Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-01-22 / 4. szám
\ IV. évfolyam. Nagybánya, 1911. január hó 22. 4. szám. TÁRSADALMI É3JS SZÉPIRODALMI HETILAP. A KTAGYBÁNYAI ipartestület hivatalos közlönye. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden héten vasárnap 8 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs : RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal- Morvay Gyula könyvnyomda.bérlete, Rákőczi-(Fó')°tér 14. —— hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ----------A jegyzők és segédjegyzők. (V. K.) A községeknek nemcsak a jegyzői kar általános elégületlensége okoz sok bajt, hanem a községi segédmunkaerők kérdésének teljes rendezetlensége is. A községi törvény nem emlékezik meg a községi jegyző legközvetlenebb munkatársairól, a községi segédjegyzőkről s egyéb segédmunkaerőkről, jóllehet a közigazgatás egyre fejlődő és nagyobbodó feladatai folytán nincs ma az a kis község, ahol a községi jegyző egyedül képes volna ellátni a szolgálatot s ne szorulna segédmunkaerőre. Hogy megfelelhessen feladatának, megfelelő számú s a teendőkben jártas segédekre van szüksége, mert a mai szervezett elöljárók segítség helyett maguk is gyámolitásra szorulnak, ha csak kissé komplikáltabb teendőjük akad. S a tul- halmozódó munka nagyrésze az államtól áthárított munka. A községek legtöbbje rendszeresítette, legtöbbször segédjegyzői vagy községi irnoki elnevezéssel azokat az állásokat, amiknek szervezése nélkül az adminisztráció vitele lehetetlenné vált volna, azonban e téren is eljutottak már addig a határig, ahol megszűnt a községek hajlandósága, s nem törődve sem az adminisztráció zavartalanságával, sem a túlterhelt személyzet érdekével, gátat vetettek az állásszaporitásnak, melynek terhe jelentékenyen befolyásolta a községi pótadó emelkedését. A gyakorlati élet azonban a fonák helyzet megoldását követelte, még ott is, ahol a hivatásának élő községi jegyző saját fizetésére, terhére tartott segéderőt. A kérdés egyöntetű, egységes szabályozása indította arra Csanádvár- megye alispánját, hogy megtegye az első lépést a baj orvoslására. A községi jegyzők egyesületével karöltve szabályrendeletet dolgozott ki, amely a községi lakosság lélekszámához arányitva állapítja meg az alkalmazkodó segédmunkaerők számát, kötelezőleg írva ezt elő a községekre, sőt felhatalmazást adva a törvényhatóságnak, hogy az esetleg renitens község terhére maga a vármegye szervezze a szükséges állásokat. A községi jegyzők örömmel üdvözölték a javaslatot, azonban a megvalósitás megakadt, már az első fórumnál, a törvényhatósági bizottságnál. A vármegye a községi autonómia súlyos megsértését látta a javaslatban s ezért nem járult annak elfogadásához. Elismerte, hogy a javaslat tervezőit helyes intenció vezette, de rámutatott arra, hogy a törvényhatóságnak nem áll jogában uj állásokat oktrojálni a községekre, s e réven pótadójuk növelésére kényszeríteni. A törvényhatóság közgyűlése arra helyezte a súlyt, hogy a községek munkája javarészt áthárított állami teendő s ezek tul- tengésétől nem tudnak valódi feladataiknak megfelelni. A belügyi kormányzat e téren tett is már valamit, azonban kétségtelen az, hogy e nagyfontosságu kérdést toldozás-foldozással megoldani nem lehet, s a községi közigazgatás javulásának a reform, a kérdés egyöntetű, egységes szabályozása elengedhetlen föltétele. Általában ma is úgy van, hogy a község vezető embere, közigazgatásának lelke: a jegyző. Minősítésüket az 1900. évi XX. t.-c. írja elő s a közigazgatási tanfolyamok rendszeresítésével képzettség, minősítés tekintetében arra a magaslatra állította a községi közigazgatást, ahol annak állania kell. Itt tehát rendezettek volnának a minősítés viszonyai. De nem igy a közigazgatás középső fokánál, a megyéknél és különösen nem a városoknál. A vármegyék intézkedési joggal biró tisztviselőinek elméleti képzettségét előíró minősítés tekintetében még csak megvolnánk valahogyan, mert ott legalább a hatósági joggal biró és a fogalmazás körében dolgozó tisztviselőre nézve előirja a minősítési törvény legkisebb képzettség : gyanánt az államtudományi államvizsgát. A törvényhatósági városokban már csak a polgármesterektől, rendőrkapitányoktól és jegyzőktől, a rendezett tanácsú városokban egyedül a polgármestertől kivánja meg ezt a legkisebb minősítést s a árvaszéki elnöktől és ülnököktől a törvény- hatóságoknál legalább a jogtudományi államvizsgát. A törvénynek az az alapelve, hogy a közigazgatás intéző szerveitől általában jogi tudást és képzettséget kiván R Nagybányai Hírlap tárcája. Versek. — Irta: szent leereszti Szálán Mártiit — I. Cnyhe esti szellő. . . Enyhe esti szellő szállj be ablakomon, Vidd el messze-niessze az én gondolatom! Dombos kis falunak legszebbik házába, A legszebbik háznak rózsás udvarába. Gyönyörű rózsák közt van egy feslő bimbó, Sudár a növése, szerelmesen ringó, Annak vidd el csókom, s súgjad a fülébe: Szeretem, szerelem, majd meghalok érte! Forró ajakamat illeszd ajakára, Hogy a szivem vére az övét átjárja; S ha a küldött csókot ajaka fölissza: Az utolsó csöppet lopjad nekem vissza! II. 7e és én. A Te szived egy zsendülő világ, Mely telistele pompázó virággal; Enyém egy tarló, egy sik pusztaság, Hol rég elnémult a vidám madár dal. A Te szivedben kikelet virul, Rügy fakadás van az egész haláron; Felém'köd száll a hegyek ormira/, Es már csak a hó lehullását várom. De hogyha benned még emlékem él, És bús szivemnek pusztaságát látod; Engedd meg azt, hogy hozzon el a szél, Ha nem többet, egy elhervadt virágot! . . . Cltünl boldogságom! . . . Eltűnt boldogságom! vége — vége annak! Többé már kezemmel meg nem simogatlak; Nem hallhatom hangod, lázas suttogásod, Nem adhatom vissza édes pillantásod ! Titkon körülnézek, akármerre járok, Keresek emléket . . . egy letört virágot; Lábad nyomát nézem, a sivár homokban, Hátha, vagy egy jelnél a szivem megdobban? Virúty rég elhervadt, a szél eltaposta, Záporeső meg a homokot elmosta; Nem maradt meg semmi emlékeztetőnek, Csak egy seb szivemben, s a kiomló könyek. Beszélő hegyek.*) A regés őskorban és a napfényes ókorban, amikor még a királyok is olyan boldogak voltak, hogy pásztorok is lehettek, az emberek értették a természet szavát. Nemcsak meghallották, hanem meg is értették azokat a hangokat, amelyeken beszél a fa, a patak, az erdő, a tenger, a völgy susogása és a hegy ékhója. Még talán a csillagok szavát is értették. Azért népesült be akkor istenségekkel az egész világ. A vízben mereidák és tritonok laktak, a sziklazátonyokon szirének, az erdőben drüádok, a hegyek lankáin, meg fent, a magas hegyormokon az oreádok, a berkekben szatirok és nimfák. És megkoronázta ezt az istenvilágot az Olimpusz napfénytől és villámtól sugáros teteje. Aztán eltértek lassankint az emberek a természettől és elsiketült a fülük a természet hangjai iránt. Ennek az első oka Róma volt, a disznóhuson táplálkozó ős puritánoknak ez a városa, amelyből menekültek vagy száműzettek a költők, hogy helyet adjanak a természettől a legtávolabb álló három mesterségnek : politikának, a jogtudománynak és katonai mesterségnek. Hellász derűjét Róma ölte meg, az istenek a naiv hit szépségéből Rómában változtak át az állami célszerűségek dogmáinak a képviselőivé. Csak ami hellénizmus meg tudott még maradni a görög kultúrán nagygyá fejlődött, de az azt *) Mutatvány a Modern Könyvtár Cholnoky Viktor „Beszélgetések“ cimii füzetéből. Lapunls. mai szama ÍO oldal.
