Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1911-03-19 / 12. szám

2

ST agy bányai Hírlap

1911. március 19.

vagyunk eléggé kulturemberek, nem vagyunk elég önállóak a nagy összességben, hogy minden idők művészetében meglássuk az örök szépet, az okvetlen eljövő uj és uj formáját az egy, időtlenidőktől fogva létező igazságnak.

És laikusok, hivatásosok többé-ke- vésbbé beleesnek a konzervatív gáncsoló politikába, nem látván e ténykedésnek meddőségét az idők forgatagában.

Tehát elsősorban ezt a nagy megszakítást kell itt, Nagybányán a múlt, jelen és jövő közt helyreállítani. Egyengetni az útját.

Nem kívánja a fiatal gárda józanabb és súlyosabb része, hogy félre mindenki; most mi jövünk.

Nem kíván életet, művészeti meggyőződéseket áldozatul azért, hogy mi éljünk; de joggal megkövetelheti a „keresők“ tisztességét, a jövőt képviselni hivatottak iránti köteles életelvet: élni és másokat élni hagyni.

Mert ehez joga van minden ég alatt s föld felett létező emberi lénynek.

Midőn tehát képviselem a nézetét azoknak a fiataloknak, a kik itt Nagybányán 8—15 év óta nagy anyagi áldozatok árán — több kevesebb szerencsével, de mindenkor a kutatás, keresés igazságában szent meggyőződéssel visszük előre művészi elveinket: azon legfőbb kívánságunknak adunk kifejezést, hogy itt az országban legelőszőr álljon helyre a folytatólagosság. Abban a szabad szellemben szervezkedjen újra a nagybányai festő colonia, mely az egyenlő jogok és kötelességek legtisztességesebb, legelfogadottabb, legemberibb életfilozófiája, mely mindenkor és minden időben egymás művészi meggyőződését és elveit kölcsönösen a legnagyobb tiszteletben tartja.

Ha igy s eként alakulnak a viszonyok, fogják tudni az országban ismét, mi a ^nagybányai festő colonia.

És nem lesznek elkeseredettek a jelenben és kétkedők a jövőben.

S az örök művészi igazság itt fog élni köztünk.

S meg lesznek a barátaink s meg lesznek az elleneink.

Hit és vallás.

— Irta: Kosutány Ignác. — .

A hit eszméje abban áll: az ember hiszi, hogy Isten létezik. Az emberi lélek is innen veszi eredetét. Az ember érzi, hogy az a lélek nem lehet az anyag vak törvényeinek martaléka, hogy az állati élet törvényei nem elegendők a lelki élet jelenségeit kimagyarázni. Hogy az anyagi világon kivül van még egy más világ is, melynek részesei vagyunk. Ha az állati élet megszűnik, a lélek élete meg nem szűnik, a test halála után is él az, sőt akkor éri meg a földi életnek igazságát. Ezen rövid pár mondatban foglalható össze a hitnek lényege.

De itt ismét utunkat állja a kétkedés és ránk kiált: „Nem igaz!“ Hát a görög Demokri- tos óta mai napig folyik a küzdelem a szellemvilág hívői és tagadói között. A természettudományokra támaszkodó u. n. monisztikus felfogás tagadja, hogy a természeterőin kivül még természetfölötti erők is lehetnének. „Isten“ és „lélek“ nem való léterők. Ezeket a szavakat csupán azért használjuk, hogy tudjunk nevet, kifejezést adni annak az „ok“-nak, mely az emberi tudat jelenségeinek egységes forrása.

Az úgynevezett dualisztikus felfogás ellenben hiszi, hogy az érzékelhető világon kivül van egy olyan világ, melyet érzékeinkkel felfogni nem vagyunk képesek. Ez a világ a test nélküli intelligenciák világa. Van Isten, van egy testnélküli lélek és ez a lélek halhatatlan.

Melyik felfogásnak van igaza? Itt ezt a kérdést se tárgyalhatjuk. De egy kevéssé még is meg kell azt értenünk.

A hit nem az emberi értelemnek, hanem az érzelemnek műve. Értelmi működés és érzelem mind a kettő "ugyanazon emberi léleknek két különböző munkája. Ennek részletes ismertetésébe itt nem bocsátkozhatok. De mégis meg kell említenem, hogy az embert körülvevő világ hat az emberre. Például. Eennek a teremnek a közepén csüng egy csillár. Ez hat az én látó idegemre, mert azt ingerli. Én látom a csillárt. Ez az inger kétféleképpen hat a lel- kemre. Először észreveszem és szemlélem a csillárt, gondolkozom mi az, amit én most látok? Végre az inger észrevevéssé, ez gondolkozássá, ez képpé, képzetté válik és kialakul bennem a csillár fogalma. A léleknek ez a munkálkodó ereje az emberi értelem. Ez az érzékek által felfogott képeket fogalmakká dolgozza fel. így jutunk ismeretekhez, melyekben eszünk mindig azt keresi, hogy a fogalom minél tökéletesebben megegyezzék a valósággal vagyis keresi az igazságot.

De ugyanakkor, mikor ezt a csillárt megpillantottam, az rám olyan hatással is van, hogy bennem valami érzést is költ. Vagy tetszik az nekem, amit látok, vagy nem tetszik a szerint, a mint kellemesen vagy kellemetlenül hat reám. Ez a hatása a külső világnak az érzés. Mikor lelkünk működik, működés közben nem maradhat közönyös, hanem érez vagy jót vagy rosz- szat. Ez az érzelem. Az érzés olyan elemi működése a léleknek, mit tovább elemezni nem vagyunk képesek. Nem valami külön tere az ember lelki működésének, mert ott van az a léleknek minden működésében s kiséri a léleknek minden életnyilvánulását.

Ezeket pedig azért volt szükség itt elmondani, mert a hit nem az érzelemnek a műve. Ennélfogva a hit a léleknek sajátos működése. A hit érzelmi, a tudás értelmi működés. Mind a kettő különböző irányban, különböző eszközökkel és különböző eredménynyel működik.

Hogy megértessem magam, egy példát hozok fel. Képzeljünk rhagunk elé egy képet, pl. Munkácsi képét: Krisztus Pilátus előtt. Az értelem erre kész a felelettel: ez a kép nem igaz.

Ez egy vászon színfoltokkal. A kép perspektívája nem egyéb optikai csalódásnál, mert a kép egy sik vászon, melynek lefelé és felfelé csak két kiterjedése van, a harmadik t. i. _a mélység hiányzik. Ezt mondja az értelem. És midőn megse kisértjük, hogy az értelem szavának ellent mondjunk, átadja a lélek magát a fenséges érzésnek és elmerül a kép szemléletében. íme a léleknek két különböző működése. Az értelemnek igaza van, de a kép nem az értelem számára készült. így vagyunk a hittel és a tudással. Hit és tudás az emberi léleknek lényegesen másnemű terméke. Két különböző dimmenzióju mozgása, mely nem jöhet egymással összeütközésbe, hacsak nem hibás beállítás következtében. Tévedés tehát a hitellen a természettudomány módszerével küzdeni. De nemkevésbbé súlyos tévedés a hitet félteni a tudománytól s emiatt a tudományt megátkozni s haladása elé gátakat emelni.

A hit magában véve csak egyik eszméje a léleknek, mely különböző helyen és különböző időben különféle alakban jelenik meg. Az eszme örökérték, az alak pedig annak csak külső veszte, mint ilyen az idők változása alatt áll s azokkal változik és fejlődik.

És ha valaki még mindig azt mondaná: hogy ez mind haszontalan okoskodás, a hit mégse egyéb, mint képzelődés és valótlanság, még akkor is megmarad az a tény, hogy több százmillió ember a hitet igaznak tartja s igy ha való, ha képzelődés, de egy olyan le nem tagadható tény, mely a társadalmi életnek egy jelensége. Hozzátartozik az az emberi társadalom szellemi életéhez s nélküle a társadalmi életet nem vizsgálhatjuk.

Vegyük tehát a hitet, mint meglevő tényt s mindjárt előttünk áll egy fontos jelenség, hogy keresztény, zsidó, mohamedán, budhista, bramin, tibeti láma a maga hitét mind igaznak tartja.

Hogy a tudomány mai előhaladása mellett a hitre semmi szükség, nem állja meg a bírálatot. Se tudomány, se erkölcs nem elégségesek arra, hogy az ember lelkét kitöltsék, hogy a léleknek azomjuságát teljesen eloltsák. Tudomány soha nem lesz képes a lelkiismeret nyugtalanságát

teljesen elcsititani, a szív óhajtásait teljesen kielégíteni. A tudomány arra törekszik, hogy a tünemények törvényeit megismerjük, de az embernek ezenkívül szüksége van egy metafizikai bázisra, honnan a maga világnézetét levezesse. Ez a természet fölötti alap a vallás, mely által kiolthatatlan vágyódással törekszik az ember, hogy a végtelent elérje. Ezt pedig csak érzelmei utján közelítheti meg. Ez forrása minden összhangnak, szeretetnek, szépnek, örök életeleme a szellemnek. Az érzéki, a természeti világ rendjétől igy menekülünk egy érzékfölötti, eszményi világ rendjéhez, hogy az kárpótoljon bennünket az élet bajaiért.

Az emberi társadalom hajdanta kétségkívül a családi típussal kezdődött. Amint az emberek jobban és jobban érzik, hogy egymásra vannak szorulva, amint az együttélés mindig állandóbb lesz, úgy indul meg az együttélőkben bizonyos közös gondolkozás. így indul meg az embercsoportok egy közös lelkivilága, a népiélek. A hit terjed az emberek között. A családi életben pedig minden kedvez annak, hogy a család tagjai közt hitbeli fogalmak és vallási szertartások kiformálódjanak. És a népekkel együtt nő a hit és vallás egy még el nem különült kavarodásban. Ott van együtt az ősmonda, ének, legenda, költészet, zene, gyógyítás. Ott a varázslás, ráolvasás alakjában a hit és vallás. Mint a népdal, mint a tánc, mint az első diszitő művészet, úgy nőnek ki észrevétlenül hit és vallás. Ezek mind az emberi érzelmek kifejezői. Lassanként pedig a vallás tömegjelenséggé válik. Alkalmazzuk a tömeg-szuggeszció hatását a hitre. Ha egy hitet sokan igaznak tartanak, az még a képtelenséget is hihetővé teszi. Az emberek belenéznek egy kútba és ott valami csodát látnak. Csak úgy tódul a nép a kúthoz és aki csak belenéz, mind látja a csudát. Kőrösbányán pajkos kezek dobálni kezdenek egy leányt s a csudát annál jobban hiszik az emberek, minél többen állítják s ma már a kőrösbányai csoda a berlini spiritiszta lapban is megjelent. Amint a vallás .a tömeg közé jut, a tömeg fogja a vallást továbbfejleszteni. Az már többé nem egyéni hit, hanem a nép géniusza lesz annak létrehozója és dajkája.

Ez a népgéniusz aztán lassankint morált fejleszt. Morál (Erkölcs.) egy másik nevezetes tényezője az emberiség haladásának. Az erkölcs j szabálya az ember cselekvésének. Ezek a cselekvések lehetnek jók, vagy nem jók. Most az a kérdés, van-e része a vallásnak a morál létrehozásában ? Kétségkívül. Mihelyt az emberek a morál parancsait az Isten akaratából vezetik j le, a morálnak a vallás lesz a főközvetitője, sőt létrehozója.

Hát ne legyünk túlzók a vallás értékelésében és szakítsunk azzal a véleménynyel, hogy vallás és erkölcs feltétlenül összetartoznának.

A hitvallás alapján a nép lassankint felekezetié tömörül.

A kiválóbbnak hivatása, hogy vezessen, a tömegnek, hogy kövesse nagyjait. Ez már rendet csinál a társaságban s ez a rend állan- | dóságánál fogva szokássá, a szokás joggá erősödik s előáll az egyház.

A hatalom az emberek közt kölönféle alapon és okok miatt állhat fenn. Minden egyház hatalmát az Istentől származtatja, magát pedig az Isten hatalmának képviselőjének tartja. Az ilyen hatalmat nevezzük theokráciának. Mindenféle hatalomnak, uralkodásnak legeszményibb alakja a theokracia.

Minden egyház arra törekszik, hogy a maga hitét és elveit uralkodóvá tegye az életnek összes viszonyai felett. Az egyház a vallásos eszmének csak egy megjelenő alakja, de nem maga a vallás. Épen úgy, mint az állam nem azonos a joggal. Ha pedig a vallás nem ugyanz azonos az egyházzal, még kevésbbé azonos a- egyháznak valami hatalmi szerével, pl. a papsággal. Papság és vallás nem ugyanazon fogalmak. Nincs feltétlen összefüggés a papságnak valamely különös alakja és a vallásnak életfeltételei között. Nem a vallás van a papságért, hanem a papság a vallásért.

így látom én a viszonyt a vallás- az egyház és az egyháznak hatalmi szervezkedése, vagyis alkotmánya között. A hatalmi szervezkedés teszi képessé az egyházat nemcsak arra, hogy saját életműködését tökéletesen végezze, hanem arra is, hogy a maga eszméit, tanait, erkölcseit hatalma által érvényesítse úgy a saját híveire nézve, mint a kívülálló egész világgal szemben.