Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-06-04 / 23. szám
1911. jünius 4. Slagybányal Hírlap 5 Leborult az asztal sarkára s föl-föl zokogott keservesen. Lassanként aztán elcsöndesedett, megtörülte könnyes szemét s belenézett a levegőbe. Viziói támadtak. Mintha keringő gólyákat látott volna, melyek hatalmas szárnycsapással feléje igyekeztek volna. Mindeniknek egy-egy kis pólyás baba volt csőrében. Egyik egy hófehér arcú, kékszemíi, göndör aranyos hajú kis leánykát hozott; másik egy barna cigányképü pufók fiúcskát, a ki hajszálig hasonlított az édes apjára. Egy harmadik erős testű gólyanéninek meg épen kettó volt a piros csőrében: egy fiú, meg egy leány s mindkettő szakasztott az ő szabályos szép arcának mása volt. Ettől kissé megijedt s önkéntelenül felugrott helyéről, mert a gólyanéni ép az ő ölébe akarta pottyantani mindkettőt. Amint fölugrott, a viziói is eltűntek. Csak ő állt ott egyedül szomorúan, meddőn a szoba közepén s hajlékony alakja meghajolt, mintha a szálló gólyák után akarna rohanni. Csüggedten eresztette le kinyújtott karját, de hirtelen gondolt valamit; fejére tűzte gyorsan kalapját s elsietett hazulról. A szobleánynak csak annyit mondott : — Menj be a báró úrhoz s mond meg, hogy a főügyészékhez megyek ! Ezzel gyorsan kilépett. A vidéki város társadalmának 5 - 6 legszámottevőbb asszonyát együtt találta a fő- ügyészné szalonjában. Ott volt a járásbiróné, a vármegyei főorvosné, az alispánná és az árvaszéki elnök neje. Egytől-egyig rózsás fiatal asszonyok a 20 és 30 év között; talán az egyetlen alispánná lehetett 35 éves, ki bronzvörös szinü hajával kitűnt k^zülök. A többiek szőkék, dióbarnák, sötét gesztenye hajkoronával ékeskedő szépségek. Mind szépek, fiatalok, - de mind gyermektelen ! Óriási holttőke, mely nem kamatozik. Olyan, mint a láda fenekén elrejtett bankóhalmaz, melyet nem forgatnak. Harminc éves nők, kik már nem ábrándoznak, hanem cselekszenek ! Mindenik a megtestesült szenvedély és cselekvés. Várday Ilona bárónő nagy vitában találta a bájos társaságot. A vita tárgya egy ugyancsak elkoptatott, banális téma volt: a férjek hűsége. Természetes, hogy a szép asszonyok mindegyike a maga élete párjának törhetetlen hűségét védelmezte. Szegény férjek ! Ki tudja az alatt mily nehéz jogi kérdésekkel kellett nekik megküzde- niök, vagy esetleg valamelyik kávéház kasszatündérének csábításai ellen védekezniük. A szép bárónő mint a bomba csapott közéjük. — Hölgyeim! a féríihűség legkiáltóbb bizonyítéka a gyermek! Tartsa föl az ujját önök közül az, ki boldog anyának mondhatja magát. Mély csönd követte szavait. A szép mosolygó asszonyok arcára kiült a komolyság; az anyaság fenséges gondolata végig legyintette őket s megremegtető. Egymásra néztek valamennyien, mintha azt várnák, hogy valamelyik jelentkezni fog. Néhány pillatig tartott ez a csönd, aztán egyszerre kitört a kacagás, mint valami tűzhányó. . De Ilona bárónő megvárta, mig a kacagás elsimul, azután komoly arccal előszedte a hírlapot, kiterité maga elé s szónoki hévvel olvasni kezdte. Mikor pedig bevégezte, kivirágzott a szó ajakán s ecsetelte a gyermektelenség sivárságát. Bár külsőleg elég nyugodtnak látszott, de szavait valami belső zokogás kisérte. Tagadhatatlan, szavai mély hatást gyakoroltak a jelenlevőkre. Eleinte ugyan mosolylyal, később egyre növekvő érdeklődéssel hallgatták s kipirult arcuk sejtette, hogy mindnyájan a teremtés mélységes gondolatával vanak eltelve, Leikök nesztélen szárnycsapással vergődni kezdett. Első volt a szép vöröshaju alispánná, kinek szeme gyönyörteljes tűzben lángolt fel s amint megszólalt, valóságos ragyogás vette őt körül. Az, ami megszólalt benne, a lelkiismeret volt, az a legistenibb valami, ami bennünk van. Fölállott s szónoki pózba helyezte magát; arcát olyan fény öntötte el, mintha vérének minden csöpjében rózsalevelek úszkáltak volna. S beszélni kezdett. — Csak itt, e kis körben is haton vagyunk szomorú fűzfák ! Yirágtalan, gyümölcsöt soha nem hozott fák a meddőség szégyenével. Igaza van a bárónőnek ! Ezen változtatni kell! Fészkünkben nem nyüzsög az élet; mögöttünk árnyékok vannak, előttünk sötétség s csak szomorúan bólintgatjuk csüggedt lombjainkat. Ó pedig mily könnyű egy gyermeket megszeretni1 Ha végignézünk a nagy természeten, mindenütt az anyai szeretet lengi át a végtelenséget. Kedveseim ! kötelezzük magunkat Írásban, hogy egy év leforgása alatt minden lehetőt elkövetünk, hogy magasztos rendeltetésünknek megfelelhessünk ! Körülötte az asszonyok arcára ébredező csodálkozás ült; úgy érezték magukat, mintha a gyönyörök muzsikája szólalt volna meg egyszerre; a fölvetetett eszmét szivárványossá tette a szárnyaló képzelet. Ezt a magasztos pillanatot nem volt szabad elszalasztani. A házi asszony gyorsan egy iv papirt, tintát, tollat helyezett a bárónő elé, ' ki pár pillanat alatt megszövegezte a titkos kötelezvényt. Mikor aztán fölolvasta pontról-pontra, úgy érezték magukat, mintha megnyílt volna előttük a csillagrajokkal telehintett menyország. Aláírták mindnyájan. Nem is vették észre, hogy már a felolvasás alatt csendesen, észrevétlenül belépett az alispán és a főügyész. Végig hallgatták a naiv kötelezvény egyes pontjait s alig bírták nevetésüket visszafojtani. Mikor aztán az utolsó szó is elhangzott s az aláírások végbementek: az alispán hahotázva kiáltott fel: — Mióta a világ áll, ilyen kötelezvény nem született! Ez egy szörnyű összeesküvés ! Egyszerre szétrebbent a gyönyörű társaság. A bárónő a kötelezvény megmentésére gondolt, gyorsan összehajtogatta s elrejtette. De leghamarabb is tért magához a meglepetésből s diadalmas arccal fordult az alispán felé. — Igen alispán ur, összeesküvés! Mi álljuk szavunkat s attól el nem térünk! A főügyész - ki külömben nagy udvarló hírében állott, - kesernyés mosolylyal nézett nejére s csak annyit kérdezett: — Te is? — Én is? Az alispán dörmögött valamit, miből azt lehetett csak kivenni, hogy ő megszokott kényelmét semmiért föl nem áldozza. Neki nyugalomra van szüksége, nem bosszúságra. Külömben hajlandó a férjeket is egy értekezletre meghívni, de abban az esetben kéri a bárónőt, hogy személyesen jelenjen meg a férjek gyűlésén s adja elő érveit. Ez utóbbi kijelentést az asszonyok harsogó kacajjal fogadták. A főügyészné, — kit férjének gunymosolya már első perctől boszantott, — élesen jegyezte meg: — A fölszarvazás nincs jegyzőkönyban, de mint pótpontozatot belevehetjük! Ezzel aztán be is végződött a nagyhírű feminista gyűlés, melyhez hasonló aligha tartot- még valahol. A további krónika nem szól arról, hogy a férjek mit határoztak? s hogy egyáltalában tárgyalták-e a naiv témát ? de arról igen is van tudomásunk, hogy a hat szép asszony sűrűn érintkezett egymással az idők folyamán. A titkos gyűlések jegyzőkönyveit azonban — sajnos — nem tudtuk megszerezni. Az egész ügy azonban óriási szenzációval végződött, mely X. város egész társadalmát fölkavarta s nem egy válópernek alapjául szolgált. S mindez miért? Egy bús szerkesztő vezércikkéért! Ugyanis megjött a gólyajárás ideje. Amit a szép Várday Ilona bárónő vízióként látott: a gólyák szárnyalását, ez bekövetkezett mind a hat összeesküvő házánál. Röpködtek a kedves, pirosorru gólyák s nagy kelepeléssel keringtek a házak fölött, mig aztán egyszerre ma itt, holnap ott, holnapután amott csöndes szárnyalással leereszkedtek az udvarra s onnan besétáltak a cselédszobákba. A bárónő házába leszálló gólya meg épen kettős teherrel. Azon a tavaszon az összeesküvő szépséges asszonyok mind szobaleány nélkül maradtak; kénytelenek voltak őket a további szolgálattól felmenteni. . . A vidéki lapszerkesztő vezércikkének meg volt a hatása: a népség szaporodott ! Eddig tarttott a szépirodalmi rovat vezetőjének elbeszélése. Mikor bevégezte, a szerkesztő bolondul fölugrott s csak annyit kiáltott, nekünk: — A vezércikket én fogom megírni! BRNYRSZRT $$ A delejtűről. — Irta: Kápolnai Pauer Victor. — A bányaméréseknél leggyakrabban használt műszer még napjainkban is a kompasz, mert | vele elég pontosan, gyorsan és csekély számítási munkával térképezhetünk. A delejtű fontosságát az európai népek j aránylag igen későn ismerték föl, mig a távoli keleten Kínában, a menyei birodalom nagy kultúrájú népe már 2634-ben időszámításunk előtt épített „olyan kocsikat, melyek ködben is a négy világtájat mutatták.“ Ezt az adatot Klapsothnak köszönhetjük s kutatásának ezen eredményét a híres Humboldt Sándorhoz intézett francia levelében találjuk, mely az Athenaeum 1836-i évfolyamának 396. számú füzetében jelent meg. Sokkal későbbi időben a Thang-dynasíia alatt Hiang-csung császár, mint azt egy kínai krónika részletesen leirja, ismét egy ilyen kocsit építtetett. A kocsi négy sarok oszlopa fából faragott sárkányokkal volt díszítve, közepén pedig egy kis fa szobor állott. A szobor kinyújtott jobb ! karjával délfelé mutatott. A fa szobrot tehát egy nagy mágnestűre | szerelték úgy, hogy a szobor kinyújtott jobb karja a tű déli végével egyező irányban rögzit- tetett. Három ezer év előtt (1040-ben Kr. e.) a Tonkingból vagy Kochinkinából Kínában jött követség öt ilyen delejtűs kocsit kapott egy császári minisztertől visszautazásának könyité- | sere; ezek is a déli irányt mutatták és segitsé- j. gükkel a követség szerencsésen el is érte a I tengert s egy évre rá hazáját. Időszámításunk 3. és 4. századában már a kínaiak hajói között is találunk olyanokat, I melyek a mágnestű után igazodtak. Szárazföldön és tengeren való utazáskor tehát már ismerték a kínaiak a kompaszt, de építményeik már arról is tanúskodnak, hogy kitűzéseknél is alkalmazták. így Peking falai a csillagászati déllőtől 3°30'-re térnek el irányukkal délkelet felé, Ami jól egyezik építésük idejének declinatiójával. A falakat tehát észak-déli irányban tűzték ki tájolóval 1384-1634. között a híres Ming dynastia idejében. Ezen uralkodók sírjairól útleírásokban olvashatunk sok érdekeset. Valószínű ezek után, hogy tárók, alagutak kitűzése, hol csillagok, vagy nap után egyáltalában nem igazodhat a munkálatok előbbre haladása után az ember, szintén kompasszal történt, de erről hiteles adat nincs Kínából. Közvetve azonban még is megerősíti gyanúnkat az a körülmény, hogy Japánban, mely egész kultúrájában Kina tanítványa volt, már használták bányamérésekhez a delejtűt. Részletesen leirja a legrégibb idők japán bányáit és kohóit Treptow Freibergben megjelent könyvében. Freiberg híres bányász akadémiája sokak előtt ismeretes, gazdag gyűjteményeiben számosán gyönyörködtünk s az előzékeny tudós pro- fessorok szívesen kalauzolnak végig a termeken. Kellemes órákat töltöttem a világhírű Undeutsch tanár családjának körében s hálásan emlékszem vissza Treptow tanárra is, ki egész bányászati múzeumot rendezett be, hol szerencsém volt láthatni a régi japán bányászatra vonatkozó képeket, melyek a fentebb említett munkában reprodukáltalak. Ha elhagyjuk ezt a két érdekes népet s Európa történetét vesszük elő, úgy feltűnik, hogy mily késön lesz nálunk ez a csodálatos kis műszer használatba véve. A normanokról állítják, hogy híres vikingjeik bámulatos tengeri útjaikon, melyeket kis sárkányorru hajóikkal tettek meg, már alkalmazták volna az iránytűt; mindeddig bebizonyítva ez a monda még nincs. A hagyomány szerint az olasz Flavio Giója 1300. körül találta volna fel a delejtűt, illetve szerkesztette volna az első kompaszt. Ez is csak azonban lehetséges, mert tény, hogy ez időtől kezdve a kis mágnes tűvel kimerészkedtek a hajózó népek a nyílt óceánokra. Uj korszak I kezdődött ezzel a világtörténelemben s e talál-
