volt a cigánynak. Ha megfoghatott egy-két szegény muzsikáló ördögöt, 24 óráig el nem bocsátotta maga mellől; ami csöppet se vallott papos életre. Elült néha a korcsmában péntek estétől vasárnap reggelig s rogyásig itta a pálinkát híveivel. Ilyenkor járta csak valósággal a „Hoppozás.“ Kirúgta
