Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-12-24 / 52. szám
TÁRSADALMI SS S25ÉPIR.ODALMI HETILAP. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. FŐmunkatárs : Megjelenik minden vasárnap 8 — 12 oldal terjedelemben. RÉVAI KAROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fő)-tér 14. --------—- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele Eszközöltetik. —— Lesz, a hogy volt. — Irta : Ajtai Nagy Gábor. — December 23. Karácsonyi ajándékul városunk közönsége az 1912. évre szóló közköltségelőirányzatot kapta. Éppen alkalmas ez a számtenger arra, hogy a csendes esős, sáros feketekarácsony nyomott hangulatában messze űzze szemünkről az álmot s gondolkodásra késztessen: hogy is lehetne azt a tekintélyes deficitet, melyet az előirányzat kimutat, tavalyi módra ügyesen eltüntetni? Mert, mint minden a világon, csak művelet dolga, hogy a minusból plus legyen ! így volt ez 1911. évi költségvetés praeliminálásánál is. A 30 ezer koronán felüli deficitet már a bizottság eltüntette s a mi a számok törvényszerűségét felette megbízhatóvá teszi, a zárszámadás adatai a bizottságnak andak igazat s nem a Tanácsnak! Mindenhez csak érteni kell! Városunk képviselőtestülete pedig mindenhez ért. Érti, hogy kell a fokozott igényeket kielégíteni ; érti, hogy kell ehhez a fedezetről gondoskodni; érti, hogy kell e gondoskodás terheit a nyakáról lerázni s érti, hogy az a legnagyobb igazság: a ki hátul marad, tegye be az ajtót! Erős a hitem, hogy ezt az ajtót megint nem a képviselőtestület fogja betenni! Sőt, a háta mögé fogja lerázni válláról a felhalmozódott terheket, melyekkel évről- évre úgy eltorlaszolja az ajtónyitást, hogy kétségbeejtő erőfeszítésbe fog kerülni annak szabaddá tétele. Pedig mennyivel észszerűbb volna minden év terhét a maga egész súlyával viselni! Mennyivel célszerűbb volna az adott helyzetet a maga mivoltában őszintén felismerni s a szerecsenmosással végre valahára felhagyni! Mennyivel jobban illenék a képviselőtestülethez a nyílt állásfoglalás minden oly törekvéssel szemben, mely merő feltevéseket valóságos eredményeknek tüntet fel; az őszinte véleménynyilvánítás minden oly rábeszéléssel szemben, mely a köznek csak azért kedvez, a köz irányában csak azért tartja a helyzetet teljesen kielégítőnek, mert ezzel a maga sorsán vél enyhíteni; menynyivel jobban illenék a képviselőtestülethez az az emelkedettebb felfogás, a mely a közjavak gyarapodásával nyert előnyök ellenértékének spontán szolgáltatását nem sújtó tehernek, de szükségszerű és jókedv- 1 vei teljesítendő kötelességnek tekinti! Mert rohamosan haladtunk, mert a ! múltúnkhoz mérten szokatlan arányban 1 gyarapodtunk közjavakban, mert az igazi, kellemes társadalmi élet szinte minden I szükséges előfeltételét megteremtettük — legalább kívülről: ne irtózzunk tehát a fokozott közteherviseléstől sem s ne igyekezzünk a jövő nemzedékre való áthárítást oly terjedelembe eszközölni, hogy majd annak legyen a keze bebéklyózva a további szükségletekkel szemben, a melyek közül úgy hirtelen fel tudnék pár millióra valót sorolni anélkül, hogy valaha is rá lehetne kiáltani városunkra, hogy nagyzási hóbortba esett. Mindez azonban éppen nem jelenti, hogy mostani gazdálkodásunk reális és számitó volna! Ellenkezőleg. Igényeink telitvék, feszültségükben explodálnak; könyökig kell tehgt nyúlnunk az aranyak közé s két kézzel szétosztogatnunk a kincseket! Osztogatjuk is. Városunk lati- fundiumos gavallér módjára fizet, pedig nem becsületbeli, csak rendes hétköznapi adósságai vannak. De az utóbbiakból aztán van bőven! Sebaj. Gondolkozóba ejt azonban, hogy senki nem jár lehor- gasztott fővel eltöprengve azon: vájjon ezt a horribilis terhet ki fogja kifizetni? Vájjon helyesebb-e minden lejáratot a jövő nemzedék idejére kiállítani, mintsem hogy megfeszített erővel rövid terminusokban törlesztgetni ? Mai gazdálkodásunkkal úgy vagyunk, mint a- fiatal, léha kamasz, a ki egyik obligóját olykép rendezi, hogy még nagyobb kötelezettségbe keveredik; de legalább várja az örökséget s szívesen fizet még uzsora kamatot is! Ez utóbbit i mi is eleget fizetünk némely vállalkozás felületes, sőt könnyelmű keresztülvitelével; ám honnan várjuk az örökséget, honnan j várhatja a város a sült galambot? Durva nagy vonásokban nem rajzolok tovább. Finomabban, szögletesebben irom még,* hogy a jövő évi költség- vetés tárgyalásánál legyünk sokkal egyenesebbek, mint a tavalyinál; a mire fedezetül szükség van, ne a föld alól teremtsük elő, hanem a zsebünkből! Ha azután sikerül uj jövedelmi forrásokat teremteni, van erre is elég eszme, köztük nehány életrevaló terv is, de ezek a források ne mindig visszafele folyjanak, mint a Bágyi patak s ne mindig a valóságos - mert látszólagosak soh’sincsenek — zárszáma- ! dási deficitek megszüntetés-ére használtassanak fel, hanem egyidejűleg bugyog- janak a szükségletek fedezetére! Ne aszerint szerezzünk — tűzzel vassal is, a hogy költöttünk, hanem úgy költekezzünk, ahogy már megszereztük — szerivel módjával — a szükséges fedezetet! Különben még a költségvetés előirányzat csak ezután kerül bizottsági tárgyalás alá s ezért a jövő évben szükségképpen marad minden a régiben. A vasárnapi korcsmázás. Az emberekben mindig megvolt a hajlandóság, hogy sorsukról panaszkodjanak. S ez természetes is, mert teljesen boldog ember alig van a földön. Távolról nézve, ahonnan a részleteket nem, csak nagy vonásokban lehet a jelenségeket megfigyelni, a mások sorsát gyakran irigylésreméltónak tartjuk és kivánjuk, bárha cserélhetnénk velük. Rendesen a mások látszólagos vagy tényleges anyagi előnye csábit bennünket erre a meggondolatlan óhajtásra, melyet még megerősítünk panaszainkkal is. A társadalmi kérdésekkel foglalkozók meglehetősen megszokták már az örökös panaszokat és itt-ott szinte érzéketlenekké lesznek velük szemben. Ám ez a fásultság kell, hogy megtörjék abban a pillanatban, midőn a panaszkodás általánosnak, sőt mi több, indokoltnak is mutatkozik, amint ez az eset — sajnos — most is beállt. Az egyének gazdasági egyensúlya erősen megingott. Egyrészt a bevételek alig emelkedtek vagy talán épen csökkentek, másrészt pedig a kiadások óriásian megnövekedtek. A bevételek fokozása a társadalmi életet vezető férfiak dolga; nekik kellene gondoskodniok, hogv rendes közgazdasági viszonyon teremtésével a létfenntartást megkönnyebbitsék. De nem erről akarunk Írni most, bár kötetekre való anyagunk volna reá, hanem inkább arról, hogy az egyén, a kénytelen-kelletlen rátukmált viszonyok keretében találja fel a fenntartásához szükséges I eszközöket. Ezek közül bizonnyára a legalkalmasabb a mértékletesség, melyet azonban nem volna szabad összetéveszteni azzal az Ínséggel, melyet parancsolólag ránk kényszerit elhanyagolt köz- gazdasági életünk. Mert a mértékletesség nem jelenti azt, hogy ne pazaroljuk pénzünket és ami ennél még sokkal fontosabb, egészségünket haszontalan szenvedélyekre, hanem bánjunk mindkettővel csínján. Ilyen mértékletes emberekre az alsóbb néposztályban kevésre akadunk. Mert bár oly méregdrágák is az élelmicikkek, minők még eddig sohasem voltak, bár a szegény ember nem mindennap lakik jól és élelmezése egészségi szempontból a legfogyatékosabb: a korcsmák mégis megtelnek, különösen vasárnaponként. Nagy baj ez, melynek orvoslását most furcsa módon akarják eszközölni: be akarják csukni a korcsmákat vasárnap. Xjaptinls. mai szama 12 Oldal.