Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-12-10 / 50. szám
IV. évfolyam. Nagybánya, 1911. december hó 10. 50. szám. mm\ hírlap TArLSADiVLMI SS SZÉPIRODALMI HETILAP- > Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, f negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden vasárnap 8-12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Or. AJTAI NAGY GÁBOR. Fomunlíatárs: RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-ü. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczl-(FŐ)-tér 14. ------—— hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ■ ■ ■ Komoly b aj. Nem kell sötét szemüvegen néznünk a magyar közéletet, hogy enélkül is megállapíthassuk azokat a szomorú jelenségeket, melyek, mint súlyos kórtünetek veszélyeztetik társadalmunk békéjét, a zavartalan fejlődéshez, a mindennapi munkához annyira szükséges összhangot. E bajok közül most csak egyetlen egygyel kívánunk foglalkozni. Az országgyűlés képviselőházának múlt heti tárgyalásain, a belügyministeri tárca költségvetésének vitatása során kemény támadásban részesült az ország fővárosa. Az egyik képviselő sötét képet rajzolt róla, megtagadott tőle mindent, a mi előttünk az ország szivét kedvessé, értékessé és becsültté teszi. Némi mentsége., hogy az elitélésben nem egyedül áll, mert hiszen az újabb időben tapasztalhatjuk, hogy az emberek között kezd rut szokássá válni Budapest kisebbítése, gyalázása. Ezért meg tudjuk érteni, hogy azok, akik védelmére kelnek, bizonyos fokú jogos elkeseredésükben, felháborodásukban olykor nem a legválogatottabb hasonlattal figyelmeztetik a gondolkodás nélkül itélőket eljárásuk következményeire. Igaza van az egyik védelmezőnek, mikor azt mondja, hogy ma Budapestet mindenki nagy nemzeti köpőládának tekinti hirdetvén többek között, hogy még a lokálpát- riotizmus is kiveszett belőle, nincs benne magyar érzés stb. stb. Pedig a főváros évenként 20 millió koronát áldoz a köz- művelődésre. A vád és védelem folyamán azonban kiderült, hogy*a vádaskodók legnagyobb része a főváros kozmopolitizmusát és ennek alap-okát a felekezeti arányokban keresik s vélik megtalálhatónak. Még világosabban szólva szemére vetik a fővárosnak, hogy elzsidósodik. Mert nem ismerünk károsabb bajt bármely nemzeti társadalom egészséges fejlődésére és békés munkájára, mintha annak tagjait a felekezetek szempontjából vizsgáljuk s őket aszerint értékeljük, hogy gyermekkorukban szülőik melyik egyházba Íratták be. Minden helyesen gondolkozónak igazat kell adnia Vázsonyi Vilmosnak, hogy Budapesten a nagy nemzeti egységek, az erős hazafias érzéstől áthatott nemzeti társadalmak nem a felekezetek taglalása és elbírálása szerint keletkeztek. Ha az elődök ily rövidlátással dolgoztak volna a székesfőváros vezetésén, fejlesztésén, szellemi és anyagi erősítésén, úgy Budapestből soha sem lett volna az a székesfőváros, melyre ma büszke önérzettel tekint minden elfogulatlan magyar. Nem azt mondjuk ezzel, hogy semmi hibát, semmi kifogásolni valót nem találunk benne. Nem, hiszen a legszebb műnek is vannak szépséghibái: de hol is van az a tökéletes emberi lény vagy alkotás, melyet jól szemügyre véve, hiba nélkül valónak mondhatnánk. Ám ezt a szépséghibát a felekezeti viszonyokban keresni már nemcsak hiba, ennél sokkal több. Mert az igazi hazafiasság és hazaszeretet nem abban áll, hogy a közélet porondján dolgozótól első sorban a hitét kérdezzük és aszerint Ítéljük meg, hanem abban, ha őt becsületes, hűséges munkájáért tiszteljük és öleljük magunkhoz, tekintet nélkül arra, hogyan és melyik templomban imádja Istenét. A magunkért, felebarátunkért s hazánkért folytatott önzetlen munka, az em- berbecsülés az az egyetlen szempont, melyből vizsgálhatjuk s elitélhetjük egymást. Elismerjük, hogy mai visszavonásokkal teljes társadalmi életünkben, ahol a politikai hitvallás, a felekezetiség, a nemzetiségek mindmegannyi választófalak ember és ember között, ehhez a gondolkodáshoz, az ilyen élethez szokni felette nehéz. De még sem lehetetlen. A legnemesebb gyönyörrel mindig az a törekvés jutalmazta a küzdőt, mely az eszmények kultuszával az eszményi társadalomhoz vezet, ahoz a birodalomhoz, amely az emberben csak testvért lát, csak testvérért dolgozik, csak testvére boldogságán örvend. Tiszteljük és becsüljük egymás hitét, szeressük a vallásukért és egyházukért buzgolkodókat, anélkül azonban, hogy köszöntés előtt vagy után a szokásos kézszoritást megelőzőleg kutatnék: melyik nyájhoz tartozik. Ennek a mi sokat szenvedett hazánknak van baja bőven. Az egyik legkomolyabb bajt, a most már itt-ott észrevehető felekezetieskedést ne engedjük elterjedni, küzdjünk ellene mind kivétel nélkül, akik e haza javát akarjuk, boldogulását, lakói egyetértő, békés munkáját hőn óhajtjuk. Arról a háborúskodásról. Kassa, 1911. december hó. Bocsánat, hogy ilyen későn szólok a tárgyhoz. Ha ugyan nem kompromittálom a tárgy szócskát azzal, hogy a bányai puskaporos hangulatot annak tüntetem fel. Nagyon jól tudom, hogy háborúban semmiféle prédikációnak helye és haszna nincs. Egyszerűen azért, mert háborúban csak annak van tekintélye, akinek ágyúja van. Nagybányán ugyan jobban illik tudni e történelmi faktumot, mert ott több ideje van az embernek gondolkodni. De úgy látom - madártávlatból, — hogy Nagybányán olyan allűrökkel lejtik el kisded táncaikat a művészet szent berkei körül, amely mindenhez illő, csak Nagybánya tradícióihoz és mai hírnevéhez nem. Minden félreértés kikerülése végett kötelességem kijelenteni, hogy a festőművészethez — abban az értelemben csak, amelylyel minden kulturvárosban interpretálják e fogalmat — nem értek. Absolute nem értek. Sőt még gymnáziumi tanár sem vagyok. Tehát ha valaki érdektelen ez ügyben, én az kell legyek. Sine ira et stúdió, quorum causas procul habeo. Mikor olvastam Tersánszky disputáját a Nyugatban, örvendtem az örvendezőkkel, hogy •végre akadt egy nagybányai ember, ki megmondja dacosan és merészen szülővárosa szemébe is azt, amit gondolni mindenki gondolt, de kimondani nem mert. Hogy Tacitus kifejezésével éljek, Tersánszky felszínre hozta azokat az aggodalmakat, melyek a szivek mélyén rejtőzködtek. Valóban mélyen kellett, hogy rejtőzködjenek azok, mert felvert bagolyseregként töltötték be huhogásukkal a kis város levegőjét. Ez nagyon helyes és célravezető mód lett volna a bányai tespedtséget megrázni és a bányai festőkolónia nimbuszát visszaszerezni, ha abban a keretben marad, abban a körben mozog, aminek valóban készült t. i. pár excelence művészeti kérdésnek. Mert valljuk be őszintén, a kolónia olyan situációban állott, olyan techni- j kai eszközökkel operált, mely a mai igényeket | és szükségleteket kielégíteni ugyan nem volt képes. Nem mert nem volt ereje, hanem nem volt bátorsága és érdeke igazat adni azoknak, akiknek a festőkolónia feje fölött tornyosuló felhőkben csatangoló villámszikra lángralobban- totta szívók melegét, agyuk fantomját, mely a j kényszerűség erejével diktálta egy uj élet, egy I jobb élet, egy hamisitatlan és érdektelen művészeti élet megteremtését! Mindig igaz volt, hogy uj és sokatigérő művészeti mozgalom egy nagyszerű tiltakozás és támadás a fennálló viszonyok ellen, sőt sikere attól függ, mennyire teremtett uj viszonyokat. Ez tehát művészeti kérdés. Itt csak művé*- szeti szempontoknak keli irányadónak lenni. De mi lesz a felhő könnyéből — kérdem a költővel — mire a földre ér ? Sár — közönséges sár. Amig tisztán művészek veszekednek és vitatkoznak, addig mindig sympatikus és eredményes lesz a háborúskodás, mert ők a művészet méltó piedestáljára képesek felemelkedni, de hogy Nagybányán a művészetből kutat csináljanak, melyben bárki vehet, tehet annyit és úgy, ahogy neki jól esik; ezzel sohasem fog jóizlésü ember megbarátkozni. A helyzet mai stádiumában Nagybányán Leonardo da Vinci elvét „amit szavakkal nem tudsz kifejezni, kifejezheted az ecsettel“ kifordították. Vannak már emberek, akiknek az ecset í birodalma ugyan terra incognita, de szavaik oly elfogultak, vélnéd a hozzánemértés „erdeje rengeti hatalmas üstökét.“ Nagybányán művészeti kérdésben csak úgy tobzódik a demokrácia. Nem hiába kereszteli el Faguet Emil a demokráciát a hozzánemértés kultuszának. De még e kultuszból is luxust űznek! Megmutattam a háborúskodás részleteit egy pár kassai, de országos hirü festőnek és hírlapírónak, egyben véleményt is kértem. Meglehet, hogy bennem is dobol a lokálpatrióta. Lehet, hogy én is elfogult vagyok. Mindnyájar kérdésekkel ostromoltak. Nagybánya gazdag v*- ros ? Mire lehet büszke festőin kívül ? Meí^nXjapu.ul£. xxxÉti száma 3 Oldal.
