Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-10-15 / 42. szám
I IV. évfolyam. Nagybánya, 1911. október hó 15. 42. szám. mám hírlap TÁRSADALMI É3JS SZÉPIRODALMI HETILAP. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden vasárnap 8 — 12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: 0 p. AJTAI NAGY GÁBOR. Fomuniiatárs : RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(FŐ)-tér 14. -------------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ------------Vá rosi ügyek. Október 14. Nincs szeg! E miatt nem tudja az erdei vasút építési vállalkozója a sinfek- tetést befejezni. Fontos ugyan a szeg, de nagyobb baj a vágott dohány hiánya, mert különben a város ilyen képtelen, sőt mosolyogni való ferde helyzetbe nem juthatna. A nevetségesség pedig öl s mintha összeesküdött volna minden ellenségünk, lépten nyomon bukkantják fel az ilyen apró mulasztásokat, melyek együttvéve szemléltetően elfogadhatóvá teszik a városi gazdálkodás tipikus epitetonját az előrelátás teljes hiányát. Tegyük fel azonban, hogy végre valahára lesz sinszeg is, esetleg jó idő is, hogy a vállalkozó munkáját teljesen befejezheti és átadhatja a város által szándékolt közforgalomnak; kérdjük, ki fogja az iparvasutat kezelni? Hiszen úgy emlékszünk, hogy a kezelés bérleti értékesítését gondolja a város célravezetőnek és legalkalmasabbnak. De ezt a dolgot nem lehet felfújni! Mint a hogy az egész építés dolgát nem lehetett még kétszer- annyi idő alatt sem dűlőre vinni, mint a mennyi idő arra kényelmesen elég lett volna! Szóval tovább fog rozsdásodni a vasút s tovább fogjuk duplázni a ráfizetet haszontalan kiadásokat és elmaradt hozadékot. * * ' * Epen igy vagyunk a vízvezeték dolgával is. Mi most tulajdonképen csak úgy ni használjuk a vízvezetékét, az de iure a forgalomnak átadva nincs. Ám ha a közhasználat nemcsak tényleges állapot lesz, hanem annak törvényes formája is megadatik, miért nem gondoskodik a város, hogy e nagyszabású mű technikai kezelése és mindennapi felügyelete intéz- ményszerüen szerveztessék ? Mert értjük, ha egyik laptársunknak komoly aggodalma van, hogy az István- szálló városi felügyelet nélkül gyors futamban fog lerongyolódni, de ezen könnyebben lehet segíteni, mintha a vízvezeték marad szakszerű vezetés és felügyelet nélkül. A mai helyzet ugyanis csak átmeneti, mert absurdum volna a kezelés és felügyelet költségeit oly mértékben meghagyni, a milyen mértékben az ma ránk nehezedik; egyébként is hogy úgy mondjuk, a szellemi dirigálás a leendő rendes mérnök hatáskörébe utasittatott, a mint ezt a közgyűlés a pályázati hirdetménybe belefoglalni rendelte. Itt volna tehát az ideje annak, hogy a város, ha mostani műszaki embereivel a normális dotáció tekintetében megállapodására jutni nem tudna, — most állítson be valakit, a ki a kezelés és tényleges felügyelet csinját-binját elsajátíthassa, mert a különleges helyi viszonyokat még a legszak- képzettebb egyénnek is meg kell ismernie, dolgába bele kell tanulnia! * * * Ismét egy szatmári lapban olvasunk városunkról; csodálatosan érdekli a mi ügyünk-bajunk a szatmári journalisztikát, mert egyre-másra ellenünk ir. Könnyű is kritizálni, mert nem is épen az élő fába kötnek bele, sőt . . . Ám az uj nagy kölcsön jóváhagyását mégse tagadta meg a minister, csak formailag voltak kifogásolni valói; ezek is a csütörtöki vármegyei gyűlésen teljesen elintéztettek úgy, hogy épen a belügyminister jóindulata folytán alaposan remélhetjük, miszerint a nyugtások (ki ne is ismerné a városi számfejtett nyugtákkal már uzsorások karjaiba is szédült házaló hitelezőink, építőiparosaink stb. megszokott alakjait!) nagy örömére rövidesen megérkezik. De ki merné azt állítani, hogy azt az uj nagy kölcsön dolgát sem lehetett volna nagyobb körültekintéssel és több előrelátással intézni ? Nagy választék tömör arany karkötőkben és uj faconu hosszú női nyakláncokban jutányos árak mellett Rezső Gyulánál R nagybányai Hírlap tárcája. A „Sors könyvéből.“ — Irta: budai Zimányi József. — Mikor érezte, hogy az asszony is szereti s hogy hovatovább ő sem fog az érzelmein uralkodhatni, felébredt benne a katona becsület. Tudta, hogy az asszony szereti, tudta, hogy csak napok vagy órák választják el attól a perctől, a mikor legjobb barátját, jóakaróját s fellebbvalóját rutul meg kell csalnia; tudta s ezt akarta elkerülni. Hamarosan íölöltözködött s elindult ezredeséhez. Lassú léptekkel haladt át a bérpalota udvarán: fel-feltekintett az ismerős ablakhoz. Bekopogtatott. Ezredesének előadta, hogy már néhány hete lovaglás közben úgy sipol a melle, hogy azt hiszi, nincs minden rendben ott benn, kéri tehát, hogy helyeztesse el innen a fővárosból. Az ezredes ellenkezései hiábavalók voltak, tántorithatatlanul megmaradt szándéka mellett. Végre is az ezredes kénytelen volt belenyugodni.- Csak arra kérlek Bandi, búcsúzz el a feleségemtől is. Sajnálni fog téged az az asszony, nagyon szeret téged s ha elmégysz egyik legjobb barátját veszti el benned . . .- Ahogy parancsolod . . . És Szigeti Bandi, a délceg katona elkerült egy nyomorult kis mezővároskába, ahol még az is szenzációszámba ment, ha a községi biró leányai kék blouse helyett rózsaszint, vagy biber helyett selyem bóbitás kalapot viseltek. Mikor első felindulásában a fővárosból ide helyeztette magát, még csak sejtelme sem volt arról, hogy mit tesz az, a csillogó Atilla fölé szörcsuhát huzni, lemondani minden változatosságról, örömről s vezekelni, remeteként élni jámbor együgyü polgárok között. Nem is volt nálánál szigorúbb tiszt az egész svadronban, ■ némelykor alig hogy virradt, Szigeti már ott bujkált az istállóban az illatos széna között, kardja hegyével neki dűlve a zsáknak, amelyen az inspekciós szolgá horkolt s meg vizsgálta, vájjon nem lopott-e el a legény valamit a lovaknak szánt zabból. Aztán nyergeltetett s neki vágtatott a tanyáknak őrült, vad futásban. A kiálló faágak pirosra ütötték arcát, a perzselő nap vizgyön- gyöket szitt homlokára és ő csak száguldott tovább. Mire hazatért, a delet rendesen elharangozták már s Szigeti boldogan gondolt arra, hogy ismét egy délelőtt veszett el a múlandóságban. Porosán, fáradtan ebédelt mohó étvágy- gyal, délután pedig beült a kávéházba s nézte, mint paroláznak társai a polgárokkal. Neki még a társalgáshoz sem volt kedve. Este már tiz órakor visszavonult, azt mondva, hogy poshadt vére kívánja meg a korai pihenést és korai kelést. Társai veszekedett bolondnak tartották Szigetit. Olyan szentimentális volt, mint egy gardeleutenant, akinek az italtól megkótyagoso- dott a feje, mondogatták társai. Hátha még azt látták volna, hogy mit csinál Szigeti este a szobájában, akkor lett volna még csak nevetés és gúny . . . Szigeti a délceg világfi, ott ült asztala előtt mozdulatlanul odatapasztva szemeit egy képre, melyet reszkető ujjai között tartott. így tette ezt minden este: valóságos gyönyört talált abban, hogy félig beheggedt sebekről felszakitja a kötelékeket, melyeket az idő reájuk rakott s várta, mint szivárog ki belőlük ismét a forró vér, mint pusztul teste lelke a gyötrelmes vergődésben . . . Pedig kinzott lelke úgy vágyott nyugalom után. Az a lomha tétlenség és unalom, mely e kisvárosra nehezedett, mely időt engedett neki, hogy a múlt emlékein keseregjen, még jobban fokozták izgatottságát. Mikor már sárgulni kezdtek a levelek s ráborult a kisvárosra a sorvasztó őszi köd, elkezdődött a vizitelés korszaka. Szigeti is eljárogatott barátaival egyik-másik családhoz. így megismerkedett egy kedves család gyermekével egy őszi estén, vizitelés idején. Oda járogatott egyszer, azután későbben mind gyakrabban. Maga sem tudta miért. A leányka, valódi falusi kis libácska volt, szendén pirosló arccal, magassarku cipővel s lepréselt nefelejtssel emlékkönyvében . . . Egyszer aztán egy őszi ködös estén a szélfuvalom azt a hirt vitte a városkán keresztül, hogy Szigeti erősen udvarol a gazdag bankdirektor kis leányának, Reszegi Rózsikának. Lapunk, mai számet 8 Oldal.
