Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-02-05 / 6. szám
2 3M agytoányai Hli'lap 1911. február 5. ritott tőkénk felhasználásán kivül mindjárt 16.000 korona adósságcsinálással kezdjük meg, egy nagy testületnek semmiképen sem alkalmas ház vételével, ahol a testület csak adminisztralis ügyei elintézésére és tagjaink számarányának méltó helyiséggel sem bírunk. Ha cikkíró úr a város rendezés és fejlesztés címén való adósságot nehézményezi, nehézményezni kellene és nem védeni azt az adósságcsinálást, amely messze eltolja azt az időt, amit vele mi is óhajtunk, hogy úgy az egyesek, mint a testület maga, megtanuljon a maga lábán járni. Cikkíró úrnak, mint az ipartestület jegyzőjének érdemeit elismerjük, tudtunkkal őt ebben a minőségében senki sem vádolta, tehát védekezésre oka nincsen. Jegyzői működése iránt az elöljáróság teljes elismeréssel van, amit azzal is honorált, hogy most utóbb pályázat mellőzésével jegyzőjéül újból egyhangúlag megválasztotta, de ez nem jogosítja fel őt arra, hogy ha a testületet kritika éri, elnöki vagy előljárósági utasítás nélkül kétélű fegyverekkel védekezzék akkor, amikor a testület kebelében, annak elöljáróságában más gondolkodású, de azért tiszta és önzetlen szándékú emberek is vannak, hogy azokról és azok nélkül hírlapi cikkekben vitatkozzék. Ő csak fizetett hivatalnoka a testületnek, akinek pártatlanságát féltve őrizni kell, még a látszatát sem mutatva annak, hogy a testületi életben melyikünk felfogása vezeti őt. Arra kérem tehát őt, valamint minden iparos társaimat, hogy ha emberi gyarlóságainknál fogva a testületi élet előbbrevitelében eddig tévedések is vezettek bennünket, iegalább a jövőben kerüljük ezeket. Fogjunk össze végre közös erővel és akarattal testületi életünk ügyeit minél előbbre vinni, hogy az ország haladni vágyó ipartestületei nagy gárdájában mi is elfoglalhassuk méltó helyünket. Több előljárósági tagtársam nevében: Kupás Mihály. Húsz fillérbe kerül egy hirdetés lapunk ,,Ajánlható beszerzési források“ címmel ellátott helyén. Ezeket a kis hirdetéseket csakis egész évre lehet föladni, de időközönként kívánatra tetszés szerint megváltoztathatjuk azokat. - Kik ezen hirdetési rovatban valamit a közönséggel tudatni óhajtanak, szíveskedjenek e végett a kiadóhivatalnál Morvay Gyulához fordulni (Rákóczi-Fő-tér 14.) Elfajult lelkek. Február 3. Olvasom egyik újságban, hogy egy vidéki nagyobb városban nem régen halálos Ítéletet hozott a bíróság. Az Ítélet előre látható volt. A tárgyalás egész éjjel tartott, reggeli télhat órakor hirdette ki az elnök a kötél általi halált. A tárgyalóterem tömve volt s mint a lap megjegyzi: többnyire uriasszonyok ültek a padokban! ' Álljunk meg ennél a szomorú esetnél egy pillanatra és mondjuk el még egyszer fönnhan- gon, hogy mindenki meghallhassa: uriasszo- nyok ültek a padokban, a kik egy álmatlan éjszakán keresztül lestéli a halál szelének suhanását! Az ottani helyi lap csak azt a megjegyzést tette reá:- Miért ? — S mindjárt meg is adta a feleletet: — Mert érdekes! Ámde mi, kik nemcsak hírlapírók, de apák és férjek is- vagyunk, ezzel a felelettel nem elégszünk meg, hanem beható vizsgálat tárgyává teszszük az asszonyi lelkeket s kimondjuk reájuk a legkeményebb ítéletet. Tehát uriasszonyok, akik elájulnak, ha a szeretett pincsi kutyának a lábára tapos valami bárdolatlan suhanc ; akik csibeöléstől borzadva fordítják el fejüket; a kiknek a szivük hasad meg, ha nyomort látnak; akik táncban robotolják keresztül az éjszakákat, 150-200 forintot áldoznak egy-egy báli ruhára, csak azért, hogy másnap négy-öt szegény gyermeket felruházzanak: mondom uriasszonyok végig élvezik egy szerencsétlen bűnös embernek halálsejtelmeit s gyönyörködnek az illető homlokáról alá gyöngyöző halálizzadás csöpjeiben. S miért? kérdjük mi is. Azért, mert érdekes? Nem ! Más kérdéseket állítunk fel: Mi viheti ezeket a gyöngéd, leheletszerű teremtéseket a tárgyaló terem padjaira ? Mi viheti őket oda, hol az emberi igazságszolgáltatás középkori maradványa: a halálbüntetés árnyéka kisért? Ezt az érdekes problémát bajos lenne egyszerűen az asszonyok kíváncsiságával elütni. Itt másról van szó. Ez lehet az ő specialis nézete, amit csakis azok acceptálhatnak, akik hozzá hasonlóan gondolkoznak. De ez nem lehet az Ipartestület azon elemeinek a felfogása, akik megszületni látták és figyelemmel kisérték az 1884-iki ipartörvényt alkotó munkálatokat; nem lehet a felfogása ez az ifjabb iparos nemzedéknek sem, akik ezen törvény életbeléptetésével előállott egyes sérelmes és káros tétele következtében mindennapi kenyerüknek megszerzésében akadályozva látták magukat s országos nagygyűlésekre sereglettek össze, hogy fájó panaszaikat elmondhassák és hogy e sérelmes tételek orvoslását elősegítsék. Nem lehet végül nézete azoknak a szakiparosoknak sem, akik az iparuk létérdekét támadó viszonyok és kényszerítő okok súlya alatt saját szakiparuk életébe vágó dolgok és jövőjük biztosítására való teendők megbeszélésére időközökben az ország különböző részein vándorgyűlésekre sereglenek össze. A szakmák szerinti országos gyűlések egy némelyike szakkiállítással is van egybekötve, amelyen az ország különböző részén lakó szakiparosok bemutatni szokták iparukban való élő- haladásukat. Az azon résztvevőknek alkalma nyílik mindig fogalmat alkotni és tanulmányt felvenni saját iparúnak előhaladásáról. Ezek az országos gyűlések a közdolgok iránt fogékonysággal bíróknak egész iskoláját alkotják, amelyre áldozni nemhogy kidobott pénz volna, hanem az azokra való részvételre minden iparostársunkat buzdítani kellene. De felismerték ezen országos gyűlések fontosságát maguk a kormányok is és a kamarák, a kiállításokkal egybekötött országos gyűlések helye által közelebbről érdekelt városok, amelyek a gyűléseken képviseltetik magukat és ezenkívül tetemes anyagi támogatásban részesítik azokat, amit bizonyára nem tennének akkor, hogy ha az ezen célra fordított áldozat csak kidobott pénz volna. Befejezésül a takarékosságot mi is óhajtjuk minden téren, de az ne csak látszólagos legyen s a valóságban pedig minden reális alapot nélkülözzön. Takarékosságunk a testületi életben ne legyen olyan vetés, aminek aratása soha sem lesz. A takarékosságban elválnak gondolataink és az utaink, mert a múltban önként kínálkozott alkalmak teljesen feleslegessé tették volna azt, hogy testületi tevékenységünket csekélyke megtakaR nagybányai Hírlap tárcája. Mini szaladnak az évek . . . — Irta : Hérái KUro/i/. — Mint szaladnak az évek egyre-másra! A tegnap elmúlt, a ma is letűnt; A holnap sírját a sors már megásta. Egy pillanat csak a mi életünk. Kicsiny csirából sarjadó hajtások Magasra nőnek tegnaptól — máig ; S a fészekalj, hol tegnap csipogás volt, — Ma anyaságról álmot álmodik. Csak tegnap volt, hogy egy tavaszi reggel Megkopogtatták kicsiny ablakom, S egy öreg gólya — szájában gyerekkel, — Halk szárnyverés közt beosont azon. S mig én a pólyát remegve kibontom: Húsz évnek vágya csatasorba állt, S vén törzsből hajtott drága ifjú lombom A csatasornak büszkén szalutált. Csak tegnap volt! és ma már szárnyi nőinek . . . Maholnap jön a röpiilési vágy! S letüntén egy-egy vándor esztendőnek Mind szűkebb lesz az otthoni világ. A fészekaljból uj hazába vágyik, S a gyermek álmok szertefoszlanák; Mert bölcsőtől a selymes nászi ágyig A lányok élte csak egy pillanat! És jönni fog egy fényes nap az égre, Az ő napja! — és én leszek a hold; Akkor lerázza az ő szive vére A szürkeséget, s mindazt, a mi volt. Szivem elcsitul szomorún, lemondón, S az ifjúság iájából félre áll; Mig ő — az én kihajtott ifjú lombom, — A kelő napnak büszkén szalutál! Színház után. (Este féltizenegy. Egy körúti vendéglő fehér asztala. Az ajtón sűrűn jönnek be színház után vacsorára. Az asztalnál hárman ülnek tea fölött. A Kritikus, aki verset beszél, a Színész és az író, akik élénken vitatkoznak a premier körül. Füst és tányércsörömpölés.) Az író: Ugyan, kérlek az Isten szerelmére, mikor tanulod már meg, hogy ne nevezd a színészeket művészeknek! A Színész: Hát tán nem . . . nem . . . Az író: Persze hogy nem! Ezt minden kulturember tudja, csak te nem akarod elfogadni. Persze, mert sérti a hiúságodat, fényét veszi a magad magadéról elhitt illúziódnak. Pedig te is színész vagy, tehát messze van tőled a művészet. A Színész: De kérlek kedves Kritikus barátom, ne engedd tovább is igy beszélni ezt az embert a . . . A Kritikus: (felnéz a papirosról értelmetlenül) Miről is van . . . Az író: Ne, ne zavartasd magadat. Csak ird azt a kritikát. Majd mi eligazodunk ketten egymásközt. (k Színészhez) Figyelj ide kérlek! Előre is kimondom, mi a színész. Egy jeles, rátermett, világhírű színész, is csak aktor, azaz cselekvő, szereplő, utánzó. És szinte kötelessége, illetőleg hivatása, legvégső határa az úgynevezett művészetének, amit csak az istenadta tehetségesek érhetnek el: annyira utánozni, előadni, megeleveníteni a szerepét, hogy a színpadon ami történik, elérje, hű képe, ugyanaz a monumentális élet legyen, amit az iró magában a dráma megírásakor kifejlesztett, lelkében kialakított. Eddig tart a színész határmesgyéje. Az eléje adott területet betakarja, átfogja. Ha ennél tovább menne és olyasmit tudna nyújtani, amit nem Írtak meg előre, ami egészen az övé lenne, amit már a maga alkotó költészete teremtene meg minden külső befolyás nélkül: ez már művészet lenne. A színészet ott végződik, ahol a művészet kezdődik. Hogy hasonlatot mondjak, az iró úgy viszonylik a színészhez, mint Beethoven vagy Wagner az előadó zongoristához és orchesterhez. A Színész: (elbámulva) Eszerint te a zongora művészről se . . . Az Irő: Igazad van, arról is csak azt mondom, hogy virtuozus interpretátor, akik közül a legjelesebb is csak századrészét bírja előállítani, utánacsinálni annak, aminek a szerző azt az illető darabot elképzelte. Egy nagynevű „zongoraművészről“ irta meg a hagyomány, hogy meglátogatta Beethovent otthonában és felkérte, hogy Ítélje meg a játéktudását. Beethoven készséggel tett eleget a kérésnek, mire az illető zongorához ült és briiliánsul eljátszott egy darabot. A végén felállt és ránézett a Mesterre, várván a kritikát. — Gratulálok — nyújtotta kezét Beethoven. — Csak azt legyen szives megmondani : mi volt az, amit előadott ? Nem ismerem. — De ... de hiszen, Mester, ez az ön szerzeménye volt. Ez és ez . . . — Óh, hogy mondhat ilyent! Azt nem én írtam,,az ez. És eljátszotta a Mester a darabját, ugyanazt, de úgy, ahogy ő magában megkonstruálta . . . És igy van ez, kedves barátom, a recitáto- rokkal, általában mindazokkal, akik nem magukat adják, hanem valakit mást közvetítenek. Az egyesek között csak fokozati különbségek vannak. Egyik jobban megközelíti a költőt, a másik kevésbbé. Azért ez se művész, amaz se. A Színész: Belátom, hogy némely dologban igazad van. Általában véve aláírom az okoskodásodat. Csakhogy adok neked kemény
