Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-05-14 / 20. szám
IV. évfolyam. Nagybánya, 1911. május hó 14. 20. szám. TÁRSADALMI ESS SZÉPIRODALMI HETILAP. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlsjny^* Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden vasárnap 8 — 12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs: RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(FŐ)-tér 14. ■■■■ hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ■ ■ ■ Virágkultusz. Május 13. Most, hogy városunk a vízvezetéki és csatornázási munkálatok, meg sok más építkezés folytán alaposan fel van forgatva, külső képe dúlt, csapzott; utcái feltúrvák, porfellege állandó és szürkeségbe vonja az egész várost: nagyob contrastot alig emlegethetünk, mint az állandóan locsolt utcákat, virágos erkélyeket és ablakokat, szépen díszített és gondozott tereket. Egyedül a liget az, mely páratlanul álló, elragadó pompájával csalogatja az embert csendes sétányaira, hol ügyes kertészünk a rendelkezésre álló eszközök silánysága dacára a remeknél remekebb virágcsoportokat és gruppokat helyezi el. Pedig a virág az élet, az ifjúság jelképe; élet van benne, mely a mi életünket tükrözi vissza; megvan a csecsemő, ifjú, érett és hanyatló kora; magunkat látjuk benne. Szeretjük, mert kedves, ártatlan, gyönge lény, állandóan gondozásra szorul és háládatos; még az olyan embert is jobban szeretjük, aki a virágot szereti, mert az rossz ember nem lehet. A kis gyermek olyan, mint egy gyönge virágszál; mosolygása, mint a bimbó fakadása ; a lány kék szeme nefelejts, piros arca rózsa, de ha a betegség a rózsákat leszedi róla, hervadása „liliomhullás“. A virág a természet ékessége, a gyorsan támadó és múló illúziók szimbóluma, az élet költészete. Ezért szeretjük öntudatlan is. A legtöbb városban azonban kevés a virágos ablakok száma, még kevesebb a virágos tereké. Az ember, ha végig megy az utcákon, ha összejárja, mint idegen látogató a várost, nem lát egyebet kőnél, falnál és cserépnél. Az utca és gyalogjáró, a kopasz tűzfalak és hiányos ízléssel díszített homlokzatok, sok helyen még a régi középkorra emlékeztető óriási fedelek rideg és visszataszító látványt nyújtanának, ha nem volnánk félig meddig hozzászokva. Ámde ha Bécsből, Drezdából vagy Müchenből talál valaki hozzánk, Magyarországra jönni, azokból a városokból, ahol a főbb utcákon és tereken alig van ház, melynek ablakain s erkélyein több kevesebb virág ne volna, aligha nem fogja első körültekintésre úgy érezni magát, mint egy olyan vendég, akit a háziak hidegen fogadnak. Van város, mely nemcsak barátságos, örökké vidám és gondtalanúl sürgő polgáraiért kedves, hanem azért a sok virágért is, amely némely hatalmas épületnek egy- egy egész erkélyét, emeletét elborítja. Az utcán sorbaültetett fák lombján kívül ott a sok kedves zöld a házak homlok- : zatán s kikandikál belőle itt-ott vagy olykor í sűrűn, sok színes virág. Ez már nem virágláz, mely tavasszal beköszönt s azután alábbhagy, hanem valóságos virágkultusz. A virág ilyen öntudatos alkalmazása, ilyen célra fontos gazdasági tényező; nemcsak költészet, hanem a termelőknek kenyérkereset, a városnak eszköz az idegenforgalom növelésére. Igaz, hogy ezért majdnem mindenütt magáé a lakosságé, tehát a magánosoké legnagyobb részben az érdem, azoké, akik az utcára eső részben laknak s az üzlettulajdonosoké, akik üzlethelyiségük felső párkányát díszítik fel. A váróénak mindenütt elég terhe és kiadása van egyéb igazi, elengedhetetlen szükségletek fedezésére; de a közterek rendezése és gondozása az ő feladata; a lakosság érdeklődésének felkeltése és ébrentartása ez irányban szintén az övé s ugyancsak az övé, hogy az áldozat- készségre egyes vagyonos cégeknek és magánosoknak, nagyobb jövedelemmel biró társulatoknak jó példát adjon. Egyszóval a városi hatóság megteremti a virágkultuszt s a lakossággal céltudatosan ápolja, azután fejleszti. A virágkultusz, amely látszólag csak fényűzés, egyúttal még nevelő eszköz is, mert nemesíti a kedélyt, gyarapítja az értelmet. Városunkban is meg lehetne kezdeni a leglátogatottabb és a legszebb utcák díszítésével, a velők kapcsolatos nagyobb terek s főként a vasúttól a városba vezető azon utcákkal, melyeken a személyforgalom, tehát az idegenforgalom is a legnagyobb. R nagybányai Hírlap tárcája. XIII. századbeli sziajáték egy jelenetben. Tehát: jelenet egy újonnan épült festőműterem kiállításán, mikor a megnyitás után, sőt alatt a képek magukra maradnak és jobb híján egymással kezdenek beszélgetni. Több kép a bejárat körül: Csitt a szolga még itt van az előszobában. (Rövid csend.) Egy téli tájkép: (sírva) Mért hoztak engem ide? Oh, oh, oh. Meg kell falnom a könnyektől, ha rágondolok, hogy szegény apámnak majd lefagyott a lába a nyári cipőkben, mikor festett s csak 10 koronát kapott értem. (Sir, zokog s az ég rajta lassan lefolydogál a havas mezőre.) Oh és nincs aki lássa, hogy facsarodik el a szivem. Egy zord éjjeli kép: Mit orginál itten ? Jobb lenne, ha nem keseritné az embert, mikor igy is szeretném magam felakasztani a keserűségtől akármelyik pesti szalon falára. Egy párisi lancsaft: (magában) Istenem milyen ostobák ezek. Különben nem is olyan ostobák. Engem például észre sem vesznek a felettük való nagy sajnálkozástól. Bizonyára kihagynak még a beszámolóból is, pedig milyen okos emberek Írják. Egy neoimpressionisla■ napsütés: Még maga zúgolódik ! Örüljön, hogy nem veszik észre, mert lepocskondiázzák. Egy portré: (magában) Szinte kezdem sajnálni, hogy efelett a sok senki felett egyedül és páratlan vagyok a magam nemében. Milyen jól eltrécselnek ezek, de tán nem is mernének megszólítani szegények. (Hangosan a neoimpres- sionistákhoz) Na, miről diskurálnak ? Egyik neó: (odanéz) Fúj maga piperkőc! Nem sül le a képe, igy kinyalni magát! Ne szóljon hozzám ! A portré: Valóban nem volt érdemes e csőcselék közé keveredni. (Magában) Bizonyára azért nem szenvedhetnek, mert nagyon imponálok nekik. Mert itt csak két eset lehet; vagy én vagyok nagyon okos, vagy ők nagyon buták. Egy női akt: (kinyújtja a fél lábát) Fűj ! de elzsibbadtak a kedves tagjaim. A mozdulásra a szomszéd képek mérgesen esnek neki: Egy szerény csendélet: Gyalázatos, szemérmetlen, nem szégyelli magát pucéron. Egy jól felöltözött női kép: A szemtelenje, persze, hogy miatta nem nézik az embert, pedig ha tudná, milyen olcsók a bájai. Olyan modell két hétig ül egy koronáért. Az akt: (mérgesen) Vigyázzon nagysád a szavaira, mert ha méregbe hoz, rögtön kicsavarom a másik karját is. Egy neó: (a szomszédjához) Na lássa, még ezek is veszekesznek. Piha fotográfiák. Pszt! hallatszik egyszerre mindenfelől. Szszsz ! Itt a Közvélemény. Közvélemény belép a Tekintéllyel karonfogva, félrecsapott vaskalappal. Egy részeg neó: Mit sziszegnek, kijött? A Közvélemény ? Hát aztán. Ki fél tőle. Ördög a hasába. Majd megmutatom én neki. A Közvélemény : (meghallva a Neó gorombáskodását) Na hát ilyet! (megbotránkozva) Hát hallja! Nem szégyellj leinni magát egy ilyen nagy alkalomra? (Ijjedten ugrik el a Neó elől és joggal, mert egy palánk némi habozó tán- torgás után rá akar bukni a képről.) Na részeg csavargó, nem állok szóba többet magával. (Az alkalomra előre kikeményitett hangba csapva át.) Tisztelt képeim! A város a közel jelenben Önök előtt elképzelhetetlen pénzeket áldozott a művészetnek. De a legostobább nagyképűség lenne Önöktől, ha azt hinnék, hogy ezen áldozat holmi csavargó művészek kedviért hozatott. A város ezt nem azért tette, hogy ide művészek jöjjenek, plána neóimpressionisták. A pesti lapok s a külföld megengedheti magának azt a nóbel passziót, hogy elismerésben részesítsenek holmi meghibbant képeket. Mi azonban (plurális majest.) tudjuk a kötelességünket és nem hiszünk nekik. Nem a kutya szentyét, mert már egyszer hittünk a fővárosi liberális sajtónak, hogy a világ nem állott meg a Pilotyiról keresztelt pepecseléssel, hanem jöttek az impressionisták és naturálisták. Jöttek és mentek. Ha pedig mi már egyszer hittünk, akkor többet nem hiszünk. Pont. Es aki más véleményen van, az beteg. Pont. (A képek elképpedve képzelik, hogy le kell nyügződniök ekkora okosságtól.) Függöny. Tersánszky Józsi Jenő. Lapunk, mai száma ÍO Oldal.
