Nagybányai Hírlap, 1910 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1910-12-25 / 52. szám

2

KTa-gytoányai Hírlap

1910. december 25.

A felhozott példákból láthatjuk, hogy a szennynek célszerű módon való megsemmisítése igen fontos kérdés a csatornázásnál.

Ezek után lássuk, hogy e tekintetben hogy állunk a helybeli csatornatervezettel. A tervezet szerint big és szilárd fekáliák a Zazar patakba vezettetnek be. Legegyszerűbb és a mellett legolcsóbb megoldásnak ez kínálkozik. Pedig a fekál anyagok megsemmisítésének ezt a módozatát nem lehet célszerűnek és kielégítőnek tartani. Tudnivaló, hogy a Zazar áradás alkalmával torrens jellegénél fogva hirtelen levezeti a medrébe kerülő vizeket, nyáron pedig a tulajdonképpeni meder teljesen kiszárad. Másodpercenkénti átlagban nem hinném, hogy 10 m3 víznél több folynék le rajta. Ez a meny- nyiség pedig semmiesetre sem elegendő arra, hogy a város csatornáiból kikerülő szennyeket elvezesse, úgy hogy azok kellő felhígítás által megsemmisitődjenek. Mi történik nyáron ezekkel a szennyekkel, mikor a Zazarban nincs viz és a mikor a szennyanyagok bomlása rendkívül gyorsan bekövetkezik ?

Nem tettünk egyebet, mint a bajt elocáltuk a város szélére, a ragályos betegségek csirái itt vígan tenyészhetnek, ahonnan azok könnyen visszahurcolhatók a városba. Tehát mint előbb mondtam, tulajdonképeni célunkat: a lakott területeket megmenteni az epidémiától, megsem közelítettük. Viszont áradás alkalmával is csak az történhetik, hogy a szilárd és folyékony szennyanyagokat, melyeket a vízfolyásba vezetünk, a nagy sebességű viz magával fogja ragadni a nélkül, hogy feldolgozta volna őket, miáltal fertőzheti a Zazar menti községek lakóit és állatait egyaránt. A tervezet igy nem tartotta szemelőtt, mint tanulmányom elején említettem, a mások jogos igényeit, a tervezett megoldás tehát kielégítő nem lehet.

Milyen megoldás volna tehát célszerű a jövőben keletkező bajok és kellemetlenségek gyökeres elhárítása szempontjából. A ki Nagybányán a helyi viszonyokkal ismerős, annak azonnal szembe tűnnék az a megoldás, mely a fekáláknak mezőgazdasági célokra való fel- használását célozza. A kérdés ilyetén való megoldása által elérhető volna a csatornákból kikerülő szennyezések megsemmisítése, a mellett a fekáliákan rejlő trágyatartalom gazdasági értékesítése.

E cél elérésére építendő volna alkalmas helyen egy megfelelő méretű, rekeszes derítő medence. Ide szájaz aztán a főgyűjtő-csatorna. A medencében a szilárd, lebegtetett részek visszamaradnak, a hig, folyós rész pedig elvezettetik. A szilárd rész a medencében megfelelő mennyiségű tőzeggel keverve elsőrendű műtrágyává alakítható át.

Ezzel eljutottam oda, a mire elsősorban felakarom hívni a mértékadó körök figyelmét. A városnak ugyanis közel ahhoz a helyhez, hol a főgyűjtő csatornának a Zazarba való betor- koltatása terveztetik, mintegy 600 katasztrális holdnyi birtoka van. Ennek egy kis részén trágyázó öntözést kellenne berendezni, a hig folyós rész felhasználása mellett. Ezt a területet alag- csövezni kellene, hogy a talaj által megszűrt viz levezethető legyen a már megásott levezető árkokba. Ezzel elérnők azt, hogy az ülepítő medencéből elvezetett szennyes viz megszabadhatnék szennyeződésétől és teljesen tiszta állapotban kerülne a Zazarba. A trágyázó öntözés által megjavított talajban termesztett vetemények értéke meghozná az alagcsövezés befektetési költségeit. A közeggel kevert szilárd rész szükséges mennyiségét szintén felhasználhatná a város a többi terület termőképeségének fokozására. A felesleges részt pedig a közeli községek birtokosainál lehetne jó áron elhelyezni.

Ily módon gondolnám a csatornázás helyes megoldását. A szükséges berendezések befektetéseit részben apiortizálná a fekáliák trágya tartalmának gyümölcsöztetéséből befolyt összeg. A költségtöbblet fejében pedig elérnök azt, hogy a várost megmentenők attól, hogy epidémiák fészke lehessen és megmenekedne a város esetleges későbbi kellemetlenségektől.

Sipos Dezső.

_______ máv. mérnök.

A b

ecsület védelme.

December 23.

A jövő zenéje! A jelenkor nem sokat törődik vele és szinte azt lehetne mondani, hogy kisebb gondja is nagyobb, mint a becsület megvédése.

Mi is az a sokat emlegetett becsület ?

A becsület az embernek az a magatartása, amely minden ténykedésében egy bizonyos kornak és körnek megállapított erkölcsi rendjéhez alkalmazkodik, azt át nem hágja. A korok és körök erkölcsi felfogásai külömbözők és épen ezért külömbözők a becsületről táplált fogalmak is. így például beszélhetünk cigánybecsületről, zsiványbecsületről, parasztbecsületről sőt — amint mondják — még polgári becsületről is - A jogrend előtt ez utóbbi lehet fontos, ameny- nyiben csak ezt volna köteles respektálni és megvédeni, mint olyan erkölcsi javat, (hogy a jogászok eme mű-törzkifejezesét használjam,) amelyen a társadalmi rend felépül. A jogrend törvényt is alkotott e célból, de ebben nincsen köszönet, mert jaj annak, aki becsülete megvédésében a bíróságra és a törvényre szorul !

Amint ez az alábbi példákból ki fog

tűnni.

Nem lehet célom, hogy e hasábon szürke elméleteket feszegessek és igy tisztán csak a megérthetés céljából szükséges alapfogalmak előrebocsájtására szorítkozom, mikor megemlítem, hogy a becsületet háromféleképen lehet megtámadni: szóval, tettel és Írással. A szóbeli és tettleges bántalom elkövetésének módja, • hatása és különösen megtorlásának módja annyira eltér az írásbeli, jobban mondva nyomtatvány utján elkövetett sértéstől, hogy azt külön kell tárgyalnunk.

Az államnak azon hatalma, hogy a jogrend ellen vetőket büntetéssel sújtja, az állami élet egyik legsarkalatosabb törvénye, csak azzal nincsenek mai napig sem tisztában a tudósok, hogy a büntetésnek mi az igazi célja. Az egyik szerint elrettentés, a másik szerint megtorlás, a harmadik szerint a javítás és nevelés. Bármi legyen is a célja, kétségtelen, hogy a büntetés mértékének arányában kell lenni a támadás nagyságával és a megtámadott tárgy érdekével. Egy réz-sarkantyu ellopásáért nem lehet oly súlyos büntetést kiszabni, mint egy gyémánt gyűrűért. Ha már most a büntetés szempontjából a materiális javakat az erkölcsiekkel összehasonlítjuk, arra a szomorú eredménjrre jutunk, hogy a törvény a rozsdás gombostűnek is nagyobb védelmet nyújt, mint a becsületnek. Micsoda védelem az, mely 10 -20 koronára értékeli az állampolgár becsületét, a melyet megszerezni és fentartant törekedik?

Ez azonban még hagyján. Mit szóljunk azonban a nyomtatvány utján elkövetett becsületsértésről, amelynél még ennyi eredmény sem érhető el. Itt ugyanis a veszedelem és a kár sokkal nagyobb, mint a szóbeli sértéseknél, mivel — amint mondani szokás - a betű ől. A nyomdában napvilágot látott betűk mérges fullánkokként sebzenek és támasztanak kételyeket széles körökben a megtámadottak becsületessége iránt, akinek még alkalma sincs arra, hogy a maga becsületét megvédje, mert ezen a téren a büntető eljárás oly hallatlan lassú, hogy akárhányszor a sértett halála megelőzi a büntetőbíróság ítéletét. A hosszadalmas eljárás során pedig a becsületében megtámadott egyén kénytelen mindenféle gyanúsító sugdosásokat és megjegyzéseket tűrni. Mindez a játék pedig a sajtószabadság féltékeny őrzésének leple alatt történik, holott a sajtószabadság ma már sajtószabadossággá fajult, amelynek segítségével

szabadon lehet gázolni bárkinek a becsületében. A sajtótörvénnyel is úgy vagyunk, mint minden törvénnyel. A törvény hézagait gyorsan felfedezik az arra hajlammal bírók és jó sokáig a maguk céljára ki is használják; a törvényhozás pedig ólomlábon jár, nehézkes és kényelmes. Már évek óta napirenden van a sajtótörvény revíziója, de ezért ezrével árasztják el az olvasóközönséget a legocsmányabb piszkolódáso- kat tartalmazó nyomdatermékekkel, ad glóriám libertatis.

Jelenségek.

— Irta: Boromisza Tibor. („Az Újság“ 1910. dec. 7.1 . . . Lippich Elek, hogy betöltötte harmincadik szolgálati évét, mint ismeretes, igen kellemetlen afférbe keveredett. Nehány barátja mindenáron ki akarta vinni, hogy jubileumát ünnepelje meg a Magyar Képzőművészek Egyesülete is, még pedig hivatalosan. A művészek nagyobb része azonban, a kik nem nézték jó szemmel K. Lippich működését, botrányba fojtották az ün- nepeltetést s a jubileum igen sok kellemetlen emléket kavart föl.

Tehát a jubiláló ünnepély botrányba fűlt. Fene kellemetlen dolog lehet az, hogy éppen akkor pattan ki az elégedetlenség, mikor az illető ünneplés előtt áll. Igen jellemző tünet közéletünk teljesen korrumpált állapotára.

A Képzőművészek Egyesületének december harmadiki közgyűlésén Vágó rámutatott arra, hogy itt nem csupán egyszerű udvariasságról van szó, hanem egy ilyen nagymérvűnek rendezett ováció alkalmas lett volna a miniszteri tanácsost állásában erkölcsi súlylyal támogatni egy olyan működésért, mely a művészetre és a művészek összeségére káros.

A Képzőművészek Egyesületének egy része szóval nincs megelégedve Lippich működésével.

Menjünk tovább. A művészek nagy része pedig — azok a festők, kik hivatásuk magaslatán vannak - nincsenek megelégedve sem Lippich, sem a Képzőművészeti Egyesület működésével.

A Műcsarnok, mely hivatva volna a magyar- országi művészet szine-javát bemutatni ismétlődő kiállításain, már évek óta egy szürke piktor-klikk — nagyon is egyéni érdekeit szolgálja. És az állam ezt támogatja, ezzel reprezentál a külföld előtt.

És ezek maguk sincsenek megelégedve a kormány támogatásával, nem jutván egyenlő számban és mértékben az u. n. húsos fazékhoz.

Eddig minden reformra törekvés megtört a Műcsarnok konzervativizmusán. (Csak a legutóbbi Miénk akcióra gondoljunk.) Ma róluk igy lehet osztályozni a művészetet, van: Hivatalos, állami piktura. Ennek annyi köze van a művészethez, mint Makónak Jeruzsálemhez.

És van egy piktura, mely komolyan törekvő művészekből áll, kiknek tudása európai színvonalú. Ezek a kiátkozottak, kikről tudomást csak ott és akkor kegyeskedik venni az állam, mikor a külföld elismerését kell elkönyvelni.

Ezek közé a festők közé tartoznak a nagybányaiak is és az itt megfordult magyar festőművész gárda szine-java.

Innen Nagybányáról indult ki minden egészséges művészi forrongás, ami számottevő esemény volt mindenkor a magyar művész-életben. S éppen ezt a helyet s ezeket a művészeket mellőzte minden alkalommal nemcsak a kormány, hanem a Műcsarnok is. Egyéni érdekeken felül emelkedő dolgokról van tehát szó — a bíróság döntése (melyet Lippich provokált) nem dönti el még azt a kérdést, hogy miként alakul a művészeti ügyek vezetése a jövőben? Mert ma még mindig egy, a művészek szemében már rég megbukott rendszer áll a vezető helyen tejhatalommal kezében.

Nekünk nagybányai festőknek s velünk a többi igaz törekvésüeknek, csak akkor lesz vigasztalóbb a helyzet; ha Lippichesel együtt az egész elévült képzőművészeti tanács — az egész rendszer letűnik.

Nem arról van szó, hogy miután mi eddig ki voltunk zárva a nagy állami kegyekből, most mink kerüljünk beévül az ajtón. Nem. Teljes ob-