Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-01-29 / 5. szám
IV. évfolyam. Nagybánya, 1911. január hó 29. i 'I .....Ilii— TI 4, szám. TÁRSADALMI ÉS S25ÉPIRODALMI HETILAP. A KTAGYBÁKTYAI IPARTESTÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs: RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal' Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fő)*tér 14. ——— hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ■■■ Az elfelejtett községek. Január 28. Szomorúan olvassuk a népszámlálás naponként egyre sűrűbben közzétett adataiból, hogy a községek általánosságban szólva visszafelé fejlődnek s ezzel kapcsolatosan örömmel közöljük egyik intelligens, nagyobb községbeli munkatársunknak a községi élet reorganisátiójára vonatkozó elmés fejtegetéseit. Hazánkban a legrendetlenebb valami a falusi községek anyagi helyzete. Az elmúlt félszázadban kifejlődött modern államszervezet a maga sok feladatával ránehezedett a falusi községekre éppen úgy, mint a városokra, ellenben akkor, midőn a régi úrbéri viszonyok megszüntetésével a falu lakóit saját magukra hagyták, senki sem gondolt arra, hogy a rájuk nehezedő sokféle közfeladat végzésére az anyagi erőt honnan veszik. Régen, midőn az egykor is szabad községek és városok létesültek, köztestületek és magánosok versenyeztek azon, hogy azokat értékes javakkal ruházzák fel. Az ilyen helyek szép vagyonnal és tetemes jövedelem uraként léptek be az újkori álladaloinba s soknak abból, a mi feladat rájuk hárult, régi pénzforrásaik segítségével meg tudnak felelni. De a régi jobbágyközségek egyetlen. szál ruha nélkül léptek be az újkorba, melynek számos terhes feladatát kell saját I erejükből elvégezniük. Azok a jogok, azok a vagyonok, melyek a régi szabad helyek vagyonát, jövedelmét kiteszik, megvannak, de magántulajdonban, azokéban, a kik valamikor a közkötelességeket is teljesítették. Most azonban megszűnt a közkötelességük, önként pedig dehogy is gondolnak javaik valódi eredetére, a terheket, súlyos feladatokat pedig a minden vagyon és jog nélkül szűkölködő jobbágy községeknek kell teljesiteniök, a nélkül, hogy valaki gondolna arra is, hogy polgáraik aránytalan megterhelése nélkül ugyan hogyan képesek ennek megfelelni. A ma érvényben levő községi törvény is sokat rendelkezik a külömböző feladatok irányáról, a miket a községnek kell teljesíteni; terjedelmesen intézkedik a többnyire nem létező közvagyon mikénti kezeléséről, de hog^ tz a vagyon ott, a hol nincs, hogyan és miből teremtessék, egyetlen szót sem szól." Egyedüli segítség a pótadó, a melyik azonban éppen a szegény községekben, a hol sok a nyomor, sok, a min segíteni kellene, de a kevés vagyonnak kevés az állami adója, tehát már csekély összegű évi pótadó is óriási megterhelés az egyesre nézve, képtelen a szükségest előteremteni a lakosság aránytalan megterheltetésével szemben. Mert értem, ha valami üdvös újítás kivételes élvezete fejében fizet egy R Nagybányai Hírlap tárcája. A pilótákhoz.- Irta: bofftíti Hajdú József. — Kik az Istenséggel szövetkezetek, Hogy kölcsönözzön nektek szárnyakat, Mikkel beregve szántjátok a léget, Hogy utalok nyomán szélvész fakad; És büszke gőggel száguld,tok a térben, Hol számotokra nincs már szűk határ, Hős telketektől álmodozva kérdem: Miért lebegtek, mint a vészmadár? Unjátok tán lenn féregmódra mászni ? És nem, szorul el bátor szivetek, Midőn fölszántok a széllel, csatázni, Hogy hősi pírban visszatérjetek? Vagy tán nem sejtett zsibongó érzések Varázsa izgat fönt szünetlenül? S tán közelében a nagy Istenségnek A hivő lelke jobban üdvözül? Nem-e a kornak Istentagadása, Mi bennetek forr s izzik lángolón ? Nem-e bizonyság, hogy mindenki lássa: Nincs Isten fönt, sem lent e földgolyón ? Vagy látogatni csillagokba mentek, Tökéletessé lenni gépetek'. ? S egy áldást vinni rég elszállt sziveknek Sarkall reá, hogy fölrepüljetek ? Tán mentek űzni égiek nyugalmát, Vészüstökösként félemlitve meg, A csillagoknak tágas birodalmát, Hogy még a holtak is remegjenek ? Talán e földnek minden szennye, átka Undorba űzte tiszta telketek? S most menni vágytok egy fehér világba, Hogy a salaktól menekedjetek ? Nem! . . . Én tudom jól, mily okok vezetnek Ti hős pilóták, — égig szállni fel! Az ész hatalmát zúgni a szeleknek, Mely harcra száll az Ég erőivel. Lerázni mind a természet bilincsét, Mit ránk rakott a születés napon; S a szabadságot - melynek nyoma sincs még, A földre hozni zúgó szárnyakon ? Hej! a mikor majd minden gát leroskad, S mi szállhatunk az űrben, mint a szél; Mikor a zsarnok nyakára taposhat Acél szárnyával mind az, aki él: város polgára több pótadót, de hogy egy Oroszfalu a maga sárjával, piszkával, éppen szegénysége miatt 300 százalék pótadót fizessen, hogy legyen elemi iskolája, a mi van sok más községbelinek minden pótadó nélkül, bizonyára nem igazság. Első sorban megoldandó kérdés, ha hazánkban igazán jó közigazgatást akarunk, a községi vagyon kérdése és a község háztartási bevételeinek igazságos olyan rendezése, mely az egyes községek közötti aránytalanságokat megszünteti és a boldogulásra egyenlőképpen megadja a lehetőséget minden községnek. És ha a régi időből és nagy vagyonnal és jövedelmező jogokkal felruházott városok, kik gazdag polgárságukat is könnyen megsarcolhatják, élvezik az állam egyenes segítségét és milliókat kapnak a nélkülöző falusiak adójából, csak az osztó igazság elve érvényesül, ha az állam saját erejével is utat nyit annak, hogy a volt jobbágy községek is vagyonra, jövedelemre tegyenek szert. Mi nem követeljük, hogy minden községnek adjon direkt valami összeget szükségletei fedezésére, ez legfelebb álomszerű óhajunk, egyelőre megelégszünk avval, hogyha az állam anyagi ereje közreműködik arra, hogy azok a jogok, melyek ma már olyanoknak ismertetnek el, melyek csupán valami köztestületet illethetnek meg, de a volt jobbágy községekben azért Vihar, égzengés tör ki a magasban, Kattog a gép és tűzeső esik; S az emberek a szív húrján kórusban A pilótáknak nevét verdesik! Egy levél. Kedves barátom, szinte lelkiismeretfur- dalásokat érzek, ha arra gondolok, hogy menynyire elhanyagollak téged ; egy élmény tartott lekötve, - ez akadályozott meg sok más kötelezettségem teljesítésében is. Még mindig ennek az élménynek a hatása alatt állok s szinte reszket a lelkem, amikor most le akarom neked Írni utolsó három hónapomat. Apró, három strófás verset Írtam az egyik vidéki lap karácsonyi számába. Sok vers szokott megjelenni a vidéki lapokban, az enyém azonban nem olyan volt, mint a többi. Akkortájt igen fájt nekem az élet, rengeteg bajom volt s szinte feliiditett, ha képes voltam pár verset Írni. Abból a karácsonyi számból sok példány kelt el; a kiadótól valami ajándéktárgyat is kaptam, mert tudta, hogy pénzt nem fogadnék el. Részemről ezzel a dolog be is lett volna fejezve, ha közbe nem jön a leírandó esemény. A lap felelős szerkesztősége egy finom irású levelet kapott, melyben egy úri leány végtelen diszkréten érdeklődött versem s az én személyem iránt; kérdezősködött, szoktam-e Lapunk, mai száma ÍO oldal.
