Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1911-10-08 / 41. szám

1911. október 8.

M agybáuyal Hírlap

5

Azelőtt több munkáskéz foglalkozott mező- gazdasággal, mint a gazdasága más ágával és igy is nagyobb volt a lakosok száma faluhelyeken, mint a városban. Falun azok az intézmények, melyeket az egyes népek betelepedésük alkalmával létesítettek, bár lassan a jobbágysági állapottal átalakultak, de alapjukban meg nem szűntek, sőt a legújabb korig megmaradtak. A városokban is sokáig élt az ipart, kereskedelmet és forgalmat magában egyesitő céhrendszer.

Ezután kifejti Mailáth, hogy a mezőgazdaság és ipar bámulatos haladását a kapitalizmus hozta létre. Megalkotta mindazokat a vívmányokat, melyek a huszadik századot kulturjavakban, gazdaságban, kényelemben, fényűzésben, minden élvezetben oly gyorsan és hatalmasan előbbre vitték. Valóban elmondhatjuk róla, hogy legyőzött minden akadályt térben és időben. De e győzelemmel egyszersmind szülőanyja lett annak a sok bajnak és jelenségnek, melyek nyomása alatt a civilizált ember ma már kétségbeesve * nyög. E lázas haladással, a természeten tett ugrásokkal okozta többek közt azt a jelenséget, melynek kutatása lesz jelen föladatom: a város és falu problémáját.

Nagy baj, hogy falu és város közt nálunk nincs sem érzelmi, sem értelmi kapocs. Az ország intelligenciája (város) és az ország népe (falu) nem érez, nem gondolkodik együtt. Mintha idegenek volnánk egymásra nézve. Ha egy-egy nagy nemzeti kérdés olykor-olykor közös célra nem hevítene s közelebb nem hozna bennünket, talán el is. felednék egymást. Csak kiránduló hely a falu. Legfőlebb egypár földbirtokos munkatelepe, a hova a mezei munka idejére érkezik, de menekül vissza a városba, mihelyt betakarította a termést. Falura jutni „sors átka.“ Kényszerűség, száműzetés. Még akkor is, ha az intelligens ember vérbeli falusi volt egykor.

Az általános tömeg, a városi sajtó nagy része hibásan Ítéli meg a város és falu viszonyát. Fölfogása teljesen egyoldalú e kérdésben. Elválaszthatónak gondolják a falu és város érdekét s valójában el is választják sorsának, fejlődésének, szociális életének szálait egymástól. Külön városi és külön falusi kérdést gondolnak. Az agrárius és a merkantilista egymást nem ismerve és nem méltányolva, ellentéteket keres egymásban. A hol pedig azok nincsenek, vagy a hol azoknak az ellentéteknek egyszerűen nem kellene lenniök. Pedig a város és falu érdeke szorus benső viszonyban van egymással. A nemzet ugyanis élő szerv. Egységes életű és lélegzetű szerves egész, - a melyben látszólag külön és más-más szervek működnek, de lényegében a nemzet mégis egységes. Ha nincs termés, a városokban sem megy úgy az üzlet. Régi, de jelentős mondás ma is: Ha a gazdáknak van pénze, mindenkinek jut. Jutott ä régi, de különösen az uj Magyarországnak. Kulturális emelkedésünk, sőt fényűzésünk terheit az ősi föld viselte és nagy részben viseli ma is. Mikor tehát a falusi jólétről, a falvak megmentéséről, a szövetkezetekről, a falvak elnéptelenedéséről van szó, nem a városok ellenére, érdekük megsértéséről, haladásuknak kerékkötőjéről van szó.

Magyarországlegtöbb városa többé-kevésbbé hatalmas középpontja egy termékeny és terjedelmes földművelő, gazdasági vidéknek. Természetes izületü összeköttetésben van számos hol magyar, hol vegyesen vagy elkülönítve nemzetiséglakta faluval. Kulturális és gazdasági központok ezek a városok. Hivatásuk szép, kiterjedő, átömlesztő. De hogy ezt a hivatást, a természet rendjét betölthessék és fölhasználhassák, szükséges, hogy a vidék, a községek is éljenek, izmosodjanak, gazdasági életükben termékenyek legyenek. A városok kereskedelmét, iparát, közgazdaságát az őket körülvevő nagy vidéknek is táplálni, fejleszteni, erősíteni kell. A magyar városok külső, igazán meglepő fejlődését, sőt virágzását tartalommal kell ellátni. Különben önmaguk fejlődése roppantja össze a merész, szédületes emelkedést. Vagy bekövet- kezhetik a visszafordulás. Magyarország városainak belpolitikáját a benső beruházás, a belterjesség, a gyökeres élet felé kell irányítani, különben könnyen beállhat a szomorú fönnakadás, csalódás. Mert válasszanak a városok bármily reális, okos módot, kövessenek bármily szerencsés politikát: gyárakkal, iparos műhelyek fejlesztésével, kereskedelmüknek fölkarolásával: a vidéket, a földművelő életet, a közöttük szélesen községi életet számításon kívül ne hagyják.

Még a legszebb virágzásu ipar és kereskedelmi városoknak is mindig szükségük leszen a vidék, a föld, a falvak tápláló erejére.

Elmondja Mailáth azt a nagy változást, a min a falu a XX. században átment. A falusi ember jobb sorsát s ezzel szemben azt, hogy mégis a város felé gravitál. Ennek a jelenségnek az agrárszociálizmus romboló munkája az oka. Ez hozta létre a városi fényűzésre, mulatozásra, korcsmázásra való hajlamot, igv az alkoholizmus rettenetes fejlődését. A kisemberrel szemben a birtokosság jövedelme csökken, terhe növekszik, az eladósodás terjed, a munkáskéz a városba özönlés és kivándorlás folytán gyérül. Az élelmiszerek és a legszükségesebb cikkek drágulnak. Nem a gazdák okai a drágaságnak! Hisz nemcsak a hús és a kenyér drága, hanem minden más szükségleti cikk is — az igények folytonos emelkedése, a fényűzésben való versenyfutás következtében. Az egyszerű életmódot a lukszus váltja föl, mindenki tehetségén túl költekezik és él. A destruktiv irányzat szóval, írásban és tettel a birtok, a birtok-osztály ellen izgat, agitál. Visszatérve a falura leszögezhetjük, hogy Magyarországon a kisember a törvény- hozás, a földmivelési kormány gondoskodása folytán — mert hathatósan védeni kezdi — anyá- gilag gyarapszik, de erkölcsileg sülyed. E siilyedés anyagi gyarapodásának is csakhamar megássa sírját.

A falu bajának, elhanyagolásának képét a legfinomabb elemzés sem tudja teljesen, hűen lefesteni. A falusi nyomorúságnak nyitott sebei vannak azonban. Látni lehet. Látni kell. Meg kellett látnia a kormányzatnak. Rajta vagyunk, hogy maga a nemzet is meglássa a maga valóságában. Itt talán szükségtelen már arról hosszasabban tárgyalni, hogy a gazdakörökön keresztül szűrt szövetkezeti élet egyszersmind a falusi boldogítójának és boldogulhatásának nem ugyan egyedüli, de leghatalmasabb alapja, lendülete, kulturális tényezője is. Szombart, szándékosan idézem őt, mert ellensége sem foghatja reá, hogy agrárius, feudális, arisztokrata vagy felekezeti iránya van, jeles munkájában igy ir: (A német nemzetgazdászat a XIX. században c.) „A mi tulajdonképp a kapitalisztikus áramlat védtöltéseül vagy talán még visszaszorítására szolgált ... az a védelem, melyben a parasztság a gyors elterjedésnek örvendő szövetkezeti mozgalom által részesült. Elsősorban a hitelszövetkezetek, de azután a termelési és eladási szövetkezetek által. Ezek az intézmények eredménnyel egy célt szolgálnak. Kiragadni a parasztságot az uzsora karjaiból. Most már azon az utón is vannak a szövetkezetek, hogy a kis és parasztosztályt egy uj gazdasági szervezetbe beleolvasszák . . .“ Tehát a páratlan, igazságos kritika be látja, be kell látnia, hogy a szövetkezet nem valami szeparált, a nemzet egységes gondolatától és megtestesítésétől különálló, valami agrárintézmények, hanem éppen a nemzetet egyesitő, egybeolvasztó, a nemzet saámára éltető szervezetek.

Mikor mi a városok és falvak érdekeiről, haladásáról, fejlődéséről, nyújtandó orvoslásokról, gyógyításairól gondoskodunk, Írunk, beszélünk, bizony tisztára nemzeti életünk jövendőjéről van szó. És nem egy vagy más kiváltságos osztályról. Hát ezen állásponton lévén állapítsuk meg röviden a következőket: Az éghajlat, a földrajzi fekvés, a termőföld nagysága, a természeti szépségek és változatosságok — legtöbbször hatással vannak egy-egy ország népére, életfölfogására, fejlődésének irányára. E hatások jelenségei megállapíthatók Angliában, Olaszországban éppen úgy, mint a franciak vagy más népek országában. A mi földünkre a jó Isten két kézzel szórta áldásait, azért nálunk a természet szépségei a hegyes vidékeken, a tavak mentén, az Alföld rengő aranykalászai, a sok föld . . . inkább kényelmes életre, a dologtalan- ságra, sőt urhatnámságra diszponálta lakóit. A föld sajátságos természete is a könnyedésre, könnyelműségre teszi hajlamossá a testet és lelket. Mi megelégszünk a termelés hozamánál a régi mennyiséggel. Határainkon túl nem látunk, hogy mit produkál kicsike kis területen más ország lakója. A sziklák közt, a terméketlen földeken élő külföldi nép. Minket nem ébreszt gondolkodásra a hozzánk siető bolgár termelőknek érzéke, szorgalma, kitartása, csodás produkciója az okos, a fokozódó több termeléssel. Haladunk a régi csapáson. Mi nem akarunk többet és mégis a földet okoljuk, a melynek

energiáját nem fokozzuk, hanem inkább hátráltatjuk. Mi nem akarunk hinni a belterjes gazdálkodás lehetőségében sem. Nemhogy áldások forrásává tennők. Választásában a gyermekek gondnélküli, kényelmes élete, hivatalbiztositása felé szárnyal. Sőt tör. Magyarországon Francia- országot utánozzák a nevelésben, az életpályák megválasztását illetőleg. Németországból sok-sok kulturanyagot átlapátolnak hozzánk, fájdalom, olyanokat is, a melyeknek veszedelmeivel más, kiforrottabb népek régen tisztában vannak. Nevelő irányunkban szeretjük az angol, német, francia példát emlegetni, de sem a német-, sem az angoltól nem akarjuk megtanulni, átvenni azt a praktikus nevelőrendet, a mely a gyermeket az élet harcára és praktikus fölfogásra edzi és vértezi föl. Nekünk nincs érzékünk a produktiv pályák iránt.

A kisváros, sőt a falu legegyszerűbb embere, a ki a maga körében elégedett, boldog lehetne: belekerül a nagyzás forradalmába. Gyermekét akkor látja boldognak, ha úrrá nevelheti. Leányát, ha kisasszonyként láthatja. Mindezek a jelenségek kedveznek a kapitalizmusnak, mely ma már Magyarországot dominálja, mindezek a tünetek egyesek gazdagságát teremthetik meg, de milliók elpusztításának, tönkrejutásának okai. A munkásnépet is egyrészt a jelzett diszpozíció, a könnyelműség, az urhatnámság ejtette meg, másrészt az alkohol, a vendéglők, a korcsmák öldösik. Közép Eárópában nincs ország, melyben a munkás olyan nagy munkabért kereshet, mint Magyarországon. De ez a kereset nem jut a nemzet vérkeringésébe. Nem képvisel anyagi és erkölcsi erőt és boldogulást. Nem teremt józan, örvendetes anyagi és erkölcsi haladást. Hanem bódulást, elbizakodottságot, a holnappal való nemtörődést vált ki. Ezt a szédült- ségünket uzsorások kihasználják, a radikálisok pedig szellemi téren próbálkoznak meg azzal, hogy ezt a kábultságunkat a maguk politikája javára kiaknázzák. Ezzel én nem mondok, sem újat, sem valami izgatót. Hiszen ezt a jelenséget mindnyájan látjuk. Dicsekszenek^ vele bizonyos egyesületekben és hírlapokban. Érezhető irodalomban, kereskedelemben, a földeken és a parcellázó üzelmekben. Ott tartunk, hogy a kik ápolni óhajtják minálunk a nemzeti eszmét, a kik bizonyos nemzeti, józanul haladó konzerva- tizmusnak hívei maradnak, azokat ma reakció- náriusoknak nevezik. Pedig van jogos reakció is. Az a nemzeti reakció, mely a nemzetet az intenzív munkára akarja vezetni. Mely megdöbbenve látja, hogy. itt nálunk a politikába fül minden ... de minden ... A politika köti le erőnket, nem érünk rá főbb, saját benső ügyünkkel foglalkozni, előremenetelünkkel törődni. És mind e mellett parlamentünk mindezzel szinte nem is törődve, elsekélyesedett, lejárta önmagát és a csőd széléig jutott.

Itt az ideje, hogy városban és faluban az intenzivebb munkára, tevékenységre térjünk vissza, hogy mi a város és falu érdekeit egyaránt a nemzet érdekének, sőt egységes nemzeti létünk föltételének ismerjük el. A városi politikának a legnagyobb titka: a józan, okos takarékossággal párosult fokozatos haladás, ha megadjuk a falunak legalább életföltételét. Megadjuk ? Visszaadjuk csak, a mivel a városokat táplálta, erősítette. Visszaadjuk a népet, meljmt magukhoz szívtak és mellyel ma már boldogulni nem bírnak. Megadjuk legalább az élet első föltételét: az egészségügy lelkiismeretes fejlesztését, a jó nevelő és nem betüevő népiskolákat, a lelkiismeretes közigazgatást ; ha a falunak atyát, apostolt nevelünk a papokban és tanítókban; ha a jegyzői kar lelkiismeretét és tudását harmóniába hozzuk, ha fölfogjuk és megtestesítjük a szövetkezeti eszmét: akkor megérjük a szép, a régóhajtott következményt.

Vissza a városokba a nemzeti eszmékhez és ezeken keresztül Széchenyi hagyományához: Csak az a nemzet független e szellemben és erőben, természetes haladásban, a mely erős és hatalmas anyagiakban. Vissza a falúban a röghöz, az ősi, a nemzet életéhez és fajtermészetéhez tartozó foglalkozáshoz; megifjodva, átszűrődve, eltelve a kor egészséges, kipróbált, előrehaladott vívmányaival . . . Akkor Magyarországon alakul ki az igazi, a benső élettársadalommal eltelt szociális magyar nemzeti társadalom.

Legújabb rajzolt tálca-kendő 12 krajcárért Kesztenbaumnál.